Almamellék 504 lakosú zselici község a 308-as/Almamellék-Lukafa-Sasrét/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 15 kilométerre, északkeletre fekszik. A településről 1492-ből származik az első írásos emlék. Alma megnevezése 1275-ből az Almás-patakra utal, s e patak neve már 1009-ben, a pécsi püspökség alapító oklevelében szerepel. Mai területén egykor 12 lakott és adózó falu volt. A falu határában lévő lakott helyek: Terecseny, Lukafa, Sasrét, Szentmártonpuszta. A XVII. századtól kezdve a magyarok mellé délszlávok, később pedig németek telepedtek a faluba.
Jelentős látványosságai: a falu temploma, a sasréti ősbükkös, a németlukafai üveghuta, a sasréti vadászkastély.

Almáskeresztúr 103 lakosú község Szigetvártól 15 kilométerre, északkeletre fekszik. A községet először 1296-ban említi egy okirat Keruchur néven. A török hódoltságot követően Tótkeresztúrra keresztelték; s jelenlegi nevén 1902-től ismerik. Az 1700-as évek végétől németek lakták. Őket a II. Világháború után kitelepítették, és felvidéki magyarokat költöztek a helyükre. A falu egykori birtokosai a Batthyány család, a Biedermann család, a Kammerer család voltak.
A látnivalói: Johe Galéria, az Elekmajorban álló neoklasszicista homlokzatú Kammerer-kúria.

Bánfa 218 lakosú község Szigetvártól 13 kilométerre, délkeletre fekszik. Az első írásos említése 1289-re tehető Baanfolua változatban. A XVIII. században Batthyány család birtoka volt. A település része az 1860 körül alakult uradalmi majorság, Simonfa. Az 1930-as években német, délszláv és más nemzetiségű család telepedett itt le.

Basal 193 lakosú község Szigetvártól 5 kilométerre, északra fekszik. Az írásos emlékek 1217-ben említik először. A Győr, majd a Rátót nemzetség birtoka volt. A hagyomány szerint 1556-ban Ali basa innen támadta Szigetvárt. Valószínűbb, hogy a helynév török eredetű személynévből képződött.
A református temploma 1858-ban épült.

Boldogasszonyfa 550 lakosú község a 67-es főközlekedési út mentén, Szigetvártól 18 kilométerre fekszik. A régészeti leletek szerint már a kőkorszaki ember is élt a falu mai helyén. Írott forrásban 1344-ben Bodugazonfalua néven szerepelt. A XVIII. századtól hívják mai nevén. A falut Jézus anyjának, Szűz Máriának a tiszteletére szentelt templomáról nevezték el. 1746-ban német telepesek érkeztek, majd szlávok és magyarok is letelepedtek.
Említésre méltó a fafaragó múzeuma, ahol Hoffer János munkái láthatók és a klasszicista Igmándy-kúria.

Botykapeterd 401 lakosú község a 6-os főközlekedési út és a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 5 kilométerre, keletre fekszik. Botyka és Kispeterd települések egyesüléséből jött létre1931-ben. Botyka első írásos említése Boghka néven 1258-ból származik, Peterdé 1324-ből. A török uralom alatt folyamatosan lakott területek.
A botykai református kőtemplom 1827-ben készült el.
Kispeterden 1576 óta áll a református templom.

Bürüs 102 lakosú község Szigetvártól 11 kilométerre, dél-délnyugatra fekszik. A falu neve a bürü szóból ered, ami gyaloghidat, pallót jelent. Írott forrásokban először 1479-ben jelenik meg Bewres néven. A török hódoltság alatt is lakott terület. 1757-1860 között a Czinderi család birtoka.
Református temploma körülbelül 120 éve épült.

Csebény 105 lakosú község Szigetvártól 22 kilométerre, északkeletre fekszik. A XV. század derekán említik először Chebe néven. A török uralom alatt pusztává lett, majd 1771-től néhány német család élt itt. A XIX. század második felében már magyarok is lakták. 1930-ban két településrészből állt: Szágy-Szabás és Csebény-Szabás. 1945-ös kitelepítés az itteni németeket is érintette.

Csertő 455 lakosú község, Szigetvártól 4 kilométerre, északra fekszik. A bronzkor óta lakott település nevét írásos emlékek először 1360-ban említik Chertw alakban. Birtokosai Sárdi Somssich Antal és a Festetics család voltak. 1918-1921 között szerb megszállás alatt volt. Külterületei közé tartozik Szőlőhegy és Pipagyújtó, azaz Szenterzsébetpuszta nevű helyek.
A volt Festetics-kúria 1836-ban épült klasszicista stílusban. 1886-ban erősen átalakították.

Dencsháza 617 lakosú község, Szigetvártól délre, 9 kilométerre fekszik. Egy 1408-ból származó okmány Danchhaza néven említi. Feltevések szerint az elpusztult Gyertyánfalva település megmaradt lakói alapították. A török hódoltság után reformátussá lett a falu, s református templomát 1794-ben szentelték fel. 1800 körül német családok kezdtek betelepedni, zömük a század végére asszimilálódott. 1920 táján cigány közösség telepedett le a faluban. Birtokosai 1945-ig a Biedermann bárók. A községhez tartozik Péterpuszta, ahol a Biedermann családnak köszönhetően a XIX. században uradalmi major alakult.
A kastély parkjában lévő arborétum különleges, szép fapéldányokban bővelkedik. Szép látvány az 1 kilométer hosszú, háromsoros bokréta fasor.

Endrőc 431 lakosú község Sellyétől 17 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az első írásos emlék 1479-ből származik, amely Endrewcz néven említi. A török hódoltság során elnéptelenedett, csak a XVIII. században népesült be újra. Túlnyomó részben németajkúak lakják.
A római katolikus lakosság részére imaház épült.

Gyöngyösmellék 331 lakosú község Szigetvártól 9 kilométerre, délnyugatra fekszik. A neve 1536-ban bukkant fel először az írott forrásokban. A török hódoltság alatt folyamatosan lakott helység, s a lakói többségében magyarok. 1760-tól délszláv, a XIX. századtól pedig német családok is betelepedtek. A XVIII. században a Király család birtoka volt. Református és római katolikus templom is található a faluban.

Hobol  1048 lakosú község Szigetvártól 3 kilométerre, délre fekszik. Az első letelepülők az újkőkor késői szakaszában (i.e. 2800-2500) éltek itt. A község neve az írott forrásokban először 1342-ben bukkant fel, és akkor Hoboyként szerepelt. A török uralom ideje alatt kisebb megszakításokkal ugyan, de végig lakott volt; s lakói magyarok voltak. 1830 körül a korábbi településtől délre eső területet magyar, német zsellérek és téglások kezdték benépesíteni, ahol így létrehozták Kishobol nevű települést. 1850 körül e mellett alakult ki az uradalmi majorság, Hobolpuszta. Feltételezések szerint azonban ezt a településrészt 1842-ben gróf Batthyány Kázmér hozta létre. A községet 1966-ban Szigetvárhoz csatolták.1992. január 1-je óta önálló község, előtte Szigetvár városához tartozott.

Horváthertelend 103 lakosú község Szigetvártól 22 kilométerre, északkeletre fekszik. Már a középkorban lakott hely volt, és a XIV. században önálló plébániával rendelkezett. A török hódoltság idején lakatlanná vált a község. Az újabb telepesek 1756 után érkeztek, akik elsősorban horvát családok voltak, köztük néhány magyar és német anyanyelvű. A XVIII. században ismét több német család letelepedett itt. A II. Világháborút követő kitelepítések révén számuk jelentősen

Ibafa 251 lakosú zselici község, Szigetvártól 25 kilométerre, északkeletre fekszik.
A Pipamúzeuma helytörténeti gyűjtemény, ahol a régi mesterek művészi kivitelű munkáit éppúgy megtaláljuk, mint a magyar pipagyártás legújabb termékei. Itt találhatók az „Ibafai fapipa …” kezdetű tréfás mondóka „főszereplői”.

Katádfa 165 lakosú község Szigetvártól délkeletre, 15 kilométerre fekszik. A település nevét először 1364-ben Kathatfalwa alakban jegyezték fel. A reformáció elterjedésétől kezdve lakosai reformátusok, és már 1560-ban anyaegyház. A török hódoltság idején folyamatosan lakott hely volt, lakói mindvégig és ma is magyarok. 1768-ban egy tűzvész alkalmával elpusztult a község temploma, a paplak és az összes épület. 1770-ben már állt az új fatemplom.
Műemlék jellegű református temploma 1793-ban épült, majd 1853-ban alakították át mai formájává.

Kétújfalu 710 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 13 kilométerre, délnyugatra fekszik. Csak a XVII. század végétől, XVIII. század elejétől lakott hely; és eredeti neve Magyarújfalu valamint Németújfalu volt. Lakói először magyarok voltak, majd 1770-től néhány német család is letelepedett itt. Németújfaluba 1799-ben Szulokról érkeztek a német családok, akik egy új falut hoztak létre, Németújfalu néven. A németség már a XIX. század folyamán fokozatosan magyar anyanyelvűvé vált. A két község 1940-ben Nagyújfalu néven egyesült, majd 1942-ben a neve Kétújfalura változott. Szentmihálypuszta régen önálló volt, a török hódoltság után azonban elpusztult. 1770 után magyar és német béresek, zsellérek telepedtek itt le. Az 1820-as évek végén német üvegesek érkeztek a községbe. Az üvegipar a XIX. század közepéig volt csak jelentős, utána elsorvadt.

Kisdobsza 274 lakosú község a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A leletek tanúsága szerint már a római korban is lakott hely volt. A községre vonatkozóan az első írásos említés 1277-ből való, amelyben Dubza alakban szerepel. A falu 1060-tól a székesfehérvári káptalan egyik birtoka volt, ezen belül is a királynő háztartását volt hivatott ellátni. A török hódoltság idején folyamatosan lakott település maradt. Kisdobsza és Nagydobsza 1978. december 31-én egyesült, és neve Dobszára változott. Azonban a lakosság kérésére 1992. január 1-jével a két község ismét önállóvá vált, de körjegyzőségük ma is közös.

Kistamási 145 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A település neve az írott forrásokban először 1554-ben Kistomás néven bukkant fel. A szájhagyomány szerint a későbbi lakosok csak a tatárjárás után kezdtek itt letelepülni. A török hódoltság idején folyamatosan lakott helynek számított és lakói mindvégig magyarok voltak. A Rákóczi-szabadságharc idején elnéptelenedett, majd ismét magyarok népesítették be.

Magyarlukafa 109 lakosú község Szigetvártól 17 kilométerre, észak-északnyugatra fekszik. A község neve egy 1237-ből származó oklevélen villa Luca, 1395-ben pedig már Lucafalwa néven szerepel. Feltehetően már a tatárjárás előtti időkben is lakott hely volt, azonban 1715-ig puszta, és csak időnként telepedett itt le egy-egy család. 1720 előtt magyarok kezdték benépesíteni a területet, 1772-ben pedig már német telepesek érkeztek ide. Először csak az üveghuta dolgozói, majd a XVIII. században falusi polgárok is letelepedtek itt. Az itt élőket egy falucsúfoló lukafai vellásoknak hívta, mivel sokan a szénagyűjtéshez használatos favillákat készítettek. Szinte az egész Dél-Dunántúlt ellátták termékeikkel. A község tájházában néprajzi műhely tevékenykedik.

