Alsónána 775 lakosú község az 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasútvonal mentén, Bátaszéktől 10 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Alsónyék 791 lakosú község az 55-ös főközlekedési út és a 154-es/Bátaszék-Baja-Kiskunhalas/ vasútvonal mentén fekszik.

Báta 1923 lakosú község, az 56-os főútvonal valamint a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén helyezkedik el. Az ősi - már kelták és rómaiak által is lakott - településnek első okleveles említése 1018-ból való, amikor Szent István király pécsváradi apátságnak birtokokat adományozott. 1093-ban Szent László király alapított ezen a helyen apátságot. 1241-ben a tatárok elpusztították Bátát, egyházával együtt. Az apátság életében fontos Boleszló apát személye, akinek irányítása alatt az apátság fokozatosan erősödött, s jelentős kulturális központtá vált. A hét - középkorban egyetemet végzett - bencés szerzetes közül három bátai volt.  1440-ben Hunyadi János itt verte le a fellázadt Garai nádor seregét s ettől kezdve Báta a Hunyadi család kedvelt települése lett. Ekkor az apátság már országszerte ismert volt szent “vér” ereklyéjéről.  1434-ben Zsigmond király kérésére IV. Jenő pápa búcsú kiváltsággal látta el a templomot, s ez csak növelte az ide zarándoklók tömegét. Királyaink, Mátyás király többször, II Ulászló, II. Lajos pedig kétszer is itt várta be késlekedő seregét. 1526. augusztus 16-án itt végzi utolsó gyónását és áldozását a végzetes mohácsi csata előtt.  Az évszázadok során a kis halászfaluból jelentős mezőváros lett, vásárai és kikötője országos hírű volt. 1539-ben egy potyázó török csapat rajtaütött az apátságon. A kolostor elpusztult és az ereklye elveszett, csak egy szép monda élt tovább a bátaiak ajkán.  1549-re már ismét virágzó mezővárossá fejlődött Báta. Továbbfejlődésének a 15 éves háború pusztításai vetettek véget. A török kiűzése után lassan tért vissza az élet. A lassú fejlődést a Rákóczi szabadságharc szakította meg, amelyben bátaiak is harcoltak.  A XVIII. században nő a lakosság száma, kiépülnek középületei. Az első kőtemplomot a reformátusok építik fel, majd nemsokára megkezdődik Kollonich Zsigmond bécsi érsek és bátai apát támogatásával a katolikus templom építése, amit 1741-ben szentelnek fel.  Az alszegi iskola 1805-ben épül, két tanteremmel a plébánia templom, illetve a plébánialak mellett, 1820-ban alapjából újra lett építve. A felszegi régebbi iskolát egy tanteremmel és tanítói lakással 1879-ben, az újabb iskolát egy tanteremmel és tanítói lakással 1891-ben alapította a község. A felszegi állami óvoda 1909-ben nyílt meg, az alszegi egy évvel később. 1867-ben új egyházi létesítménnyel gyarapodott Báta, felépült a Kálvárián a kőkápolna.  1890 körül kövezik le a falun végighaladó, mintegy 4 km hosszú utcát. A történelem viharai, a természeti csapások nem kímélték a falut.  Az 1848-as forradalom és szabadságharc emléke máig is él a szájhagyományban. Az ellenséges csapatok felgyújtották s porig égették a falut, a lakosság a katonák elől a tanyákra és a hegyekben elbújva szerencsésen megmenekült. A gyakori árvizek sok kárt okoztak a termésben, állatállományban, de veszélyeztetik a lakóházakat is, mint az 1876-os árvíz, amelynek következtében 67 ház dőlt össze, 537 ember maradt fedél nélkül.  1908-ban nagy kolerajárvány, majd az I. Világháború tizedelte meg a lakosságot. Sok katona nem tért vissza a második Világháborúból sem, de voltak polgári áldozatok is. Szinte minden családban volt a háborúnak áldozata.  Az árvízveszélyt a Duna szabályozásával, védgátrendszer építésével sikerült kivédeni.  Az emberek legfontosabb megélhetési forrása a szabályozásig a Duna volt. Báta jelentős révátkelőhely volt, kikötőjéből szállították el a szekszárdi borvidék híres borait és környéken termett gabonát. A mocsarak lecsapolása után nagy földterületeket nyertek, s így a megélhetés forrásává a szántóföldi növénytermesztés vált.  Az első Világháború utáni nyugodtabb időszakban Fájth Jenő apátplébános vezetésével a múltnak méltó emléket állítva készült el 1939-ben a Szent-Vér templom.

Bátaszék 6916 lakosú város az 55-ös és 56-os főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/, 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/, 64-es/Pécs-Bátaszék/ és 154-es/Bátaszék-Baja-Kiskunhalas/ vasútvonalak találkozásánál. A település környékén a legrégibb időktől megtalálható az emberi élet nyoma. Népek éltek itt, akiknek nyelvét, de még nevét sem ismerjük, csupán a földben hagyott jellegzetes eszközeiknek megmunkálásáról tudjuk, hogy kik voltak. A vaskortól már írásos emlékeink is vannak az itt élő népcsoportról, akiket keltáknak neveztek, s akik a környéken nagy telepeket hoztak létre (Báta-Öreghegy, Farkasd, Szekszárd). Őket az időszámítás környékén a rómaiak igázták le, s így környékünk is Pannónia provincia része lett. A barbár támadások kivédésére a rómaiak hadi utat építettek Óbudától Eszékig, melyet egész hosszában katonai telepekkel erősítettek meg. A településtől délre a legközelebbi erődítmény Lugio (Dunaszekcső), északra Ad Statuas (Várdomb) volt, s mivel az út a dombvonalat követte, a mai Bátaszék területe oldalról, töltéssel volt az úthoz kapcsolva. A közelben jelentős település vagy villa nyoma a mai Kövesd-puszta határában figyelhető meg. Az út nyomvonalát római mérföldmutatók jelölték, melyek közül kettő ma is a szekszárdi múzeumban látható. A római uralom felbomlása után a népvándorlás hullámaiban sorra követték egymást szarmaták, hunok, avarok, frankok, szlávok, de szilárd államot csak a IX. század végén megérkező magyarság tudott itt létrehozni Szent István király idején. Ennek a színes és régészeti anyagban oly gazdag kornak a tárgyi emlékei a Csanády gyűjteményben láthatók. (Bátaszék, Vörösmarty u. 1.) A honfoglalás idején megjelenő magyarság a mai Bátaszék központjában hozta létre települését, mely Szent István idején keresztény hitre térve templomos hellyé is vált, temetője a mai Hősök tere alatt található. 1142-ben II. Géza király ciszterci szerzeteseket telepített le Széken az ausztriai Heiligenkreuzból, akik monostort építettek a régi falu helyén, s ezt Cikádornak nevezték el. A nép azonban a falut továbbra is Széknek hívta. A ciszterci apátság nem csak a település, hanem a környék életét is megváltoztatta. Ugyanis a cikádori apátok új gazdálkodási eljárásokat honosítottak meg, rendszeresen utaztak Franciaországba, eljártak pápák és királyok megbízásából. Az apátság gazdaságilag is jelentős központtá vált, amit az jelez a legvilágosabban, hogy még a pápa és a IV. lateráni zsinat is foglalkozott a cikádori ciszterciek szőlőfelvásárlásával és borügyleteivel. A tatárjárás azonban egy csapásra véget vetett a virágzó monostori életnek. 1242 március elején ugyanis egy portyázó tatár csapat felgyújtotta és porig rombolta a monostort és a templomot. A pusztítás oly mértékű volt, hogy a ciszterciek száz évig sem tudták a helyreállítást befejezni. A monostorban ez időben is folyt szerzetesi élet, sőt a ciszterciek kisebb mértékű hiteles helyi tevékenységet is kifejtettek, de a helyreállítást csak akkor tudták elkezdeni, amikor 1347-ben és 1353-ban a bátmonostori Töttös család nagyobb összeggel dotálta az újjáépítést. Így sem tudták teljes nagyságában helyreállítani, s a templom rövidebb lett a tatárjárás előtti állapotnál. Ettől az időtől már jelentkeztek a monostorban a válság jelei. Egyre kevesebb szerzetes kérte felvételét a rendbe, az apátság működtetése és fenntartása is nehezebb lett, így a kegyúr, Zsigmond király a délvidékről a török elől menekülő bencés szerzeteseket telepített a cikádori monostorba, akik ezután a ciszterciektől való megkülönböztetés érdekében széki apátságnak nevezték magukat. 1419 őszén érkeztek meg a bencés szerzetesek, s ezzel új fejezet kezdődött Bátaszék történetében. Apátjuk Imre, a hatalmas Újlaki család tagja, nem csak a monostor helyzetét erősítette meg, de gazdasági téren is sokat köszönhet neki a környék. Bátaszék például az ő idején fejlődött mezővárossá, jelentős iparosréteg alakult ki, s lakosság számának növekedését mutatja, hogy új városrésszel gyarapodott; a korábbi Alsóvárosnak nevezett településmag mellett Szék-Felsővárossal. ez időben játszódott le a monostor közelében I. Ulászló és V. László király pártjai között a cikádori csata. Mátyás király idején az apátságot kormányzók irányították, akik közül ki kell emelni Debrentei Tamás zágrábi, majd nyitrai püspököt, aki hiteles helyi engedélyt is szerzett újra az itt élő bencés szerzeteseknek, de halála után Mátyás király 1478-ban egyesítette a széki apátság javadalmát a szomszédos bátai apátsággal, így a huzamos együttélés eredményeként kezdték Szék nevét Bátaszék alakban használni a XVI. század elejétől. A békés belső fejlődésnek a török előrenyomulása vetett véget. 1529 nyarán Ibrahim pasa, mivel a székiek ellenálltak neki, az erődített helyet földig romboltatta. Buda elfoglalása után (1541) azonban a török a hadiút biztosítására palánkvárat épített ki, mely egy földvárból és a belső várból állt. A földvár falai vert földből készültek, s bizonyos pontjain kerek és négyszögletes tornyok álltak. Az egyik kerek torony például a könyvtár előtti járda alatt nyugszik, alig fél méternyire. A belső vár a megerősített középkori templom és monostor maradványa lehetett. A templom szentélyét és keresztházát Szulejmán szultán tiszteletére dzsámivá alakították, délkeleti részéhez minaretet építettek, míg a templom hajóit elfalazva, kis szobákra osztották, ahol a török helyőrség tanyázott. E dzsámi építészeti emléke az a török mosdómedence, amely ma a templom előcsarnokában látható. Maga a város a török kor elején körülbelül 100, a XVII. század közepén 50 szegényes, deszka tetejű házból állt. A palánk mély és széles árokkal volt körül véve, melynek csapóhídját minden éjjel felvonták - tudjuk meg Evlia Cselebi híres török utazótól. A török helyőrség, mely főleg bosnyák martalócokból állt, aga parancsnoksága alatt élt a széki palánkban. A XVII. századra a lakosság nagy mértékben megfogyott, főleg délszláv, bosnyák elemek maradtak meg a környéken, akik a felszabadító háborúk után is éltek, amikor a bécsi udvar parancsára a török várakat és palánkokat, köztük a bátaszékit is földig rombolták. Bátaszék ekkor a bátai apátsághoz tartozott, melynek címét a Habsburg uralkodók magyar főpapoknak adományozták. Közülük kiemelkedik a XVII. század első felében élt Veresmarti Mihály, aki irodalmi művét Intő és tanító levél címmel e környék lakosainak ajánlotta. A török kiűzése után a bátai apátságot Jány Jakab Ferdinánd olasz származású kapta meg, aki birtokai központjául Bátaszéket jelölte ki. Jány már az 1710-es évek elején foglalkozott a környék betelepítésével, mivel a török kivonulása után a vidék majdnem lakatlan maradt. Először szerbekkel próbálkozott, de ezek engedetlenek lévén, Jány Németországba küldött ügynököket telepesek verbuválására. 1718-ban kezdődött el a németek betelepítése, akik három évi adómentességet is kaptak. Helyreállította számukra a középkori templom szentélyét, s papot is küldött Bátaszékre. A telepítés nem csak Bátaszékre, hanem a környező apátsági birtokokra, Leperd, Dolinára, Furkóra, Kövesdre és Lajvérra is kiterjedt. A település fejlődése Jány 1727-ben bekövetkezett tragikus halála után is folyt, sőt az 1739-es nagy pestisjárvány sem tudta lassítani. Közben az új apát, Kollonich Zsigmond bécsi érsek a régi templomot átépíttette, s toronnyal látta el. Kollonich halála után 1751-től Mária Terézia a birtokot és Bátaszéket a bécsi Teréziánumi Akadémiának adományozta az ott nevelkedő magyar ifjak eltartására. A XVIII. század közepére Bátaszék jelentős mezővárossá fejlődött. Lakossága meghaladta a 2000-et, a németek mellett jelentős magyar és szerb népesség is élt a városban. A katolikusok mellett a szerbeknek is volt templomuk, s már ekkor külön tanítója volt a szerb gyerekeknek. E korból valók Bátaszék legszebb műemlékei, az Orbán-, a Kálvária-, és a Mária-kápolnák, a teréziánumi épületek közül az 1770-es években épült kastély (Városháza) a XVIII-XIX. század fordulóján készült számvevőség székháza. A lakosság főleg mezőgazdasággal foglalkozott, de jelentős céhes iparral is számolhatunk a XVIII. század közepétől. Külön céhe volt Bátaszéken a fazekasoknak, ácsoknak, bádogosoknak, kőműveseknek, bognároknak, lakatosoknak, takácsoknak és a csizmadiáknak. bátaszéki céhes múlt értékes emléke az 1848-ból származó céhzászló, amely ma az egyházművészeti kiállításon látható. A mezőváros fejlődését az is mutatja, hogy lakossága tovább nőtt. A XVIII. század végére 3000-re emelkedett, a XIX-XX. század fordulóján elérte a 7000-et, s azóta alig változott. A XIX. század legfontosabb eseménye az 1848-as forradalom és szabadságharc volt, melyben sokan támogatták a szabadság ügyét katonaként, nemzetőrként. Bátaszéken is alakult nemzetőr zászlóalj három századdal, s majdnem hatszázan szolgáltak benne magyarok és németek vegyesen. 1849-ben amikor a Dunántúl a császáriak kezére került, osztrák helyőrséget helyeztek Bátaszékre. Az 1860-as évek közepén egy tűzvészben a település nagy része megsemmisült, ám az újjáépítés gyorsan megtörtént. A fejlődés innen töretlen az I. Világháborúig. 1866-ban a város távíróállomást kapott, 1871-73 között pedig megépült az első vasútvonal, a dombóvári. A 1890-es években összekötötték Bátaszéket Szekszárddal is, majd elkészült a pécsi, végül a bajai vonal és a dunai híd, így Bátaszék jelentős vasúti központtá vált. A bajai hidat 1908-ban adták át, s ekkor készült a mai pályaudvar épülete is. A XX. századforduló legnagyobb eseménye az új neogótikus templom felépítése volt, melyet 1903-ban szenteltek föl. Az I. Világháború, majd az ezt követő elcsatolások rázták meg mélyebben a bátaszéki társadalmat, ugyanis 1921-ben a helybeli szerb kisebbség egy-két család kivételével papostól-tanítóstól Jugoszláviába költözött. A két Világháború közti konszolidált állapotokat újabb megpróbáltatások követték a II. Világháború végén, melynek eredményeként Bátaszék lakossága nagyobb részben kicserélődött. Közel 4000 svábot telepítettek ki Németországba, helyükre bukovinai székelyeket és felvidékieket (Udvard, Nagysalló, és Szencz környékéről) telepítettek, de elszórtan délvidékiek is jöttek, s akadt egy-egy egyéni betelepülő is az ország különböző részeiről. Így él együtt ma ez a három gyökerű népesség, s építi Bátaszéket, mely 1995-ben visszakapta régi városi rangját.