Merenye 338 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, északnyugatra fekszik. A község feltehetően csak az Árpád-kor kezdetétől volt lakott hely. Az első írásos említése 1192-ből való. A falu neve a szláv eredetű Mrnja személynévből származtatható. Zágrábtól északnyugatra található egy hasonló nevű Merenje község is. Egy 1417-ből származó írás szerint a község a budai káptalan birtoka volt. A török uralom ideje alatt végig lakott falu volt, és a XVII. század végére a környék legnagyobb lélekszámú magyar településévé vált. A falu északkeleti részén a török időkben egy mecset állt. A község és környéke a történelem folyamán a Batthyányiak, majd gróf Széchenyi Lajos és László, később pedig Festetics Imre birtoka volt.
A település műemlék jellegű református temploma 1781-ben épült.

Molvány 220 lakosú község a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 6 kilométerre, délnyugatra fekszik. Az írott forrásokban 1360-ban említették a község nevét először: Milwan alakban. 1360 és 1470 közt a patai uradalomhoz tartozott. A török fennhatóság idején lakóinak nagy hányada elmenekült, de néhány család továbbra is ott maradt. Az 1836.évi kolerajárványban a lakosságának mintegy háromnegyed része meghalt.
A község műemlék jellegű, barokk stílusú református temploma 1828-ban épült.

Mozsgó 1109 lakosú község, Szigetvártól 10 kilométerre, északra fekszik. A későbronzkor idején már lakott hely volt, majd a kelták és a rómaiak érkeztek erre a vidékre. Az Árpád-kor idején magyarok telepedtek le a környéken. Az írásos emlékekben a község neve először 1330-ban bukkant fel Domburou alakban. A település először a Viszlai, majd a középkor végén a Tinódi család birtoka lett. A törökök kiűzését követően a Batthyányiak birtokának része volt, majd a Biedermann család lett az új birtokosa. A mai község területén a XIV. században Szentmiklós néven puszta volt, amely plébániával is rendelkezett, de a török harcok során szinte teljesen elpusztult. A XVIII. század elejére teljesen elnéptelenedett. 1726 táján horvát és német családok kezdték benépesíteni, a XVIII. század közepén újra németek érkeztek. A század második felétől a magyar nyelv kezdett általánossá válni. Közigazgatásilag Szigetvár és a tőle északra fekvő települések köztük Mozsgó is egészen 1950-ig Somogy megyéhez tartozott, csak azt követően csatolták Baranyához.
A Magyarok Nagyasszonya római katolikus temploma 1746-ban épült, román stílusú szentélye barokk stílusban, gróf Batthyány Károly építette majd 1876-ban neoromán stílusban újjáépítették.
A volt Biedermann-kastély klasszicista stílusú épület. A kastély parkja védett.
A XVIII. században épült volt uradalmi magtár, ma ipari műemlék jellegű épület.

Nagydobsza 691 lakosú község a 6-os főközlekedési út mentén, Szigetvártól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A falu királynői birtok volt. Az 1332-es évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt: plébániával és a Szent Márton tiszteletére szentelt templommal rendelkezett. A XIV. század végétől a székesfehérvári káptalan birtoka volt. A helység a török hódoltság alatt feltehetően folyamatosan lakott volt. A XVII. századtól lakói magyarok voltak, és népessége azóta sem nagyon változott. 1807-ben a környéket a Kegyes Tanítórend kapta meg, így a falu egészen 1945-ig a birtokukhoz tartozott. . 1992. január 1-jén Dobsza község, két részre Kisdobszára és Nagydobszára vált szét.
Nagydobsza több építészeti és néprajzi emlék is fellelhető: református temploma késő barokk stílusú, és 1808-ban épült át, miután többször tűz pusztított benne.
Modern stílusú római katolikus templomát 1975-ben szentelték fel.
A Fő utca 68. szám alatt látható a környék jellegzetes építészeti stílusát szemléltető, zsuppal fedett, gerendavázas, tornácos úgynevezett talpasház, amely 1852-ben épült. Ez a tájház nemcsak a környéknek, de a megyének is nagy becsben tartott építészeti emléke.

Nagypeterd 678 lakosú község a 6-os főközlekedési út és a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szentlőrinc és Szigetvár között félúton fekszik. Az Árpádok és Anjouk idejében is lakott település a török hódoltság alatt sem néptelenedett el, sőt a környékbeli falvak lakosainak gyűjtőhelyeként működött. Köszönhette ezt annak, hogy már a római korban hadiút húzódott itt, s a középkori település szerepe helyzeténél fogva nem változott. Lakói korábban nemesek voltak, de csak a XVIII. században nyerték vissza kiváltságaikat, amelyeket az oszmán hódítás vett el tőlük.
A falu református temploma műemlékileg védett; és a XVIII. század második felében késő barokk stílusban épült.
A közigazgatásilag hozzá tartozó Csatapuszta szép kúriával rendelkezik.

Nagyváty 366 lakosú község Szentlőrinctől 8 kilométerre, északnyugatra fekszik. A térség egyik legrégibb települését először 1326-ban említik az írásos források Nogwagh alakban. Az Árpád-korban jelentős várral rendelkező település az egyik székely ispánságnak és esperességnek volt a székhelye. Az egykori földvár helyét ma is látni a Fekete-erdő területén. Székelyek IV. Béla idejében éltek itt. A török időkben is lakott településre a XIX. században németek is érkeztek.
1820-ban épített református temploma uralja a település képét.

Nemeske 289 lakosú község Szigetvártól 7 kilométerre, nyugatra fekszik. Temploma a XVII. századból való határában, horgásztó terült el. A faluhoz tartozik Görösgalpuszta a XIII. századi Nádasy, később Stephaich család kúriájával. A török időkben nádrengetegként ismert vidék adott otthont a török elől menekülő köznemesi lakosságnak. Valószínű, hogy innen származik a település mai neve.
Késő barokk református temploma az 1700-as években épült. Említést érdemel Görösgal római katolikus plébániája is.

Nyugotszenterzsébet 226 lakosú község Szentlőrinctől 13 kilométerre, északnyugatra fekszik. A falu történelme során először 1332-ben került be az évkönyvekbe védőszentjéről elnevezve S. Elyzabeth alakban. A török korban is lakott települést jórészt mindig magyarok lakták. Szőlőhegye régóta művelt terület.
Református templomát az Eszterházyak építették.

Patapoklosi 401 lakosú község Szigetvártól 5 kilométerre, északnyugatra fekszik. A község két korábban különálló település Pata és Poklosi egyesítésével jött létre1950-ben. Az első említés 1283-ból való, amikor Pathaa néven említik. A másik település csak később, 1431-ben jelenik meg oklevélben. Pata feltehetően személynévből, Poklosi a ragadós fekete földről kapta nevét. Sok birtokosa volt e falvaknak a középkor folyamán. A török időszak alatt mindkét település és a mellettük elterülő, egykori Hosszúfalu is elnéptelenedett. A magyarokkal újratelepült falvakban 1836-ban kolera pusztított.
A község legjelentősebb épülete a műemlék jellegű patai református templom, amely 1794-ben épült barokk stílusban. Festett mennyezetének kazettái gyönyörűek.

Pettend 159 lakosú község Szigetvártól 12 kilométerre, délnyugatra fekszik. A XV. században Pethend néven említett falu tulajdonosai számtalanszor változtak. Említésre érdemesek közülük a Létaiak, Szőcsényiek, Dombaiak, az enyingi Törökök, a XV. században a Báthoryak, majd a török hódoltságot amely alatt végig lakott volt a falu követően a Nádasdyak. A XIX. sz. elején a I. Ferencz király adományozta el a Kegyes Tanítórendnek. Közigazgatásilag a településhez tartozott Hagyó nevű falu, ahol még a XIX. században is működött vízimalom, csárda és kocsma. A falunak református temploma van.

Rózsafa 409 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, délkeletre fekszik. A település neve eredetileg (1330-ban) Szentmihályfalva volt. Tinód (Tinódi Lantos Sebestyén szülőfaluja), a mai Rózsafa határában feküdt. A község a Werbőczy és a Perczel család birtokaihoz is tartozott a török időket követően. A lakosság 60 %-a református. Elődeik a török uralom alatt(1570 körül) már templomot emeltek, de azt a török lerombolta. Később újjáépített református temploma mellett kell megemlíteni a falu zenélő kútját és a Tinódi-emlékművet. Ugyancsak említést érdemel a bodorfapusztai Perczel-kastély is, amelyet később a XIX. században klasszicista stílusban átépítettek.

Somogyapáti 571 lakosú község Szigetvártól 6 kilométerre, északnyugatra fekszik a Lad-Szigetvár összekötő út mentén. A Zselicben a mai megyehatárhoz közel található település történelme során hosszú ideig Somogy megyéhez tartozott. Közigazgatásilag hozzá tartozik Adorján, amit korábban Adorjánpusztának hívtak. Kedvező földrajzi adottságainak köszönhetően régóta lakott hely. Már a dunántúli vonaldíszes kerámia népei is itt éltek (i.e. 4000-2800 között), és az újkőkori lengyeli kultúra (i.e. 2800-2500) is hagyott hátra leleteket. A régóta lakott vidék itt is kedvező természetföldrajzi adottságainak köszönhette fejlődését. Először Apati néven került be a település neve az évkönyvekbe egy 1332-1337-es lajstromba. A név arra utal, hogy valamelyik apátság birtoka volt ekkor a falu. Legvalószínűbb, hogy az adorjáni apátsághoz tartozott. A településnév előtagja a volt vármegyére utal. A török időkben elnéptelenedő községbe lassan szivárogtak csak vissza a magyarok. Mellettük németek is érkeztek, bár a XIX. századra színtiszta magyar településsé vált.
Lakossága túlnyomórészt római katolikus. Műemlék jellegű templomuk 1777-ben barokk stílusban épült. A templom kertjében áll Nepomuki Szent János és Szent József szobra.
A lakosság kisebb részét jelentő reformátusoknak haranglábot építettek.

Somogyhárságy 537 lakosú község Szigetvártól 15 kilométerre, észak-északnyugatra fekszik. A község neve 1346-ban jelent meg először Hassagh alakban, feltételezhetően a területen fellelhető sok hársfának köszönhetően. A középkor folyamán számtalan nemes birtokolta a felszabadító harcok során kipusztult települést. A XVIII. században németek, később magyarok telepedtek meg az egykori településen, kialakítva a környék egyik nagyobb lélekszámú települését. A német telepesek az úgynevezett kishárságyi részen éltek, amely korábban különálló falu volt.

Somogyhatvan 418 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, északnyugatra fekszik a Lad-Szigetvár összekötő út mentén. Az északnyugat baranyai település történelmét az 1421-es évtől ismerjük, az első írásos forrásból. A neve akkor: Hatwan. A név eredete bizonytalan, feltehetően az egykori telkek, esetleg házak számára utal. A Somogy előtag a vármegyei hovatartozást jelenti. A török időkben is lakott település a felszabadító harcokban megsemmisült, így egykori lakosai a korábban élénk református egyházközösség délebbre húzódott a mai település helyére. A falu előbb a Traun, majd a Draskovics, végül az Eszterházy család kezébe került. A településhez tartozik még két puszta is. Vandapuszta az uradalmi birtokközpont volt, míg Ágipuszta a XVII. században is jelentős település volt, s csak a török hódoltság után vált néptelenné. A korábban református település megőrizte felekezeti hovatartozását, és református többséggel rendelkezik.
Református temploma barokk stílusú; 1737-ben épült. Ugyancsak barokk stílusban épült az egykori magtár 1800 körül.

Somogyviszló 263 lakosú község Szigetvártól 9 kilométerre, északnyugatra fekszik. A zselici dombok között meghúzódó település hosszú ideig Somogy vármegye része volt. Feltehetően már 1299-es forrásokban említett Wyzlou alak is a ma már nyugat-baranyai települést jelenti, amelynek 1403-as változata: Somoghwyzlo volt. A XV. században emelték templomát, majd a települést a szigetvári várhoz csatolták. A török idők alatt is lakott volt, de a XVIII. század elejére majdnem elnéptelenedett. A XIX. században számtalan földesura volt, közülük a Zichy család érdemel említést.
Magyar lakosságának vallása többségében református. Későbarokk műemléki védettségű református templomát 1784-ben építették. Utóbb klasszicista toldásokkal egészítették ki a XIX. században.

Szentdénes 355 lakosú község a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 12 kilométerre, délkeletre fekszik. A település nevét először a XIII. században említik. S. Dyonisio néven. A tatárjárás során a somogyvári apátságból kimenekített, Szent Dénest ábrázoló képet itt rejtették el a bencés szerzetesek. A kép itt maradt, s végül a település védőszentje és neve is Szent Dénes lett. Valószínűleg már a török uralom alatt is magyarok lakta település volt.
A falu római katolikus templomát a XVIII. század legvégén emelték copf stílusban az Eszterházy család segítségével.

Szentegát 455 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, délre fekszik. Eredetileg egy 1870 körül létesített uradalmi major volt; vegyes eredetű, de magyarul beszélő lakossággal. A második Világháború befejezéséig a Biedermann bárói család tulajdona volt.
Itt épült fel a kastély, közvetlen mellette a vadászkastély is. A kastélyhoz tartozott park jelenleg az elhanyagoltság állapotát mutatja, s ugyancsak lehangoló állapotban van a bárói család családi kriptája. A kastély jelenlegi a többi kastélyhoz képest viszonylagosan jó állapotát az állami gazdaságnak köszönhette, amely beköltözött falai közé, így a rendszerváltozásig tulajdonosa volt az épületnek. Az 1990-es évek eleje óta állapota romlik.

Szentlászló 893 lakosú község a 67-es főközlekedési út mentén Szigetvártól északra, 14 kilométerre fekszik. A zselici település történeti említésére 1237-ben került sor Sancti Ladizlay formában. Római telepet tártak fel a Szentlászlóhoz tartozó Szentegyed faluban. A korábban 1333-ban Margitapuszta néven ismert önálló plébániát Szent László királyunk adományozta a pannonhalmi apátságnak. A plébánia a szent király emlékének megfelelően felvette az adományozó nevét, aki egyben a falu védőszentje is lett. A török uralom alatt időszakosan elnéptelenedett a település, majd magyar és horvát, a XVIII. század folyamán pedig jelentékeny számú német telepesekkel gyarapodott. A falu birtokosai között voltak a Széchenyiek, Festeticsek és a Borzák. A községhez tartozik még Karány-dűlő, ahol az 1234-ben említett Karany nevű település lehetett.
A XVIII. század végén építettek fatemplomot, majd 1812-ben a jelenlegit.

Szigetvár 11356 lakosú város a 6-os és 67-es főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 60-as/Nagykanizsa- Pécs/ vasútvonal mentén fekszik. A nagy történeti múltra visszatekintő kisvárost a középkorban az Almás-patak mocsaras vidékéről kiemelkedő löszdombra építették. Az egykori építkezési mód nagy biztonságot adott a településnek. Már a XV. században a város a messzi vidék ipari és kereskedelmi központja lett. Birtokosai a magyar történelem neves családjai közül kerültek ki. A XVI. században az oszmán török hadak területi térnyerésével párhuzamosan Szigetvárnak mint végvárnak jelentőség egyre inkább előtérbe került. A város első ízben 1556-ban ostromolták meg a török hadak, sikertelenül. A második ostromra 1566-ban került sor. A vár kapitánya Zrínyi Miklós előre tudta a véget, de elhatározásához alig 2500 katonával hű maradt. Életük végéig védték Szigetet. A várból és városból álló erődítést Szulejmán szultán utolsó magyarországi hadjárata során támadta meg több mint 80000 kitűnően felszerelt katonájával. A végcél nem a “vakondtúrás” -így nevezte a török Szigetet- hanem Bécs elfoglalása volt. Az egy hónapig tartó harc során a magyar védők sorra elestek, s a város és a vár török kézre került.
Az utolsó napon 1566. szeptember 7-én Zrínyi néhány megmaradt emberével az utolsó menedékhelyéről a belső várból kirohant a már török területre. Itt érte mindannyiukat a halál. A török nem örülhetett a győzelemnek, az agg Szulejmán szultán is meghalt néhány nappal a vár elfoglalása előtt. A győztesek kifáradva a hosszú harctól, az emberveszteségtől, valamint a szultán halála és a közelgő tél miatt lemondtak a további harcról. Szigetvár elveszett, de árán megmenekült Bécs. Szigetvárból török végvár lett, a környék államigazgatási, gazdasági és vallási központja. 112 évi török uralom után Szigetet 1688-89-ben foglalták vissza a császári hadak. A török Szigetvárból osztrák császári város lett, s a nehezen meginduló polgári fejlődést Mária Terézia rendelete gátolta meg. A várost eladta és a lakosságot jobbágysorsra juttatta. Majd a vár is földesúri kézbe került. A XVIII. század fejlődét a helyi iparosok és kereskedők mindinkább elősegítették, és a XIX. század folyamán gazdag pezsgő élet jellemző Szigetvárra. Szigetvár a 400 éves évfordulója idején 1966-ban megkapta a városi rangot, s ezidőtől kezdve fejlődése gyorsabb ütemű lett. A cipőgyár, a konzervgyár mellett mind több magánvállalkozó biztosít a városban munkalehetőséget. A városban 600 férőhelyes kórház működik. 100 férőhelyes kollégium, több alsó- és középfokú oktatási intézmény, valamint Zeneiskola segíti az oktató-nevelő munkát. Meleg vizes fürdője, könyvtára, s az újonnan épült művelődési háza a környék kulturális és idegenforgalmi igényeit elégíti ki. A vár, a megmaradt török épületek, valamint több kiállítás Szigetvár kulturális és történeti örökségének őrzői.
A télen-nyáron nyitva tartó termálfürdő a Zrínyi vár szomszédságában a város centrumától 300 méterre található. A 800 méter mélyről feltörő 62 Celsius fokos gyógyhatású víz nátriumkloridos, alkali-hidrogénkarbonátos hévíz. Magas ásványisó tartalma és az oldott ionos bróm, jód és fluorid tartalma révén kiválóan alkalmas reumatikus izületi és mozgásszervi betegségek kezelésére, operációk és csonttörések utáni rehabilitációs kezelésekre, nőgyógyászati problémák kezelésére. A víz ásványisó összetétele lehetővé teszi, hogy a magas vérnyomásban szenvedő és szívbetegek is használják a fürdőt. Szolgáltatásain: masszázs, pedikűr, kádfürdő, büfé, étterem, kölcsönző, kondicionáló-gépek, sportlehetőségek

Szörény 83 lakosú község Szigetvártól 14 kilométerre, délnyugatra fekszik. Az első írásos emlékek ugyanis 1396-ból származnak. Ekkor Zeuren néven említi egy oklevél. A történelme során végig színtiszta magyar település a Batthyány család tulajdona volt, majd a Biedermann család kezébe került. A Világháborúk és kitelepítések is megkímélték a megye egyik legapróbb települését.
Református temploma 1817-ben épült.

Szulimán 287 lakosú község a 67-es főközlekedési út mellett Szigetvártól 10 kilométerre, északra fekszik. Már a rézkori péceli kultúra (i.e. 2100-1900) és a bronzkori Somogyvár-vinkovci kultúra által is lakott terület volt a Zselic felszabdalt, vízfolyásokban bővelkedő déli lejtője, ahol a kedvező természeti feltételek megtelepedésre bátorították az embereket. Első írásos formája is a mezőgazdasági művelésre utal, hiszen a Zelewmal alak 1403-ból a szőlővel beültetett hegyoldalt (szőlőmált) jelentett. Jelentőségét plébániája is jelzi, amely a mohácsi vészig fennállt. A török időszak óta horvát-magyar lakosság lakta, s közéjük fokozatosan németek települtek. Számuk csak a második világháborút követően esett jelentősen vissza. Helyüket szlavóniai, felvidéki és környékbeli magyarok foglalták el. A település birtokosai között kell említeni Török Bálintot, a Balogh, a Batthyány és a Biedermann családot.
Római katolikus templomát 1890-ben emelték.

Teklafalu 376 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Szigetvártól délkeletre, 14 kilométerre fekszik. A falu birtokosa, Czindery László Tiltvány nevű birtokára főleg Tolnából hozott telepeseket, leginkább németeket. Magyarok csak később érkeztek a felesége után Theklasdorfnak elnevezett új településre. A második Világháborút követően a németek száma a kitelepítés miatt csökkent, és a helyükre Felvidékről érkeztek magyarok. A településnek több külterületi lakott helye volt, így például a XVIII. században az Orgya nevű helység.

Tótszentgyörgy 193 lakosú község Szigetvártól 6 kilométerre, nyugatra fekszik. A települést először 1283-ben említik az írásos források Scengurg névalakban. Az önálló plébániahivatal alapján feltételezhető, hogy korábban jóval nagyobb lélekszámú volt a település. A török időkben elnéptelenedett, mivel lakossága templomát lebontva, annak anyagát a szigetvári várba építve az erődítménybe menekült. A 1500-as években Felvidékről érkező tótokat telepítettek, akikről a település nevének előtagját kapta.
A XVIII. század végére már annyi református magyar is visszaköltözött, hogy önálló templomot emeltek 1793-ban barokk stílusban.

Várad 133 lakosú község Szigetvártól 9 kilométerre, délnyugatra fekszik. Természeti adottságai között kell megemlíteni azt a két forrást, amelyek vize a falu földművelésből élő lakóinak öntözővizet biztosított. Az 1332-es oklevélben Vorad néven említett település a török hódoltság alatt elnéptelenedett. Csak a XVIII. század elején kezdtek itt újból magyar családok letelepedni. A falu földesurai voltak a Czinderiek, a Wenckheimek, az Andrássyak. A települést elkerülték a Világháborús pusztítások.

Vásárosbéc 238 lakosú község Szigetvártól 15 kilométerre, északnyugatra fekszik. A helység Szent István korában királyi vadászterület volt. Az 1332-1337-es forrásokban megjelenő Belch alak szláv eredetű. A Vásáros előtag a középkorban gyakori, de nem minden település számára adott vásártartási kiváltságra utal. A falut sok földesúr birtokolta az évszázadok alatt. Feltehetően a török időkben is lakott volt a község.
Az első templom építésére csak a XVIII. században került sor, ezt a reformátusok emelték.
Később a felekezeti megoszlásnak megfelelően a katolikusok is építettek egy kisebb templomot.

Zádor 384 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Barcstól 18 kilométerre, keletre fekszik. Az 1332-es források is bizonyítják: régi településről van szó. A neve akkor: Zadur. Temploma a XIV. századból való. A török hódoltság alatt is folyamatosan lakott település volt. Lakossága azóta is túlnyomó többségében magyar. A falu később, a XVIII. században a Batthyányiak kezébe került.
A település kiemelkedő értéke a középkori eredetű, a XIX. században késő barokk stílusban átépített református templom.