Bogyiszló 2371 lakosú község a Sió és a Duna által alkotott szögben, Tolnától délkeletre, 9 kilométerre fekszik. Bogyiszló neve Buguzlou alakban fordul elő, mikor királyi adományként Moys nádor birtoka, aki ezt 1272-ben halastavaival együtt az Ábrahámi kolostornak adta. A régi községet a gyakori dunai áradások csaknem teljesen elpusztították, helyén új arcú település alakult ki. 1854-ben a Duna-folyamszabályozás eredményeként Dalocsával együtt a Duna jobb oldalára, Dunántúlra került. Lakóinak élete már azelőtt is sok szállal kötődött a tolnai részhez, s közigazgatásilag 1931-ben került Tolna megyéhez. Történetében egyedi sajátosság, hogy a törökök kiűzése után a falu megerősödött, gazdagságát az igen jó minőségű talajokon zajló szántóföldi növénytermesztésnek, a kertészeti kultúráknak, és a Dunának köszönhette. Az öntéstalajon termesztett fűszerpaprika épp oly híres, amely ma reneszánszát éli, mint a község népviselete.
A település szép természeti környezetben található a Gemenci Tájvédelmi Körzet mellett. A falu közvetlen szomszédságában található a Magyarországon egyedülálló erdei orchideás, amely része a Duna-Dráva Nemzeti Parknak.
Szintén helyi természeti ritkaság a falu és a Duna között elterülő, sajnos pusztulófélben lévő őstölgyes, ahol több száz éves tölgyek ritka példányai láthatók.
A község néphagyományokban és népszokásokban gazdag, különösen a néptánc és a népzene területén.

Decs 4221 lakosú nagyközség a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Bátaszéktől északra, 11 kilométerre, és Szekszárdtól délre, 8 kilométerre fekszik. Decs korai története Etéhez kapcsolódik. Honfoglaló magyar őseink Árpád seregének egy részével a IX. század végén kerültek e vidékre. Árpád, Ete és Bojta fejedelmi személyek kíséretében szállta meg és erődítményeket épített, melyek közül Ete várának romjai ma is megtalálható.  A Sárköz városias kultúrájú települése, vásárközpontja volt. Decs fontossága Ete XVI. századi pusztulását követően no meg. A település kiterjedt határa tele van régi romokkal, kőemlékekkel s azokhoz fűződő legendákkal. Ete emlékét, amely fénykorában nagyobb volt mint Tolna ma már csak a Városhely dűlőnév őrzi.
A református temploma a XV. században épült gótikus stílusban. A XVIII. században átalakították, és homlokzati tornyot építettek hozzá. Stílusa most népi barokk.
A Sárközi népművészeti tájház a Sárköz híres-neves népviseletéből, hímzéseiből, népművészeti emlékeiből ad ízelítőt.

Fácánkert 794 lakosú község a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Tolnától 5 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Fadd 4400 lakosú nagyközség, Tolnától északkeletre, 7 kilométerre fekszik. Már a török-korban is létezett, a település. A Rákóczi-szabadságharc hőse, Béri Balogh Ádám birtoka volt egykoron. Jelentős hagyományai voltak a dohánytermesztésnek, de ma már ez nem lelhető fel. A mezőgazdaság ad ma is megélhetést nagyobb részt az itt lakóknak.
A Duna szabályozásával a környéken kialakult holtágak hasznosítást nyertek. Így alakult ki a Dombori Üdülőtelep amely jelentős vízisport és szabadidőközponttá vált.

Felsőnána 704 lakosú község Szekszárdtól 24 kilométerre, északnyugatra fekszik. Felső-Nána község határa a kőkorszakban is élénk emberi tevékenység színhelye volt. A Szák nemzetség tette rá a kezét. Egy 1271-ben kelt levél már plébániát és vásártartási jogot is említ. A török hódoltság alatt a település elpusztult. A mindenéből kifosztott őslakosság valószínűleg lerombolt otthona helyett alapított új falut a jelenlegi Felsőnána területén. 1945 április-május hónapjában telepedtek le az első székely családok. A felvidékről idetelepítettek 1947-ben érkeztek mintegy 90 fővel. A lakosság többsége mezőgazdasági munkával foglalkozik. Felsőnána lakosságának nagyobb része római katolikus, kisebb részben evangélikus és mindössze 3-4 család református vallású.
A település egyetlen műemlék jellegű épülete az 1789-ben épült evangélikus templom.
Felsőnána közismert nevezetessége az, hogy a falu határában található Tolna megye geológiai középpontja, melyet Juhos László szobrászművész alkotása jelez.

Harc 899 lakosú község a 65-ös főközlekedési út mentén Szekszárdtól északnyugatra, 10 kilométerre fekszik. A XIV. századtól lakott hely. A Sió-Sárvíz völgye a Dunáig elnyúló része, a falu déli határától indul.

Kéty 759 lakosú község a 65-ös főközlekedési út mentén Szekszárdtól északnyugatra, 16 kilométerre fekszik.

Kistormás 362 lakosú község Szekszárdtól 21 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Kölesd 1608 lakosú Sió-menti község a 46-os/Bátaszék-Sárbogárd/ vasútvonal mentén, Szekszárdtól 21 kilométerre, északnyugatra fekszik. A bronzkorból származó leletek a legrégebbiek, melyeket itt találtak. Nevével írásos emlékben 1314-tôl találkozhatunk. A Rákóczi-szabadságharcban itt győzedelmeskedett Béri Balogh Ádám csapataival.
A felsőhídvégpusztai Nepomuki Szent János –kápolna falai között gyönyörű freskók, barokk szobrok találhatók.
A felsőhídvégpusztai volt Jeszenszky-Hiemer-kastélyt 1760-ban építették. Kertjét egy 1803-ból való Szentháromság-szobor ékesíti.
A kismegyeháza 1750 körül épült. Itt tartották régen a megyegyűléseket, s Tolna vármegye alispánjainak lakásul szolgált.

Medina 1042 lakosú község Szekszárdtól 16 kilométerre, északra fekszik a Sió-csatona partján.

Murga 92 lakosú község a 65-ös főközlekedési út mellett Hőgyésztől délkeletre, 8 kilométerre fekszik.

Őcsény 2532 lakosú község a 46-os/Bátaszék-Sárbogárd/ vasútvonal mentén, Szekszárdtól 8 kilométerre, délkeletre fekszik a Sárközben. A községben kitéglázott udvarú, tornácos, oszlopos kúriaszerű házakat lehet látni.

Pörböly 601 lakosú község az 55-ös főközlekedési út, valamint a 154-es/Bátaszék-Baja-Kiskunhalas/ és a 310-es/Pörböly-Gemenc-Keselyűs-Bárányfok/ vasútvonalak mentén, Bátaszéktől 6 kilométerre, keletre fekszik.

Sárpilis 679 lakosú község a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Bátaszéktől 8 kilométerre, északra fekszik. A sárpilisi hagyományőrzés ösztönzője , megalapítója volt Bogár István néprajzi gyűjtő.

Sióagárd 1411 lakosú község Szekszárdtól 6 kilométerre, északnyugatra fekszik. A község őslakosságát magyarok, szerbek , szlovákok, németek alkották. A XIX. századtól katolikus magyar községként tartják számon. A Leányvári részen földvár maradványai kerültek felszínre, és bronzkori használati tárgyakat is találtak. Népviseletéről, sajátos hímzéséről híres község. A tájház a helyi népművészetet mutatja be.

Szálka 600 lakosú község Szekszárdtól 11 kilométerre, délnyugatra fekszik a Lajvér-patak völgyében.

Szedres 2487 lakosú község a 63-as főközlekedési út és a 46-os/Bátaszék-Sárbogárd/ vasútvonal mentén, Szekszárdtól 13 kilométerre, északra fekszik. A települést 1836-ban Bezerédj István a reformkor kiemelkedő alakja alapította. A nevét a telepített szederfákról kapta, mely növény, a selyemhernyó tenyésztés alapja.
A községtől délkeletre elterülő legelő botanikai ritkaságokat rejt.