Bicsérd 993 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ és a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonalak mentén, Pécstől délnyugatra, 15 kilométerre fekszik. A római korban már lakott település a Mursa-Sopianae-Savaria út mentén helyezkedik el. Első írásos említése 1262-ben történt. A pápai tizedlajstromokban Bulchew néven fordult elő, 1542-ben Bycherd néven említik. A török uralom alatt bár nagyszámú lakossága megfogyatkozott, de nem néptelenedett el. A XV. században költözött új helyére. Közigazgatásilag 1886-ban vált ketté Nyugati- illetve Kisbicsérdre és Keleti- illetve Nagybicsérdre. 1950-ben egyesülnek Bicsérd néven. A falu népessége magyar. A faluban a mezőgazdasági tevékenység a jellemző..
A Pécsi Székes- káptalan 1837-ben építtetett új templomot az 1232-ben már meglévő plébániának.

Boda 424 lakosú község, Szentlőrinctől 12 kilométerre, északkeletre fekszik. A neve Boda, Buda, Budimér szláv személynévből származik. A településen I. István idején vár épült. A középkorban és a török hódoltság alatt folyamatosan lakott terület. A XVIII. században a Preuner család, majd az Eszterházy család birtoka volt.
Mai temploma 1908-ban épült Keresztelő Szent János tiszteletére, mely építészeti remekmű.
A környező erdőben található avar kori földvárromon és forrásokon keresztül az országos természetjáró útvonal is ide elvezet.
A településen lévő, csodálatos környezetben fekvő Millecentenáriumi Emlékpark található.

Bükkösd 1293 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől északra, 10 kilométerre. A település 1950-ben egyesült Megyefával, 1979-ben pedig ebbe az egységbe beleolvadt Gorica is. Ezzel létrejött a mai Bükkösd, amely négy, hangulatában a mai napig különböző településrészből tevődik össze. A török hódoltság idején a Bükkösdi-völgy falvai elnéptelenedtek. Bükkösdöt 1705-ben a Székeskáptalan telepítette újra, földesura Petrovszky József volt. Ugyanebben az évben kezdődött meg Megyefa újranépesítése, Horváth József keze alatt. Egyes kutatók szerint az eddig lakatlan hely 1740 után népesült be a környékbeli magyar falvakból.. A történelem során ezek a falvak különböző irányba fejlődtek. A XX. század közepéig Bükkösd főleg mezőgazdasági tevékenységekből szerezte bevételeit, lakói főként ilyen jellegű tevékenységet folytattak. Megyefa ezzel ellentétben a bányászat vált meghatározóvá. A Bükkösd- Megyefai kőbánya országos hírű, s hosszabb szünet után manapság újra kezd termelni. A települések történelmében az egyik legfontosabb közös szál a nemesi családok rokoni kapcsolata. A Bükkösdi-völgy minden településének életét a nemesi rendszer felbomlásáig a Petrovszky illetve később a Jeszenszky család határozta meg. Bükkösd fénykorát ezen családok birtoklása alatt élte, ebben az időszakban mezővárosi rangot is kapott.
A római katolikus temploma 1792-ben épült klasszicizáló stílusban. Belsejében szép barokk bútorzat, valamint egy Zichy Mihály-festmény látható.
Bükösd nevezetessége a Petrovszky –kastély a Kossuth utcában, mely 1786-ban épült copfstílusban.

Cserdi 359 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől 4 kilométerre, északra fekszik. Az írott források először 1326-ban Chereg, 1450-ben pedig Cherdy néven említik. A település határában az ásatások során jégkorszaki állatok leleteire bukkantak. Birtokosai voltak a szentlőrinci keresztesek és az Eszterházy család. A magyar lakosság mellé a XIX. század elején települtek be német családok.
Római katolikus kápolnáját 1851-ben építették, majd 1970-ben kibővítették.

Csonkamindszent 167 lakosú község Szentlőrinctől 4 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az ősi település első neve Okor- vagy Okrimindszent volt. Az Árpád-korban bencés apátság működött területén, ami a török hódoltság idején elpusztult, majd újraépítették. A név előtagja a Csonta család nevét őrzi.
Római katolikus temploma 1902-ben épült.

Dinnyeberki 112 lakosú község Szentlőrinctől 8 kilométerre, északnyugatra fekszik. Neve az írott forrásokban először 1305-ben bukkant fel Dinneberki változatban, az 1542. évi adólajstrom Denyeberki -ként említi. Névváltozatai között szerepelnek a Berki, Dénesberki, Dénesberke elnevezések. A török hódoltság alatt folyamatosan lakott falu volt. Lakossága magyar.
A harangláb jellegű római katolikus templomát korábban iskolának és templomnak is használták egyszerre. Az Isten-kútnak, Pál-kútnak nevezett kutat Eszterházy Pál építtette.

Gerde 568 lakosú község, Szentlőrinctől 11 kilométerre, délkeletre fekszik. A domborzati viszonyokat tekintve a terület teljesen sík, mezőgazdasági termelésre kedvezőek. A falunév első írásos említése 1216-ra tehető. Az Árpádok alatt a birtokosai feltehetőleg köznemesek, elnevezése ekkor Guerdei. A középkorban a mai településtől nyugati irányban, az Acsóta és Füzes-víz összefolyásánál feküdt, ahol révhely és templom is volt. Történelmileg a mezőgazdaság dominanciája alakult ki. A mai község területe két településrészből áll: Gerde és Varjas.

Gyöngyfa 138 lakosú község a 61-es/Szentlőrinc-Sellye/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől 11 kilométerre, délre fekszik. 1929-ben alakult Hernádfa és Rónádfa összevonásával. A Hernádfalva névre 1378-ból, a Lórándfalva névre / a Rónádfa névelőzményére / 1542-ből van írásos adat.
A két település határvonalán áll az 1826-ban épült kazettás mennyezetű, copf stílusú református temploma.

Helesfa 549 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől 6 kilométerre, északra fekszik a Mecsek nyugati lábánál. A helység már az újkőkor késői szakaszában is lakott volt, a lengyeli kultúra népe élt itt. A rómaiak idején is voltak lakói a környéknek; erre a feltárt leletek utalnak. A település neve az írott forrásokban az 1332-1335 közti időből való pápai tizedjegyzékben bukkant fel először: Heleusfolua alakban. A török hódoltság ideje alatt folyamatosan lakott magyar falu volt, lakói azóta is többségében magyarok.
A község barokk római katolikus templomát 1722-ben Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelték fel. Többszöri restaurálás után mai formáját 1828-ban kapta. A templom közelében lévő kálvária stációit Zsolnay-kerámia díszíti.
A XVIII. században épült a Nádassyak kastélya, amelyet egy 20 holdas park vesz körül. Itt sétálva számos ritkasággal találkozhat az ide látogató.

Hetvehely 533 lakosú község a Mecsektől északra, Szentlőrinctől 13 kilométerre, északkeletre fekszik. A falu Árpád-kori település, amit az ebből a korból származó temploma is bizonyít. Mai neve az írásos emlékekben először 1542-ben bukkant fel Hethfehel alakban. A település 1559-ben a pécsi káptalan birtoka volt. A török uralom ideje alatt elnéptelenedett, és újbóli benépesítése új helyen, 1733-ban kezdődött. Első telepesei magyarok, horvátok és németek voltak, majd rövidesen a németség került túlsúlyba. A magyar lakosság részaránya csak a XIX. század végétől kezdett növekedni. A II. Világháború után a németek egy részét kitelepítették.
A község római katolikus, gótikus stílusú, műemlék temploma a XIII. század végén épült. Először a XIV. században , majd a XVIII. században átalakították és kibővítették. Belül a középkori eredetű falképeken kívül egy XIV. századi keresztelőmedence látható. Az ősi templom minden bizonnyal a pécsi pálosok Jakab-hegyi kolostorához tartozott, mellette a remeteházzal.

Kacsóta 293 lakosú község a 6-os főközlekedési út mentén Szentlőrinctől 3 kilométerre, nyugatra fekszik. A község neve az írott forrásokban először 1542-ben bukkant fel Kachotha alakban. Egy 1375-ből származó oklevél Kadosfalva néven is említi a falut. A török hódoltság alatt is folyamatosan lakott volt, lakói azóta is magyarok. A Girótfa és Boldogasszonyfa nevű külterületi helyein az Árpád-korban önálló falvak voltak.

A Királyegyháza 1042 lakosú község Szentlorinctől 7 kilométerre, délre helyezkedik el. A település 61-es/Szentlőrinc-Sellye/ vasútvonalon elérhető. A sok kisebb vízfolyás mellett itt folyik el a Zselic egy részét is átszelő Okor-patak. A környezet domborzati szempontból sík terület. Királyegyháza két utcából áll: Az egyik a főutca, amely hosszában, északdéli irányban áthalad a településen, ebbe csatlakozik egy mellékutca.  A település vízellátását egy 1968-ban kialakított vízmű biztosítja, ennek kiváltására 1996-ban került átadásra egy újabb fúrt kút. Szentiván először az írott forrásokban 1274-ben bukkant fel. Szentgált 1292-ben említették először. A XIV. században vásáros hely volt. Szentgál nevét Vásárosszentgálnak is hívták. A Szentiván helynév a falu templomának védőszentje, Keresztelo Szent Jánosra utal, akit az ómagyarban Szent Ivánnak neveztek. A Szentgál helynév a falu templomának védőszentjére emlékeztet. A Magyar előtag a lakosság nemzetiségével, a Vásáros előtag pedig a vásártartás jogával kapcsolatos. A két község 1806-ban templomot épít. Szentgál területén copfstílusban. Ez a mai templom. Hogy mindkét község kívánsága teljesüljön, két titulusra szentelték, Keresztelo Szent János és Szent Gál apát tiszteletére. A templom főoltára Haraszti Pál pécsi iparművész alkotása, 1974-ben készült. A község kápolnáját Szent Vendel tiszteletére 1804-ben építették. A már az Árpádkorban létező két települést, Magyarszentivánt és Vásárosszentgált Nagy György plébános javaslatára kapta az 1941-es egyesítéskor. A község külterülete Rigópuszta. Mai nevét 1951-ben kapta. Az elnevezés korábban dűlőnév volt. Batthyány Gusztáv hitbizományi birtokához tartozott. A község lakói nagyrészt római katolikus vallásúak.  A lakosság lélekszáma az elmúlt években némileg csökkenő tendenciát mutat. A munkanélküliségi ráta 9,8%-os. Ez alacsonyabb a megyei és országos rátánál. Királyegyházán 2 gazdasági társaság és 33 vállalkozó van. A mezőgazdasági művelésre alkalmas terület nagysága 1374 hektár. A tulajdonosok 60%-a Királyegyházán él, 40%-a más településen lakik.

Okorvölgy 96 lakosú község Szentlőrinctől 16 kilométerre, északkeletre fekszik. Nevét először 1542-ben Okorwelgh alakban írták le. Korábbi leletek utalnak arra, hogy a bronzkori halomsíros kultúra népei is menedéket találtak a környéken. Az oszmán uralom alatt elnéptelenedett faluba csak a XVIII. században indult meg a visszatelepülés, főleg németekkel, kisebb részt magyarokkal.
A római katolikus vallású kistelepülésnek nincs temploma, csak egy haranglába.

Pécsbagota 106 lakosú község, Szentlőrinctől 10 kilométerre, délkeletre található. Az írott forrásokban neve először 1262-ben szerepelt Bagatha alakban. Az erdőségekben bővelkedő környék lakossága nem élte túl a török uralmat, s elnéptelenedett. A visszatelepedésre később került csak sor.
A falu lakossága, és temploma is római katolikus.