Szekszárd 36233 lakosával, Tolna megye székhelye a Dunántúl keleti részén a Dunától légvonalban körülbelül tíz kilométerre a 56-os, 6-os, 63-as, és 65-ös főútvonalak , valamint a valamikor megépülő a S9-es gyorsforgalmi út találkozásánál fekszik. A helységet érinti a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal. Három tájegység, az Alföldhöz tartozó sík felszínű Sárköz, a lankás Mezőföld és a Dunántúli dombság helyezkedik el.. A település 1994-től Megyei Jogú Város. Szekszárd területén már 5-6 ezer évvel ezelőtt éltek emberek. Régészeti leletek tanúsága szerint jelenlétük a kelta kortól állandósult. A rómaiak korában Szekszárd akkori nevén Alisca már fontos katonai szerepet töltött be. A honfoglalás után ez a terület is Árpád fejedelmi törzsének szálláshelyéhez tartozott, a források ekkor Zegzardu néven említik. I. Béla király 1061-ben bencés apátsági templomot alapított a városban. A XV. században Szekszárd a virágkorát éli. Többször tartózkodik Hunyadi Mátyás a városban, sőt 1463-ban országgyűlést is tartott. 1526-ban II. Lajos király Mohács felé átvonult Szekszárdon. Az ország három részre szakadása után a város török fennhatóság alá került, 1541-től szandzsákszékhely lett. A település lakossága az 1686-os felszabadítása után mindössze 12 családból állt. Mérey apát az ideköltöző telepeseknek 3 év adómentességet biztosított. Ennek is köszönhetően az ezt követő évszázadban a betelepítések és bevándorlások következtében a lakosság száma 6300 főre nőtt. A XVIII. században Szekszárd ismét virágzó város lett. 1780-tól Tolna vármegye székhelye, ahova 1789-ben II. József is ellátogatott. 1794 augusztusában tűz ütött ki Szekszárdon, a hatalmas szélben néhány óra alatt szinte az egész város leégett. Ezután Szekszárd polgárai újból felépítették lakóhelyüket.  A XIX. századtól a mezőváros jelentős fejlődésnek indult. Új üzemek létesültek: selyemgombolyító, nyomda, posztó-manufaktúra. 1883-tól indul meg Szekszárd és Budapest között a menetrendszerű vasúti közlekedés.  A XIX. század végén több új oktatási, egészségügyi, művelődési intézmény kezdte meg működését.  Szekszárd a XX. században tovább növekszik, a két Világháború ellenére lakói száma megháromszorozódik. A II. világháborút követően városunkban is lezajlanak a korszak jellemző változásai. Mindezek ellenére Szekszárd megőrizte a harmadik évezred küszöbén is sajátos kisvárosi hangulatát. A városban a turizmus a gazdaság többi ágával azonos fontosságú helyet foglal el. Az idelátogató igényeinek és pénztárcájának megfelelő szállás-lehetőségek között választhat. A város törekszik a turizmusban lévő lehetőségek még jobb kihasználására, adottságaik és a már meglévő vonzerejének továbbfejlesztésére. A hangulatos dunántúli kisváros világhírű történelmi borvidékén és a hozzá kapcsolódó Borvidéki Borútja és Borházai mellett sok más látnivalót is kínál. Történelmi légkört árasztó belvárosában megcsodálhatjuk Közép-Európa legnagyobb egyhajós későbarokk templomát, a Pollack Mihály tervezte klasszicista stílusú vármegyeháza épületét. Udvarán látható az I. Béla király alapította bencés apátsági templom romja. A várkertben Szekszárd történelmi múltjához kapcsolódik Bezerédj István, az első önként adózó magyar nemes, a téren pedig I. Béla király szobra. Az 1738-40 között pusztító pestisjárvány megszűnésének állít emléket az 1853-ban emelt barokk szentháromság szobor. A tér látványosságai közé tartozik a városháza szecessziós stílusú épülete is. A város fölé emelkedő Kálvária dombról festői panoráma tárul elénk Szekszárdról. Hazánk egyik legjelentősebb természeti értékét a gemenci erdőt, mely 1996-óta, a Duna-Dráva Nemzeti Park része Szekszárdtól 6 kilométerre találjuk. Az itt létesített kirándulóközpontból induló kisvasúttal vagy a Sió torkolati zsilipjétől hajózva ismerhetjük meg Gemenc szinte érintetlen természeti szépségeit. Az erdő turisztikai jelentőségét tovább növeli, hogy hazánk egyik kiemelt vadászterülete is - amelyet az itt lőtt vadak díjnyertes trófeáinak sora is bizonyít.

Tengelic 2490 lakosú község a 46-os/Bátaszék-Sárbogárd/ vasútvonal mentén Pakstól 18 kilométerre, délnyugatra fekszik. A Csapó -család birtoka volt. Csapó Dániel a reformkor vezető egyénisége, Csapó Vilmos pedig az ozorai diadal hőse volt.
A volt Csapó-kúria Pollack Mihály műve.
A Benyovszky-kúria 1840 körül épült klasszicista stílusban. Ezek a Benyovszkyak nem a kalandos életű Benyovszky Móric ágához tartoznak. A lastély parkja nevezetes természetvédelmi terület.

Tolna 12116 lakosú város a 6-os főközlekedési út és a 46-os/Sárbogárd- Bátaszék/ vasútvonal mellett. Tolna területén a római korban a limes ALTA RIPA (Magaspart) nevű erődítménye állt. Már akkor felismerték e terület fontosságát, hiszen a Dunán Mohácsig más átkelési lehetőség nem volt. Tolna neve is feltehetően a latin »telona« = vámok, vámhelyek szóból keletkezett. A honfoglalás után ez a terület a fejedelmi szállásterülethez tartozott. A fejedelemfiak téli szállása itt, Tolna és Kalocsa környékén volt.  Szent István vármegye-szervezésekor Tolnán is földvárat emeltek, s e köré építették ki a vármegye szervezetet. Már a kalandozások idején megkezdték itt a vámok szedését. A tihanyi alapítólevél szerint a tolnai vám- és átkelőhely jövedelmének harmadát az apátság kapta. A tolnai uradalom valószínűleg a XII. századig a trónörökös tulajdona lehetett. Később királynéi birtokként kezelik. A XIV. században Tolnavár fejlődni, terjeszkedni kezdett. Ekkor tehát a tatárjárás után már nem földvár, hanem szilárdabb anyagból épült vár állott itt, amelybe feltehetőleg templomot is építettek. Ebből a korból számos jogi vitáról maradtak fenn híradások, általában földterületek szerzése, a szomszédok zaklatása kapcsán. A fejlődés eredményeképpen Tolna a XV. század elején, valószínűleg Zsigmond királytól elnyerte a mezővárosi rangot. Az 1488-ban hazánkban járt itáliai főpap, Ransanus beszámolójában Tolnáról is megemlékezik. Eszerint a város a Duna partján széles sávban terült el, központjaként néhány régi épületkomplexumot, leírása szerint monostort jelöl meg. A XV. század második felétől beszélhetünk Tolna aranykoráról. V. László királytól címerhasználati jogot kapott. Mátyás király idején, 1463 tavaszán országgyűlést tartottak Tolnaváron. De többször tartottak itt vármegyegyűlést és vármegyei törvényszéket. Neve leegyszerűsödött Tolnavárról Tolnára. Ebben az időben népessége felszaporodott, mely mezőgazdaságból és halászatból élt. Iparosai céhekbe tömörültek, iskolái az egyetemi tanuláshoz is biztos alapot nyújtottak. A települést a városlakók által választott önkormányzati tisztségviselők irányították. 1526-ban II. Lajos Tolnát jelölte ki a török ellen felkelt had gyülekezőhelyéül. A király augusztus 6-án érkezett ide, és egy hétig táborozott a városban. A mohácsi csatavesztés után a törökök nem foglalták el a várost, csak 1542-tôl tudunk arról, hogy a kincstár vámszedője Tolnán tartózkodik. A török hódoltság viszont nem jelentett békét. A várost továbbra is sarcolták a magyar portyázó hadak, szabadcsapatok. Ennek ellenére az ideutazók Tolnát szép, nagy mezővárosként emlegetik. Különleges helyzeténél fogva lakossága igen vegyes összetételű volt. Törökök, magyarok, rácok, zsidók, sőt olaszok is éltek Tolnán. Lakossága ekkor 6000-8000 fő körül mozgott. A török megszállás kezdetén Tolna lakossága teljes egészében katolikus vallású volt. Az 1540-es években vette kezdetét a lutheri reformáció beáramlása a városba. Az első reformátor Eszéki Zigerius (Szigeti) Imre, bár ő még nem ért el átütő sikert. 1551-ben azonban Tolnára érkezett a Drávaszög reformátora Sztárai Mihály és Szegedi Kis István, aki az iskola vezetését vállalta el. A két vallás háborúskodásaiba gyakran bevonták a török hatóságokat is. A két reformer azonban elérte célját: 1580 körül már a lakosság döntő többsége a református vallást követte. Zigerius alapította 1548-ban a protestáns iskolát, mely később, Szegedi Kis István rektorsága alatt oly nagy hírnévre tett szert. Utóda, Túri Pál alatt már középfokú oktatás folyt Tolnán. Berendezkedése a Wittenbergi Akadémia rendjét követte. Ilyen színvonalú képzést nyújtó iskola nem volt több a hódoltság területén. Innen Wittenbergbe vagy Heidelbergbe mentek továbbtanulni a diákok, ahonnan sokan visszatértek Tolnára. Ilyenek voltak Dombóvári Péter, Decsi Gáspár és Baranyai Decsi János. A város tekintélyes könyvtárral rendelkezett. Mindez azonban a török hódoltság végén, a felszabadító harcok során megsemmisült. A hadak járta, teljesen lepusztult települést 1718-ban III. Károly a Wallisoknak adományozta. A katolikus grófok egy ideig még megengedték, hogy városukban reformátusok éljenek, vásártartási jogot is szereztek a városnak. Ezzel ismét városi rangra emelkedett Tolna. 1718-tól megkezdték a város betelepítését. Leginkább német területekről érkeztek ide iparosok. Ekkor a Wallisok már csak katolikusoknak engedték a betelepülést. A város lassan ismét fejlődésnek indult, hogy a második virágkorát a reformkorra éri el.
Római katolikus templomát 1773-ban építették. A sokalakos Szentháromság-szobrát 1790 körül emelték. Selyemgyára műemlék jellegű létesítmény. A Széchenyi-házban lakott a Duna szabályozása idején Széchenyi István a legnagyobb magyar.