Sumony 485 lakosú község a 61-es/Szentlőrinc-Sellye/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől délnyugatra, és Sellyétől északkeletre, 12 kilométerre fekszik. Az első forrás 1290 körül említi Sumon alakban, ami feltehetően a szláv erdő mellett élő embert jelent (Sumonje). A török hódoltság alatt is magyarok lakta településre, amely a székesegyház birtoka volt, néhány nem magyar család is betelepült, de nem változtatták meg számottevően a népesség összetételét.
A falu központjában egy csodálatos szépségű, az 1866-ban épült Burgundia Szent Zsigmond vértanú emlékére szentelt római katolikus templom található, benne híres oltárképek és freskók gyönyörködtetik a látogatókat. Az építtetése a Királydaróci Zsigmond pápai prelátus, pécsi kanonok nevéhez fűződik. A főoltárkép Szent Zsigmond és családtagjai vértanúságát ábrázolja, amely Than Mór, XIX. századi nagyhírű festőművész alkotása 1865-ből. A mellékoltára a Szent István oltár, melynek központi témája: Szent István felajánlja az országot a Boldogságos Szűz Máriának. Mellette Imre és László hercegek láthatók. Emiatt „a magyar szentek oltára” néven is emlegetik, az alkotója martin Fischer bécsi szobrásztanár.

Szabadszentkirály 811 lakosú község Szentlőrinctől 7 kilométerre, délkeletre fekszik. Az 1332-36-os lajstromban szereplő falu védőszentje Szent István volt. Mivel a település lakói segítették Zsigmond királyt, ezért az hálából mezővárosi rangra emelte a települést, innen ered a szabad jelző. A török időkben sem néptelenedett el a magyarok lakta település, bár nemeseinek igazolniuk kellett nemesi mivoltukat I. Lipót, illetve III. Károly adománylevelét követően.
A faluban a neoklasszicista stílusú iskola épülete műemléki védettséget kapott. Római katolikus temploma 1849-ben épült.

Szentkatalin 143 lakosú község Szentlőrinctől 20 kilométerre, északkeletre fekszik. Szentkatalin Az 1542-ben Zenth Catherina néven említett falu a Zselicben található zsáktelepülések egyike, nevét védőszentjéről kapta. A szép természeti környezetben a falu feltehetően nem halt ki a török uralom alatt sem. A településre később érkeztek nemzetiségek, közülük is legtöbben németek. Számuk a XIX. századra emelkedett jelentősen, majd a XX. század folyamán fokozatosan csökkent. A római katolikus településnek csak egy haranglába van.

Szentlőrinc 7206 lakosú város a 6-os főközlekedési út, valamint a 40-es/Pécs- Pusztaszabolcs- Budapest/, a 60-as/Nagykanizsa- Pécs/, és a 61-es /Szentlőrinc- Sellye/vasútvonalak mentén, Pécs ész Szigetvár között félúton fekszik. Az Árpád-kori eredetű település (első okleveles említése: 1235. S. Laurency de Wukor) az Okor folyó mellett alapított templomos (keresztes) lovagok rendházáról kapta a nevét. A Templomos Rend 1312. évi feloszlatása után az ispotályosok (johanniták) kezére került, akik hiteleshelyi tevékenységet is folytattak itt. 1332. óta önálló “plébániás hely”. A mohácsi csatát követő hadfelvonulások, seregjárások során többször is felgyújtották. 1550-ben és 1579-ben Szent Lőrinc város, a Pécs központú török közigazgatásban (Pécsi Vilajet) a szentlőrinci nahie (járási) központja. A XVII. század folyamán magyar földesura a Zrínyi család, míg török hűbérura Adon alajbég volt. Szentlőrinc a XVIII. század első évtizedétől centrális fekvésének köszönhetően uradalmi központ. A század közepén Esterházy Miklós herceg birtok-komplexurnának egyik székhelyévé lett Szentlőrinc 1773-tól kapott járási székhelyi rangot, 1862-től 1950-ig pedig körjegyzőség működött itt. Ebben az időszakban épültek ki a település közigazgatási, joghatósági, egészségügyi, kereskedelmi és közoktatási intézményei. A kedvező földrajzi helyzet, közlekedési viszonyok (1873-ban létesült postaállomása) és a gazdasági-igazgatási szerepkör bővülése a település lakósságának folyamatos gyarapodását idézte elő. 1868-ban a Pécs-Barcs vasútvonal átadásával Szentlőrinc fontos vasúti állomáshellyé vált, majd a Pécs-Budapest fővonal kiépülésével (1882) csomóponti szerepre tett szert. A kereskedelem a vasútvonalak kiépülése óta, 1868-1895 között jelentős a településen. Személy- és teherforgalma Szentlőrincet kereskedelmi gócponttá emelte. A település fejlődésében is törést jelentettek a háborús évek, de a XX. század elejére lakossága ennek ellenére meghaladta a 2000 főt. A lakosság számának legintenzívebb növekedési periódusa a hetvenes évektől a nagyarányú magánerős építkezéseknek, majd az 1980-as évek munkáslakás-építési hullámának köszönhetően következett be. Ennek eredményeként a nagyközség népessége két évtized alatt közel megduplázódott, és megközelítette a hétezer főt.
A helyi iskolák, egyesületek több európai várossal tartanak fenn baráti viszonyt. Önkormányzati szintű kapcsolat bontakozott ki a németországi Urbach és a francia Fondatte településekkel. Az 1992-ben. kötött megállapodás értelmében van Szentlőrinc és az olaszországi Codroipo város között kapcsolat amely eddig elsősorban a két település középiskolájának cserelátogatásában fejeződött ki, a közeljövőben pedig gazdasági területen szerveződik vállalkozók együttműködésével. Ugyancsak szakmai, kulturális jellegű kapcsolat alakult ki az Újhelyi Imre Közgazdasági és Mezőgazdasági Szakközépiskola és az ausztriai Hatzendorf, Groswilfersdorf, a dániai Slagense, az ukrajnai Munkács és az angliai Bieton mezőgazdasági intézményei között. Szentlőrincet vendégszerető, nyitott, érdeklődő emberek lakják, akik szívesen látják vendégül az ideérkezőket.

Velény 178 lakosú község Szentlőrinctől 12 kilométerre, délkeletre fekszik. A Pécsi-víz árterében található település már a honfoglalás idején lakott hely volt. A területet Vencellin és nemzetsége kapta ajándékba első királyunktól Koppány legyőzéséért. A falu neve is e nemzetségből eredeztethető. 1262-ben szerepel először a falu neve Welen alakban.

Zók 284 lakosú község, Pécstől délnyugatra, 17 kilométerre fekszik. A település neve 1290 körül Ozold volt. A megye egyik legrégebbi, mondhatni folytonosan lakott települése. A 6000 éve lakott területen ki kell emelni a réz- és bronzkori kultúrák emlékeit. Zókon találhatók a nemzetközileg is ismert és egyben legszebb szalagdíszes és karcolt díszítésű edények. A magyarországi bronzkor legelső leletei innen kerültek

Lapáncsa 208 lakosú község Villánytól 8 kilométerre, délre fekszik. Mellette folyik el a Karasica folyó és szakad kisebb vízfolyásokra. Már a X., XI. században lakott volt, erre a Dreispitz-dűlőben feltárt sírok utalnak. A település neve írott forrásokban először 1349-ben bukkant fel először Lappanch alakban. A név feltehetően a magyar lapály, mocsaras terület szavakból eredeztethető. A középkorban még Gátvége néven is szerepelt, mivel itt végződött a Dunától húzódó gát. A XIX. században végzett ásatások leletanyagának bizonysága szerint a török időkben Magyarbóly és Lapáncsa közt nagy csata folyhatott. A környék először a Veterán család, majd később az Eszterházyak birtoka lett. A török hódoltság alatt elnéptelenedett, és 1760 körül német lakossággal népesítették be. 1850-ben római katolikus magyarok érkeztek ide.
Római katolikus templomát 1781-ben szentelték fel a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére.

Magyarbóly 1108 lakosú község a 66-os/Magyarbóly-Villány/ vasútvonal mentén, Villánytól 6 kilométerre, délre fekszik. A község már a római időkben is lakott volt, illetve a falu határában húzódott a rómaiak legfontosabb hadiútja. Magyarbóly neve az írott forrásokban 1287-ben bukkant fel először Boyad alakban. Anonymus krónikája szerint a területet Boyta vagy Bója vezér kapta, aki Ete fővezér törzséhez tartozott. A települést sokáig a Bólyai család, majd a Kórogyi család birtokolta. A XV. században ők alapították meg Magyarbólyban a ferencesrendi kolostort. Hosszú évtizedeken keresztül itt működött a rend főiskolája, amelynek nemcsak szerzetesek, hanem világi hallgatói is voltak. A falu a török uralom idején mindvégig lakott maradt, lakói magyarok voltak. A környék a virágkorát a XV. században élte, különösen borairól és kereskedelméről volt híres. 1696-ban már szerbek is éltek itt. A Rákóczi-szabadságharc idején elnéptelenedett, majd a XVIII. század első harmadában népesedett be ismét. 1755-től német telepesek érkeztek. Így a XIX. század első felére egy soknemzetiségű és vegyes vallású falu alakult ki.
A község evangélikus templomát 1854-ben kezdték építeni, és 1858-ban szentelték fel. Legértékesebb műkincse Madarász Viktor utolsó vacsorát ábrázoló oltárképe.

Márfa 244 lakosú község Harkánytól 5 kilométerre, nyugatra fekszik. A településről az első írásos emlékek 1332-ből valók. A XV. század közepén már Márkfalva néven ismerték a falut. A török felszabadító háborúk után Droskovich János gróf birtokába került, majd 1698-tól Caprara Aeneas tábornok tulajdona volt. Később a Batthyány, majd a Benyovszky családé lett a település.
Mai református temploma 1826-ban épült.

Márok 560 lakosú község a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén, Villánytól 4 kilométerre, keletre fekszik. A településnek már a bronzkor korai szakaszától kezdve voltak lakói. Az i.e. III.-IV. században kelták éltek itt, őket pedig a rómaiak követték. A település neve először 1328-ban bukkant fel a korabeli iratokban: Morouth. A helység mai neve a Márk személynévből eredeztethető. Az 1561-ből származó okiratban már Maarok néven van feltüntetve, s akkor a település Heniey Miklós birtoka volt. A török hódoltság idején a korábbi magyar lakosság elhagyta a községet, helyükre néhány szerb család érkezett. A németek betelepülése 1719-ben kezdődött. A faluban a XIX. század közepéig kizárólag németek éltek, a század második felétől azonban már néhány szerb és magyar lakosa is volt. A II. Világháborút követően a kitelepített német lakosság helyére 1946-ban az ország más-más részeiről, 1948-ban a Felvidékről érkeztek családok.
A település mai római katolikus templomát 1793-ban építették, és Szent Simon és Júdás-Tádé apostolok tiszteletére szentelték fel.
A falu második temploma 1901-ben készült el Szent Márton tiszteletére.

Matty 378 lakosú határközség Siklóstól 8 kilométerre, délre Dráva mentén fekszik. A község neve a Mot, Mod, Mogy személynévből eredeztethető, és már az 1211-ből származó írott forrásokban is fellelhető. 1355-ben Moch néven említi egy okirat. A török időkben is lakott hely volt, és a hagyomány szerint lakói ezen időszakban települtek a mocsarakkal körülvett, védett helyre. Lakossága napjainkig magyar, csak a XIX. század közepén települt itt le néhány német és szláv család. A település határa természetvédelmi terület, s egy egyedülálló madár-emlékpark található itt.