Várdomb dél-dunántúli 1195 lakosú község a Mecsek hegység lankás dombokká szelídült keleti végének és a Duna egykori árterületének a Sárköznek határán, része a szekszárdi történelmi borvidéknek. Jellemzően szalagtelepülés, az 56-os főközlekedési út és a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén 6 kilométerre, délre Bátaszék található. Várdomb a nevét feltehetőleg a falu közepén levő dombon a római korban (II. század) épült erődítményről (vár a dombon) kapta. Az erődítmény Szekszárd (Alisca) városát védte déli irányból az Eszéket (Mursa) Budapesttel (Aqiuncum) összekötő hadiúton. Az iskolai történelemoktatáshoz használt térképeken (II. század) “Ad Statuas” néven szerepel. A fogalom jelentése: a szobrokhoz, azonban szobrokról nincs sem írásos, sem tárgyi jel. Sok római kori tégla - és cserépdarab, valamint egyéb tárgy került elő egy-egy kiadós nyári zápor alkalmával, vagy a helybeliek szőlőhegyi munkája nyomán. Ezeket a leleteket a Wossinsky Mór Megyei Múzeum őrzi Szekszárdon. A IV. században a népvándorlás hullámai átvonultak e tájon is. Tolna megye nagyobb, keleti része fejedelmi birtok lett. A déli részét Botond vezér birtokolta. A kalandozások után Koppányé, majd a pogánylázadás leverése után a királyoké ez a terület. A jelenlegi községtől mintegy 2 kilométerre délnyugatra lehetett az a XI. századi Kesztölc nevű település (a név a latin castellum = vár, kastély szóból ered), mely a XII. századtól a cikádori apátság birtokát képezte, még a XIV. században is vásári joggal rendelkező mezőváros volt. A 150 éves török hódoltság után (1686 szeptember 2. Buda visszafoglalása) felégetett falvak, elvadult táj jellemezte az országot. A megfogyatkozott lakosság nagy terheket viselt. III.(VI.) Károly király 1722/23-i országgyűlésen jóváhagyta a 103. törvénycikket, mely szerint bármely szabad embert be lehessen hívni az országba, s itt 6 évre mentességben részesüljön a közterhek alól. A földesurak telepítési megbízottai elsősorban a Felső-Rajna és a Felső-Duna vidékén jártak sikerrel. A svábok, frankok, lotharingiaiak fenyegetve érezték magukat a francia seregek pusztításaitól, s a sűrű népesség miatt megélhetési gondokkal küszködtek. Ezért hatottak a Magyarországról szállongó hírek:…”aki ott rozsot vet, búzát arat, s a szőlővesszőkön arany sarjad…” A várdombi német családok számáról, betelepítésének idejéről pontos adat nem áll rendelkezésre. A szájhagyomány generációkon át úgy őrizte, hogy 12 család alapította a falut és a Schwarzwald környékéről jöttek. Egy írásos adat szerint Várdomb 1756-ban kötött szerződést, az adómentesség 6 évre szólt. Ekkor a megyében 9 község nem robotol - közöttük van Várdomb is. Feltételezhető, hogy 1750 táján kezdődött a betelepülés és több éven át folyamatosan zajlott. A várdombiak Németország különböző részeiről származnak, erre az eltérő, hangzású családnevekből következtethetünk, pl. Breitenbach; Koster; Kneller; Klieber; Halbich; Schamberger; Neubauer; Essig; Melter; Waldschütz; Willi; Seitz; Böß; Hüber; és Pribenszky, Poszovácz, Lakovicz, Gregorits, Mozsonits, esetleg másodszori települők is vannak lakói között, akik Magyarország más részén már egyszer szerencsét próbáltak, de nem találták meg számításukat. Az otthonra talált családok sok esetben értesítették a Németországban maradt rokonaikat, bíztatva őket is az áttelepülésre. 1771-tôl van tanítás Várdombon, a tanulólétszám 10 fő, az első tanító Ginler Ferenc. Egy kimutatás tanusága szerint 1789-ben még nincs iskolaépület Várdombon. 1774-ben már 61 német zsellér telepes lakta a községet. 1776-ban a lakosság száma 373, nem volt még temploma sem plébániája, csupán egy harangláb 2 haranggal. A mai templomot és a plébániát a Theresianumi Uradalom építtette 1787-ben. A templom és a plébánia, majd később az iskola építési költségeit is az uradalom fedezte. Az iskola tannyelve a német volt, csak 1895-tôl kezdve tanítottak magyarul is. 1860-ban egyezséggel szűnt meg az úrbériség, az elkülönítési terv szerint a faluban 106 zsellér, katolikus lelkész, iskolamester és jegyző él. Összes birtokuk 280 hold, 262 négyszögöl. A folyószabályozás, az ármentesítés után az 1895 évi mezőgazdasági felmérés adatai szerint a hasznosított terület Várdombon: 470 kh. szántó, 31 kh. rét, 11 kh. szőlő, 4 kh. kert. A község határa nagyon kicsi volt, ezért a telepesek állandó viszálykodásban éltek a szomszédos, főként sárpilisi földtulajdonosokkal. Életüket nagy mértékben meghatározta a tény, hogy kis területen, önellátásra berendezkedve kellett fenntartani magukat, családjukat. Viszonylag egységesnek mondható faluközösségben éltek, ahol szinte magyar szó el sem hangzott, de a későbbiekben - a XIX-XX. századfordulót közvetlenül megelőző és azt követő években is - csupán 3-4 magyar család lakott a községben. Ez az állapot az 1930-40-es évekig fennmaradt. Az iskolában ugyan megtanulták a magyar nyelvet, de a beszélt nyelv a német volt. Az első Világháború Várdombtól is követelt véráldozatot. A 27 hősi halott nevét, emléküket a templom mellett felállított tábla őrzi. A Tanácsköztársaságnak is voltak hívei a községben, a helybeli direktórium elnöke és szellemi irányítója Darányi István kántor tanító volt. Direktóriumi tagok: Schamberger Antal szabómester és Bősz Pál géplakatos, ők voltak a haladó nézetek leghangosabb képviselői. A Tanácsköztársaság bukása után mindhármukat letartóztatták és csak a falu többszöri kérelmére bocsátották őket ismét szabadon. Darányi István kántortanító hosszú éveken át (1917-től 1933-ig) vezette a falu iskoláját és a szó klasszikus értelmében irányítója és meghatározó egyénisége volt a községben zajló kulturális életnek. A ma élő legidősebb generáció nagy tisztelettel és hálával őrzi emlékét. Az 1930-as években színjátszó csoport is működött Várdombon a tanító irányításával. Az előadásokat az olvasókörben, vagy a kocsma nagytermében tartották. Néha a szomszédos községekbe is elmentek előadni a színdarabokat.  A község közigazgatása a mindenkori országos rendszernek megfelelő felépítésű volt. Így a község vezetését a második Világháborút megelőzően a bíró, másodbíró, jegyző, segédjegyző és esküdtek látták el. Az igazán nagy változást, megrázkódtatást a második Világháború okozta az addig családias békében élő faluközösségnek. Majdnem minden családban gyászoltak, volt olyan édesanya, akinek mindkét katonafia a fronton lelte halálát. Sok falubeli asszony maradt özvegyen és volt olyan gyermek, aki soha nem ismerhette meg édesapját. A templom melletti hősi emlékmű őrzi az 50 áldozat nevét. 17 család 1944-ben a megtorlástól félve elmenekült, viszont 26 családot 1947 februárjában, további családokat 1948 augusztusában telepítettek ki. Az elmenekült és első turnusban kitelepített családok Németország különböző vidékein, és Ausztriában találtak sok megpróbáltatás után otthonra. A második turnusban elhurcolt családok Eisleben környékére kerültek. Sehol nem fogadták őket szívesen, betolakodónak, idegennek számítottak, pedig legtöbben, főleg az idősebbek csak németül tudtak. Batyúval a hátukon érkeztek és nulláról kellett kezdeniük az életet. Végigjárták szinte ugyanazt a kálváriát, melyet elődeik már egyszer átéltek, amikor Magyarországot választották új hazájuknak. A háború utáni években teljesen megváltozott a falu addigi megszokott élete. Az elmenekült, kitelepített családok otthonaiba a Felvidékről telepítettek be magyar családokat, akik szintén nem jószántukból hagyták el ottani házaikat, de felsőbb utasításra menniük kellett. Sokan indultak útnak az ország délkeleti szegényebb vidékeiről is, hogy megélhetést találjanak, hiszen plakátokon hirdették, hogy a kitelepített “svábok” házai, földjei ott állnak gazdára várva. Évek teltek el, míg barátságok fűződtek, házasságok kötődtek. A korábban hat osztályos iskolát 1948-ban államosították és ettől kezdve nyolc osztályosra bővült. Négy pedagógus tanította délelőtti-délutáni váltakozásban a 125 tanulót. A német nyelv oktatása megszűnt az iskolában. 1953-ban két tanterem építésével vált nagyobbá az iskola, majd 1954-ben a Kossuth utca 131., akkori Terményforgalmi Vállalat épületében alakítottak ki 2 tantermet 1 szertárat és nevelői szobát - így hat tanteremben folyt az oktatás. 1957-ben úttörőcsapat alakult az iskolában és bevezették az orosz nyelv oktatását. 1973-ban a megyei körzetesítési terv szerint a bátaszéki iskola irányítása alá került a várdombi, ugyanakkor az alsónánai felső tagozatot a várdombi iskolához csatolták. Az alsónánai pedagógusok egy része is Várdombra került, így a tantestületben 14 pedagógus volt. 1986-ban ismét önálló iskola lett a várdombi, hozzá tartozott az óvoda, részben az alsónánai osztott iskola és óvoda. 1986-tól fokozatosan beindult az Értékközvetítô és Képességfejlesztô Program bevezetése. Jelenleg az  úgynevezett Zsolnai módszer alkalmazásával történik az oktatás. 1949-ben államosították az uradalmat és megalakult az újbereki Állami Gazdaság, jobb munkakörülményt és bért biztosítva az addig cselédként ott dolgozó embereknek. Szintén 1949-ben alakult a Sárpilis községhez tartozó Orbópusztán a Gépállomás, ahol várdombiak is dolgozhattak. A termelőszövetkezetek és egyéni gazdák igényeit elégítette ki a körzetben használt Fordson és Hoffer traktorokkal és kombájnokkal. Hamarosan kicsinek bizonyult a hely, így az 56-os főút mentén, Várdomb közvetlen közelében épült fel az új telephely (a terület Sárpilishez tarozott, ezért bonyodalmat okozott az elnevezésben és hovatartozásban, de végül csereingatlannal kialakult az egyesség). Várdomb Gépállomás névvel 1955 őszén megindulhatott a munka. Gyors fejlődésnek köszönhetően javító,- szolgáltató,- és gyártó tevékenység is folyt 1964-tôl. Villamos eszközök felújítása is történt bérmunkában, így lehetővé vált női munkaerő alkalmazása is. Eredményesnek bizonyult a nagyüzemi öntöző berendezések gyártása, összeszerelése, mely tevékenység jelenleg is jó nyereséget, a községből ott dolgozóknak megélhetést biztosít az immár Pagrix Kft néven működő üzemben. Az 1949-es évben alakult meg az első termelőszövetkezet is, “Gábor Áron” névvel. Többszöri felbomlás, újjászervezés után 1959-ben Várdombi “Egyetértés” Mezôgazdasági Szövetkezet néven kb. 800 kh-on 200 taggal alakult újra.  Törvény írta elő a megalakítást, így létrejötte nagyon sok bonyodalmat, konfliktust okozott a lakosság körében. Igen sok nehézséggel működött, de a szomszédos települések szövetkezetei szintén, így 1969-ben egyesült három szövetkezet: az alsónánai, a sárpilisi és a várdombi “Új Tavasz” elnevezéssel. A gazdálkodási terület 300 hektár, a taglétszám körülbelül 800 fő lett a három községből. Ez az összefogás sem hozott eredményesebb gazdálkodást, ezért történt újabb egyesülés 1985-ben a jól működő bátaszéki “Búzakalász” Termelőszövetkezettel és ezután már 9 100 ha.-on folyt tovább a munka. 1991-tôl a rendszerváltástól kezdődően a kárpótlási törvény alapján megkezdődött a mezőgazdaság privatizációja. Várdomb vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a korábban a Bátaszéki Búzakalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet tulajdonában lévő földterületeket kárpótlási területté jelölték ki a földrendező bizottságok. A kárpótlási árverések során ezek a földterületek magántulajdonba kerültek. A tulajdonosok egy része maga kezdett a földeken gazdálkodni, mások a tulajdonukba került földekre bérművelési szerződést kötöttek a Bátaszéki Búzakalász Mezőgazdasági Szövetkezettel. Jelenleg a szövetkezet növénytermesztési és gépesítési üzletágának működik Várdombon egy-egy egysége.
A község közigazgatása terén is több változás történt az évek során. 1949-ben a tanácsrendszer bevezetése következtében Várdombon is Községi Tanács alakult. 1969-tôl a közigazgatás terén országos körzetesítésre került sor, mely következtében közös tanács alakul Bátaszéken. A társközségek: Alsónyék, Bátaszék, Pörböly, Várdomb. Az önálló közigazgatás tehát megszűnt Várdombon, ezeket a teendőket Bátaszéken látják el. A Magyarországon 1991-ben bekövetkezett átalakulás után Várdomb visszakapja önállóságát, önkormányzat alakul. Néhány közösségi szervezet is alakult a községben, így 1989-ben Nyugdíjas klub, 1991-ben Német Nemzetiségi Hagyományőrző Tánccsoport, 1992-ben Ifjúsági klub , 1996-ban Baba-mama klub.

Zomba 2388 lakosú község a 65-ös főközlekedési út mentén Szekszárdtól 14 kilométerre, északnyugatra fekszik. Zomba már az ókorban is lakott volt. A Római Birodalom idejéből maradt ránk az a bronzszobor, amely zombai Sz rnyas Géniusz néven ismert, s a Nemzeti Múzeumban található. Néhány éve a régészek egy avarkorból származó település nyomaira bukkantak. A honfoglaló magyarok is letelepedtek, a környék településeinek nevei ľrp d törzsét idézik. A községről első írásos emlék 1015-ben keletkezett. A későbbi korokat homály fedi. Tudjuk, hogy a falu elpusztult a török hódoltság idején. A XVIII. század elején a Dunántúl nyugati részéről magyar, majd német telepesek érkeztek. A németek és a község földesura katolikusok voltak, a magyarok evangélikusok. A szabad vallásgyakorlat korlátozása miatt az evangélikusok elhagyták a falut, s a mai Orosházát megalapítva az Alföldön telepedtek. le. A falu mezőgazdaságból élt, néhány iparos család látta el a lakosságot iparcikkel. A kiegyezés után malom, téglagyár, sajtüzem épült. A XX. század elején gazdálkodáshoz értő, szorgalmas parasztok éltek itt. Erről árulkodnak a nagy portájú tekintélyes parasztházak, amelyek az utolsó évtizedekben eltűntek, átadva helyüket a modern, új épületeknek. A Zomba és Vidéke Takarékszövetkezet a megye jelentős pénzintézete, a Zombai Mezőgazdasági Szolgáltató Szövetkezet meghatározó szerepet játszik a község gazdasági életében.