Nagyharsány 1707 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Siklóstól keletre, 8 kilométerre, a Nagyharsányi-hegy mellett fekszik. Nagyharsányban a rézkor késői szakaszában a péceli kultúra népe élt. Őket az avarok, majd a rómaiak követték. A legkorábbi építkezések a II. századra tehetők; a IV. században létesült itt a cella trichora. Az írott forrásokban 1249-ben Harsan, 1486-ban pedig Naghharsan néven tesznek említést a településről. IV. Béla Miklós dubichiai grófnak adományozta a falut, aki Szársomlyón várat is épített. Az 1333-as pápai tizedjegyzékben plébániával, templommal rendelkező hely volt.Itt zajlott le a török kiűzését döntően befolyásoló nagyharsányi csata 1687. augusztus 12-én.
A református templomhajó, valamint a déli oldal három résablaka és kapuja román kori. A szentély XIII. századi. A szentélyboltozatot több rétegű freskó borítja, amelynek első rétege a XVI. század második feléből, második rétege a XVII. századból való.
Szársomlyó és Kőbánya között található a szabadtéri szoborpark.
A Szársomlyóhegyi  Természetvédelmi Területen található a magyar kikerics egyetlen lelőhelye.

Nagytótfalu 370 lelkes kisközség Siklóstól 6 kilométerre északkeleti irányban, Szőlő- és bortermelése a Siklósi-Villányi borvidékhez, múltja a Külső-Drávaszögi magyar néprajzi csoporthoz kapcsolja. Siklóssal és Kisharsányon át Nagyharsánnyal aszfaltút köti össze. A település 123 házból, 3 utcából áll. Lakóinak nagy része mezőgazdaságból, szőlőtermelésből él; kis hányada jár be Siklós és Harkány munkahelyeire. Nevezetességei: A falu közepén lévő műemlék-együttes legrégebbi épülete: a református templom; vele átellenben, a tér nyugati oldalán álló iskolamúzeum és a Tájház; mellette a Községi Könyvtár; a Rákóczi utca 6. szám alatti, magántulajdonban lévő épségban maradt zsupfedeles parasztház, a népi műemlékké nyilvánított volt Denke - porta. Gondozott téren áll az 1780-82-ig épült, egyhajós református templom. Mennyezetén ősi napszimbólum-ábrázolás látható, Angster-orgonáját 1909-ben építtette a kis gyülekezet. Kapujával szemben áll a 48-asok kopjafája .- A Községi Könyvtár az 1902-ben épült “új iskola” épületében működik. - Mellette, vele egy telken áll az 1846-os építésű, udvari homlokzaton ívelt tornácos megoldású, volt református iskola és tanítólak, ma iskolamúzeum és tájház. A térre néző homlokzatán az egykor falai közt tanító Baksai Sándor, későbbi püspök és Kossa Dániel, a turonyi szabadsághős emléktáblája látható. - Az épületnek az utcafronton lévő kisebbik szobája az iskolamúzeum: osztatlan falusi iskola tanterme, XIX. századi és XX. századeleji tárgyakkal, fotókkal, írásos emlékekkel, Nagytótfalu és a környéke iskolatörténeti dokumentumaival. - A tájház gyűjteménye Külső-Drávaszög magyar falvainak életét mutatja be a XIX. századi harmadik, és a XX. század első harmadában. A boltíve tornácról belépve, a tanítók volt konyhájában a textilkiállítás látható. A felső tárolókban a vidéki házivászonból készült, kiszőtt - kihímezett viseleti- és használati tárgyaiból kapunk ízelítőt. - Nagytót - falun itt-ott még a II. Világháború után is álltak a szövészek; művészi szintű volt Siklós vidékének szövéskultúrája. - A falon lévő tárolóban drávaszögi menyecskék “bugafőkötő”-jét láthatjuk, melyet az országosan is jelentős selyemhímzéssel készítettek. - Az első szoba / más vidéken: tisztaszoba / a XIX-XX. századforduló jómódú paraszti, vagy egyszerűbb polgári berendezését mutatja be. Szekrényekben, ládában, ágyon és a bábukon szebbnél - szebb viseleti és használati darabok láthatóak. A ház végén, az egykori “sütőkonyhában”, kissé szabálytalanul, helyszűke miatt három helység eszköztárát ide sűrítve, minden edényt és eszközt megtalálunk., ami az év során a paraszti háztartásban szükséges lehetett. Eredeti helyüket a használat rendszeressége vagy időszakossága határozza meg . - A konyhából tovább lépve, az egykori tanterem lefalazott kisebbik felében a szövéshez való fonal előkészítésének célszerű és szép eszközeit láthatjuk. - A mellette lévő szobában van a tájház szemefénye: a szövőműhely. Ami egy múzeumnak értelmet ad : hogy kincseit, a múlt értékeit képes legyen átadni a jövő nemzedékének: arra ad lehetőséget. Benne egész éven át működik a szövőszakkör, a rendszeres nyári táborok idején pedig tábori keretek között folyik a szövésoktatás. - A tájház hátulsó kertjében felvert sátrakban, nomád körülmények között táboroznak azok az általános iskolás gyermekek, akik a minden év júliusában megrendezett kézműves programok valamelyik turnusán részt vesznek. - A ház folytatásaképpen , a lebontott helyen újraépített fészerben a paraszti gazdálkodás, az állattartás és földművelés eszközei láthatóak, egyenlőre még nem kiállításra rendezett állapotban, de megtekinthetően. - A kis múzeum kertjében a téren egyre több, a vidékre jellemző növény megtelepítése sikerült: bánáti és keleti bazsarózsa, szimpla és dupla gránátalma, füge, Yukka Recurvifolia, törpemandula, illatos és pirosló hunyor él és szaporodik itt, védett körülmények között. Nagytótfalu tagja a Sikós- Villány Borút Egyesületnek. A hegyközség jónevű borászainál kiváló borok kaphatók.

Old 419 lakosú határközség Siklóstól 18 kilométerre, délre fekszik. A források 1406-ban említik először a települést Old névalakban. A hódoltság alatt is lakott falu mellett győztek Zrínyi seregei a törökök felett 1566-ban. A falu a XVII. században már a Zrínyi család birtoka. A Dráva síkján elterülő településen a földművelés tartotta el a népességet. A tornácos házakból álló kisközség lakosainak kétharmada református vallású.
A református templom mennyezete kazettás.

Palkonya 311 lakosú villányi-hegységi község a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén, Villánytól 5 kilométerre, északnyugatra fekszik. A települést először 1296-ban említik az írásos források Polkona néven. A török időket követően a Batthyány-család birtokába került. A falu horvát lakosságát a felszabadító harcok alatt veszítette el. Az 1700-as években a településre először szerbek, majd nem sokkal később németek telepedtek be. A Württembergből érkezett telepesek leszármazottainak egy részét a második Világháborút követően kitelepítették Németországba. A község képe a tornácos házak fésűs beépítésével, majd a XIX. században kialakult pincefaluval érte el mai formáját. A község a Villány-Siklós Borút Egyesület tagja, a borút első állomása a Villányi-hegység északi lejtőjén.
A község jellegzetes, piros kupolás római katolikus templom török kori, 1816-ban Batthyány-család klasszicista stílusban átépítették, és Szent Erzsébet tiszteletére szentelték fel. A templom a magyarországi körtemplomok egyik legszebb példája. Berendezése is klasszicista.
A pincesorát 53 népi műemlékké nyilvánított présház alkotja. A szőlészet, borászat aranykorában, a XIX. század elejétől épülő, apró, fehérre meszelt házacskák ma is megkapó látványt nyújtanak.

Pécsdevecser 115 lakosú község Villánytól 18 kilométerre, északnyugatra fekszik. Írásos források először 1332-35 között említik a települést. Az itt élő szláv népek a kilencedszedőről nevezték el településüket, ami magyar kiejtés szerint a mai napig fennmaradt. A török időkben lakott Kisdevecser és Nagydevecser elnéptelenedett a felszabadító harcok idejére, s csak az 1830-as éveire vált újból lakottá a német betelepülők révén.
Templomát 1755-ben építették.

Peterd 207 lakosú község Szigetvártól 12 kilométerre, délnyugatra fekszik. A Baranyai-dombság zsáktelepülése már az urnasíros kultúra (i.e. 1100-800) idején is lakott volt, amelyre a település mellett talált leletek utalnak. A XIII. sz.-ban Peturd néven említett település a török hódoltság időszaka alatt is lakott maradt. A szerb betelepülők (Rácpeterd), majd a XVIII. sz. folyamán érkező németek is kisebbségben maradtak a történelem folyamán, sőt a szerbek ki is települtek a faluból a törökellenes harcok során. A református magyar hitközség erőteljes fogyásnak indult, bár ennek a folyamatnak előzményeként a baptista és a zsidó templomot is lebontották már.

Rádfalva 225 lakosú község Harkánytól 13 kilométerre, nyugatra fekszik. A dél baranyai kistelepülés első említése 1337-ből származik Raadfalua változatban. A faluban talált régészeti leletek már a rómaiak és a honfoglaló magyarok jelenlétére is utalnak. A török időben is folyamatosan lakott falu nevének kialakulása kapcsolatban lehet a XI. században élt Radó nádorral, akinek birtokai voltak a megyében.
A falukép uralkodó épülete a református templom, amely klasszicista stílusban épült 1840-ben.

Siklós 10341 lakosú város az 58-as főközlekedési úttól 5 kilométerre, Harkány mellett. A helységet érinti a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal. A település ősrégi viszonyaira vonatkozó adataink igen hiányosak. Az ember megtelepedésére utaló leletek a csiszolt kőkorszakból származnak (kőkorszakbeli kalapács, bronzkorszakbeli véső, varrótű, búzaedény, karperecek, gyűrűk, melyeket 1932-ben a vár alatt népvándorlási sírból tártak fel). Az illirek (ők már vaseszközöket használtak) és kelták után a rómaiak következtek. A mai Siklós helyén katonai telep volt SERENA néven. A római légiók megjelenésével a táborhelyek mellett utak épültek. Valériána tartomány fővárosához, Sopianaehoz kitűnő út vezetett, amely Siklós mellett húzódott. E korszak emlékei a vár udvarán megtalálhatók . A település mai neve magyar eredetű, a régi okmányokban SUKLOS, SUGHLOS, SUCLOS, SOKLOUS néven szerepelt. A XIV. században már SYKLOSCH-nak írják. A török idők óta Siklós van használatban. A település eredeti helye a mai vár és környéke. Építési idejéről sem okirat, sem monda nem került ezidáig elő. Siklós a honfoglalás után eredeti szállásbirtok, a Botond törzséhez tartozó Kán nemzetség birtoka volt. A Kán nemzetség a honfoglalástól öt századon át (900-1387) bírta Siklóst és vidékét. Ismeretes, hogy a vár építésére a parancsot a tatárdúlás után IV. Béla adta ki. A Kán-nemzetségből származó grófok kezdték el és egy évtizedig tartott építése. 1294-től származik az első hiteles okirat. Ebből olvasható, hogy Siklós várának castellánusa volt, Omodeus de Topord néven. A Soklyosy- család 1387-ig birtokolta Siklóst és vidékét. Zsigmond király ellen összeesküvésbe keveredtek, részt vettek az úgynevezett Horváthy- féle lázadásban is, ezért a király összes birtokaitól megfosztotta a családot. Ekkor került a birtok a Pásztóiak és Kakasok tulajdonába. 1395-ben Garai nádor fia, Miklós megszerezte a birtokot az összes jogokkal és jövedelmekkel. A vár és a hozzátartozó uradalom egészen a család kihalásáig, 1482-ig a Garaiak birtoka maradt. Idejükben Siklós nevezetes éveket élt át. A várat nagyobb szabású védőművé fejlesztették, ekkor épültek a saroktornyok. A Garai- birtok gazdasági és hadi központja lett. A család ide tette át udvartartását, itt tartózkodtak az év nagyobb részében. Ismeretes a Garák és a Hunyadiak ellentéte, harca. Amikor Hunyadi János Bátaszék alatt megverte Gara László csapatait, Siklós elfoglalására indult, de a vár ellenállt, Hunyadi nem tudta elfoglalni. 1401. júniusától 5 hónapon át a siklósi vár „foglya” Zsigmond király. Garai az ország nádora lett, ekkor viselte Siklós a „Civitas Palatinalis” (a nádor városa) büszke nevet. Siklós, a siklósi vár ezekben az időkben fontos országos és európai tanácskozások színhelye; itt gyűltek össze Zsigmond és a Garák hívei. Az utolsó Gara, Jób 1482-ben halt meg; emlékét a siklósi várkápolnában freskó őrzi.
A vár birtokai 1482-ben visszaszállottak a Szentkoronára, melyeket Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak adományozott. Corvin János 1504-ben bekövetkezett halála után a birtok Ulászló király jóindulatából Corvin özvegyének a kezén maradt. Siklós vára a fenyegető török veszedelem idején a délvidék egy részének védelmét jelentette. A vár birtoklási viszonyairól ezekben az években a források Brandenburgi Györgyöt, de Újlaki Lőrincet is emlegetik tulajdonosoknak. 1504-től 1515-ig nem volt tulajdonképpen ura a várnak. A XVIII. századi források erre az időre teszik Stiljanovics szerb vajdának és népének megtelepedését Siklóson és vidékén, akik a Morava folyó mellékéről menekültek a török elől. II. Ulászló azért fogadta be őket, hogy védjék az ország déli határát. Templomukat 1738-ban építették. Stiljanovics 1514-ben halt meg; a Siklós melletti Göntéren temették el. A baranyai szerbek a II. Világháborúig minden évben búcsút tartottak sírjánál. 1515-ben kezdődött a Perényiek korszaka Siklóson. Siklóst és birtokait II. Ulászló hálából adta Perényi Imrének, aki az ország nádora volt, és a trónöröklés kérdésében a király mellé állt. Siklós ismét „civitas palatinalis” rangot kapott. A család szüntelenül erősítette a várat, készültek a török ellen. Ekkor fejeződött be a várkápolna építése, meghonosodott Siklóson a reneszánsz művészet, melynek emlékei ma is láthatók. Perényi felesége, Kanizsai Dorottya a mohácsi csata hősi halottainak eltemettetésével írta be nevét a magyar történelembe. Szobra a várkertben virágoktól övezve áll. Perényi Imre halála után (1519) fia, Péter örökölte a hatalmas birtokot. Több országos méltóság viselője volt. Koronaőrként Ferdinánd megkoronázása utána a Szentkoronát és a koronázási jelvényeket Siklóson tartotta. Az ő idejére esik a reformáció elterjedése, mely Siklósra és környékére nagy hatással volt. Az utolsó Perényivel, Gáborral, aki tüneményes pályafutást ért el kihalt a Perényi család. A török veszedelem 1543-ban éri el Siklóst, amikor Szolimán szultán hatodszor jön hazánk ellen. 1543. június 6-án szólaltak meg a török ágyúk a vár alatt, a nagyok százszor, a kisebbek kétszázszor, amíg a város 8, a vár 11 napi ostrom után megadta magát. A szultán írott szabadságlevélben ígérte meg a szabad elvonulást Vas Mihály kapitánynak és a vár lakóinak, ennek ellenére elvonulásukkor a lesben álló törökök felkoncolták őket. Kezdetét vette a 143 évig tartó török uralom, amelynek emlékei ma is megtalálhatóak. Ebből a korból maradt ránk, és különösen szép az 1989-re felújított dzsámi, amely kiérdemelte az „Európa Nostra” díjat. A látványosság mellett a menekült bosnyákok eredeti céljának megfelelően is használják. Siklós a török hódoltságkor kádi-székhely volt. Valószínűleg népiskolája (mekteb) is volt. 1582-től járási székhely (nahié). 1566-ban Arszlán budai pasát a vár udvarán fejeztette le a szultán. A török időben a város számottevő hely, a török hatalom jelentékeny támaszpontja. 1603-ban Ghazi Hizai kán dúlta fel hadaival, 1667-es hadjárata során pedig Zrínyi gyújtatta fel a várost. Buda visszafoglalása után Bádeni Lajos serege indult a török ellen. 1686. október 24-én Scheffenberg megkezdte Siklós ostromát. Bádeni Lajos október 31-én jelentette a császárnak a vár visszafoglalását. Az eseményt a vár falán lévő emléktábla őrzi. Ebben az időben mindössze 73 ház volt Siklóson.
A császártól jutalmul Aeneas Caprara tábornok kapta meg Siklóst és környékét, aki megkezdte a vár újjáépítését. Idegen urának köszönhető, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának leverése után Lipót császár - sok magyar várhoz hasonlóan - nem robbanttatta fel a várat. 1700-ban és 1709-ben pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot. 1704-ben a rácok vittek végbe nagy öldöklést Siklóson. A Rákóczi-féle szabadságharcban Siklós népe Rákóczi hadait segíti. Az 1726-28-as években Mária Terézia németeket telepít Baranyába, így Siklósra is. II. József alatt folytatódik a németesítés. A törökök kiűzése után az általuk betelepített szerbek itt maradnak, sőt az 1696. évi összeírás szerint Jován Glaudovics volt a város főbírája.
Ezekből az időkből két nevezetes esemény is ide kívánkozik. József trónörökös - a későbbi II. József, a „kalapos” király - 1770. május 4-én Pécsett tartózkodott, ahonnan Siklósra jött, hogy ifjúkori nevelőjét, a siklósi vár urát, Batthyány Károlyt meglátogassa.
Volt még egy császári vendége Siklósnak. Amikor Napóleon, 1809-ben megszállta Bécs városát, Ferenc császár a harc idejére második feleségét, Mária Teréziát Siklósra küldte Batthyány Antal családjához. - Batthyány Antal egyébként a református vallás híve volt; a református templomban saját részére külön padot építtetett, amely ma is megvan. Visszatérve Siklós múltjához, meg kell említenünk az 1747-48. évi sáskajárást, amikor mindent letaroltak a rovarok.
Az 1766-i jobbágylázadást Járó Péter harkányi jobbágy szervezte. A lázadást Mária Terézia hívei leverték és kegyetlenül megtorolták. Történetét Spolarics Zsigmond iskolamester énekelte meg, s szövege a Historia Oppidi Siklós-ban olvasható. A jobbágyfelkelés emlékére áll a vár bejárata előtt Járó Péter szobra.
A várat 1728-ban Batthyány-Strattmann Eleonóra vásárolta meg. Ezzel a Batthyány család korszaka kezdődött el. Befejezték a vár újjáalakítását és az apátsági templom alapfalain új templomot emeltek. Ez a mai katolikus templom. A család kiemelkedő személyisége Batthyány Kázmér, aki korát messze megelőzve felszabadította jobbágyait. Az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc idején tevékenyen támogatta a forradalmat. A vár fontos központja volt a Dráva-vidéki felkelő honvédségnek. 1848. áprilisában Batthyány Kázmér Baranya főispánja lesz, később kormánybiztosa a délvidéknek; 1848. októberében kormánybiztosi minőségében foglalta el Eszék várát. 1849. április 16-án a Szemere-kormányban külügyminiszter, reá bízták a kereskedelmi tárca vezetését is. A világosi fegyverletétel után Kossuthtal török földre menekült. Minden vagyonától megfosztották, jelképesen kivégezték. 1854-ben Párizsban halt meg. A montmartrei temetőből 1987-ben hozták haza hamvait és a siklósi várkápolnában temettük el. Utcanév, szobor, iskola, évenként megrendezésre kerülő emlékünnepély őrzi emlékét. A szabadságharc leverése után Siklós jelentősége csökkent. A település központjának mai képe 1860 körül alakult ki; a kiegyezés után lassú fejlődésnek indult. Híresek voltak vásárai, kereskedői, iparosai; egyesületek, testületek jöttek létre. A század második felében dalárda, olvasókör, sportegyesület, vadásztársaság, önkéntes tűzoltótestület, nyilvános könyvtár, a téli hónapokban állandó színtársulat működött. A mesterembereket az ipartestület fogta össze. 1881-ben megnyitotta kapuit a polgári fiúiskola, majd a leánypolgári. Az iparosiskolában tanultak a jövő mesterei. 1884-től hetilap jelent meg a községben, volt olyan időszak, amikor kettő is (Siklós és Vidéke, Baranyai Polgár). 1894-ben kórház és szegényház épült. Gyáripar nem volt. Igaz, működtek nagyobb üzemek: téglagyárak, ecetgyár, jéggyár, famegmunkáló telep, szikvízgyár, selyemgombolyító, stb., de ezek csekély számú munkást foglalkoztattak. Messze földön híres volt fazekasiparáról. A mai Vértanuk útját róluk nevezték Fazekas utcának.
1871-ben Siklós mezővárosi jellege megszűnt, de járási székhelyi rangot kapott. Ez nagy mértékben elősegítette fejlődését, fellendülését. Közigazgatási és igazságszolgáltatási szervek települtek ide. Emelkedett a kulturális színvonal, az ipar, a kereskedelem is igen sokat nyert. A Tanácsköztársaság idején a város szerb megszállás alatt állt (1918-1921). A megszálló hatalmak kormánybiztos főispánja a siklósi születésű Pandurovics László volt.
A két Világháború között Siklósról ez olvasható a lexikonban: „Nagyközség, lakóinak száma 5740 (1910-ben 5791 fő volt), vasútállomása, postája, távíró- és telefonállomása van.” Siklós ékessége már ekkor is vára volt, melynek tulajdonosa ekkor gróf Benyovszky Móric. A várúr több alkalommal volt a siklósi választókerület képviselője és a megye főispánja. Sírja a várkápolnában van. A várat a magyar állam az 1940-es években megvásárolta a Benyovszky családtól. A háború alatt hadifoglyokat szállásoltak el benne. A második Világháború harcainál nagyobb károkat okoztak Siklósnak az utána következő évek, amikor „határsáv”-vá nyilvánították. Az idegenforgalom teljesen megszűnt, az élet minden területét korlátozta a kialakult helyzet.
A határsáv megszűnésével ismét lehetőség nyílt a fejlődésre. Ipartelepítés, nagyobb arányú lakásépítkezés, iskolahálózat bővítése, stb. történt.
1955-ben megkezdődött a vár helyreállítása, melyben a lakosság is sok társadalmi munkával vett részt. A gondosan előkészített tervek alapján megindult a műemlékvédelmi munka. A munkálatok befejeztével a vár valóban idegenforgalmi látványosság lett, büszkesége a városnak..
1970-ben „nagyközség” Siklós. 1970-ben a lakosság száma: 6906 fő, 1977-re érte el azt a szintet, aminek alapján - 1977. április 1-jén - visszakapta 1871-ben elvesztett városi rangját, és fejlődése új lendületet kaphatott. Területén több ipari üzem, szövetkezet, valamint számos intézmény, hivatal, és egyéb szervezet biztosított lehetőséget a munkához, a közel 11000 főnyi lakosságnak. Várossá nyilvánításával még inkább politikai-gazdasági és kulturális központja lett a mintegy 40 községből álló vonzáskörzetének. A városfejlesztési tervek figyelembe vették a város lakóinak igénye mellett az ezzel járó feladatokat is.
A ferences templom a XV. században épült gótikus stílusban. Majd, a XVIII. században barokk stílusban átépítették. A szentélye gótikus, a freskók XV. századiak.
A görögkeleti szerb templom a XVIII. században, barokk stílusban épült.
A református templom 1803-ban készült el.
A városháza épülete romantikus stílusban, 1860-ban épült a mai  Kossuth téren.
Malkocs bej dzsámija a mai városháza mögött a XVI. században épült.
A máriagyűdi római katolikus kegytemplom 1742-ben, barokk stílusban épült. Oltárán Mária a kis Jézussal szobor látható, 1148 óta Mária-kegyhely, zarándokhely.

Siklósbodony 150 lakosú község Harkánytól 17 kilométerre, északnyugatra fekszik. A Bodun néven a XIII. században említett település a XV. századi leírásokban már Siklós (akkor Soklos) várához tartozott. A település a török kiűzése során vált lakatlanná, s csak a Rákóczi-szabadságharc után települt ismét be. Lakossága továbbra is többségében magyar maradt, ugyanakkor ma jelentős számú cigány etnikum is él itt. Ez a település is a Batthyány család birtokai között szerepelt. Földvára a XVIII. században még Siklóshoz tartozott.
Római katolikus templomát 1754-ben emelték.

Siklósnagyfalu 428 lakosú község Villánytól 12 kilométerre, délnyugatra fekszik. A bronzkorban is lakott hely írásos forrásban először 1294-ben jelenik meg Nogfolu néven. A mészbetétes edények kultúrájának, majd a pannonok és kelták temetőinek szórványai számos lelettel gyarapították a megye múzeumi anyagát. A középkorban virágzó mezővárosi rangra is emelkedett “nagy falu” a török időkben is megtartotta népességét, s a hódoltságot követően betelepített szláv és német nemzetiség a mai napig kisebbségben maradt.
A falu ékessége a református templom, amely műemlék jellegű.

Szaporca 277 lakosú község Harkánytól 14 kilométerre, délkeletre fekszik. Az Árpád-kori település első említése 1117-ből származik Supurkan néven. Természeti adottságainak köszönhetően a település élete összefonódott a Drávával; az éltette és nádasaiban rejtegette a falu népét háború idején. A második Világháborúban jelentős károk érték a települést és az 1883-ban épült református templomot a német és bolgár csapatok közötti harcok során megrongálódott.1993. január 1-jén Kémestől vált el Szaporca

Szava 357 lakosú község a Villányi-hegység nyugati oldalán, Harkánytól 12 kilométerre, északnyugatra fekszik. A település régmúltjára leginkább az itt megfordult kultúrák leletanyagai utalnak. Ezek közül mindenképpen említésre érdemesek az alábbiak: az újkőkori dunántúli vonaldíszes kerámia népe és a lengyeli kultúra, a rézkori péceli kultúra, a bronzkori mészbetétes edények népe és az urnamezős kultúra népe. A Zawa néven feljegyzett település a XIII. század végén már létezett. A török hódoltság során csupán Vaskapu-puszta településrész néptelenedett el, a többi megtartotta magyar lakosságát. Szava a Batthyány család egyik birtoka lett.
Az Árpád-kori templom bővítésével alakult ki a falu mai református temploma.

Tésenfa 227 lakosú határközség Harkánytól délkeletre, 14 kilométerre fekszik. A határ és a Dráva mellett, a Fekete-víz közvetlen közelében elhelyezkedő településre parasztházainak egyszerűsége a legjellemzőbb. Az őskorban is lakott települést először 1346-ban Tesenfolwa néven említik. A török időket túlélte, s ezt követően először a Zrínyiek, majd a Batthyányiak kezébe került Tésenfa.
Építészetileg a XIX. század utolsó harmadában épült református templom érdemel említést, valamint az előtte levő Világháborús emlékmű.

Túrony 252 lakosú község a Villányi-hegység lábánál az 58-as főközlekedési út mentén, Harkánytól 8 kilométerre, északra fekszik. A község már az újkőkortól kezdve lakott, amikor a dunántúli vonaldíszes kerámia népei, majd a bronzkor mészbetétes kerámia népei éltek itt. A rómaiak korában fontos hadiút húzódott a településen keresztül. Az 1237-ben Turul változatban feljegyzett település egy évszázaddal később már önálló plébániával rendelkezett, ami a falu jelentőségére utal. A szabadságharc folyamán 1849-ben itt veszítettek csatát a Kossuth hívására gyülekező parasztok a császári seregekkel szemben.
Az Árpád-kori település református temploma XV. századi gótikus stílusú, tornya barokk. Famennyezetét a XVIII. században magyaros motívumokkal díszítették. A református műemléktemplom egykori motívumait a Zsolnay-gyár használta.

Újpetre 1156 lakosú község Villánytól 12 kilométerre, északnyugatra fekszik a Pécs-Villány összekötő út mentén. Első említése az 1296-os Petre változat a török hódoltságot követően Rácpetreként vált ismertté, sőt ezt a nevet egészen 1933-ig meg is tartotta. Érdemes megemlíteni, hogy a mai közigazgatási határokon belül helyezkedett el néhány, korábban jelentős épület, mint például a geréci földvár, a trinitási apátság, a keresztúri monostor és a bajcsi kolostor. A török kiűzése során elnéptelenedett területre először rácok, majd németek telepedtek le. A II. Világháborút követően kitelepített németek helyébe magyarok érkeztek. A településnek van az egyik legrégebbi plébániája Baranya megyében.

Villány a Villányi-hegység keleti domboldalára és a Karasica patak völgyének sík vidékére települt 2754 lakosú város Baranya egyik ékes gyöngyszeme - s nem csak messze földön híres borkultúrája miatt. A 2000. július 1-jétől várost érinti a 62-es/Barcs- Villány/, 65-ös/Pécs- Mohács/ és 66-os/Villány- Magyarbóly/ vasútvonalak. A Villány-siklósi borvidék meghatározó, névadó települése már a történelem előtti korban lakott hely volt. A megtalált régészeti leletek Villány őskori lakottságáról tanúskodnak. A falu fölötti Templomhegyen, a kőbányában talált kőeszköz- és agyagedény maradványok, valamint a környékről előkerült bronzkori tárgyak - csákányok, lándzsahegyek, stb. - mind fejlett kultúráról tanúskodnak. A szőlőművelés eredete Villányban is a keltákig, bizonyíthatóan a rómaiakig nyúlik vissza. Ami bizonyos: a történelmi borvidék rangjának megszilárdulása a rómaiak birodalmi éveihez köthető. Villány tőszomszédságában a Szársomlyó, a borvidék legnevezetesebb hegye lábánál talált padlófűtéses, fürdőmedencékkel, mozaikokkal díszített római villa maradványai és az itt fellelt, a szőlőtelepítést megörökítő oltárkő a rómaiak tartós jelenlétét bizonyítja. A faluról fennmaradt írásos feljegyzések nevét Villand, Vilaner, Villya, Vellám alakban is említik. A honfoglalást követően tiszta magyar családok lakta település lakossága a törökdúlás idején cserélődött ki, amikor is szláv és rác nemzetiségű családok telepedtek meg területén. A Rákóczi-szabadságharc esztendőiben népe Szlavóniába menekült, ám az 1710-es években más rác jövevényekkel sokasodva visszatelepült. A németajkú lakosság jelentékeny lélekszámban csak az 1760-as évektől kezdődően választotta Villányt lakóhelyének A XIX. század esztendőiben magyar anyanyelvűekkel bővült lakossága. Az itt élők kezén termett borok kiválóságát jelzi, hogy már az 1800-as évek derekán eljutottak a tengerentúlra is. Az 1846-ban New Yorkba küldött szállítmányban 1840-es évjáratú villányi borok is sorakoztak De rendelték Bécsben, Bácsban, Verőczén és Stájerországban is. Az uradalmi gazdálkodás fejlődése, az országutak fokozatos kiépülése, a tájegységek közötti kereskedelmi kapcsolatok erősödése nyomán a hegyvidék és a síkság találkozásánál fekvő Villány jelentősége egyre nőtt. Fejlődött a bortermelés, de a ráépült kereskedelem és az ipar is. A szőlőtermelés mégis különösen a jobbágyfelszabadítás után indult fejlődésnek: míg 1865-ben 376,1895-ben már 576 hold szőlőterülettel számlálhattak. A lendületet csupán a filoxéravész törte meg, amely egész Európa szőlészetét válságos helyzetbe taszította. Elmúltával azonban a honi termelés is korszerűsödött, új fajták, új módszerek térhódításával. Villány szerb lakossága az első Világháborúban, a kor nemzetiségi politikájának jellemzőjeként jelentős arányban települt át Jugoszláviába. Ám a villányi bortermelés éppen 1914-re érte el a filoxéravészt megelőző nagyságát. A korszerűbb, magasabb színvonalat megjelenítő borászat fejlődését a világháború törte meg. Korábban a villányi bor jelentős felvevő piacra tarthatott számot a délre fekvő szerb és horvát területekről, ám a háború kirobbanása, a Délvidék elvesztése után mindez a múlté lett. Az 1930-as években félezer magyar, több mint 1600 német, és alig néhány szerb, horvát, sokác és oláh lakossal számlálhatott a település. A második Világháború nyomán a németség kényszerű kiköltözését szülőföldjükről elűzött, felvidéki magyarok betelepítése követte. A második Világháborút követő évtizedek elszomorító változásokat okoztak Villány életében. A német lakosság jelentős részét kollektíven bűnösnek kiáltották ki. A falu új népessége pedig alig-alig értett a szőlőműveléshez, így nem kevés gazda rövid úton tönkrement, eladósodott. A korábban külön területű, közigazgatási autonómiában létezett Virágost 1950-ben Villányhoz csatolták. A szocialista nagyüzemi gazdálkodás megteremtésére irányuló politika nem sokáig hagyott teret az egyéni gazdálkodásnak. A rangos szőlőtelepek, uradalmak javaiból szőlészet és borászat szakiskolát, majd szőlőoltvány termelő állami gazdaságot alapítottak. 1961-ben egyesítették Beremend, Siklós és Villány állami gazdaságait, amely rövidesen borgazdasági kombináttá “érett”. Szinte példa nélkül áll a szocialista gazdaságok történetében, amikor 1967-68-ban a Templomhegy sziklatömbjének áttúrásával a régi Tőhercegi pincét meghosszabbították, és 10 ezer hektoliteres, hagyományos úgynevezett ászokhordós pincét építettek ki. A mintegy 400 méter hosszúságú, 5 méter széles sziklába vájt pince remek, ideális hőmérsékletű a villányi borok tárolására. Az 1970-es évekre a falu magyar lakosságának lélekszáma kis híján elérte a másfél ezret, noha németségének létszáma sem csökkent 1200 alá, s további 33 délszláv lakossal számláltak. Napjainkban hozzávetőlegesen kiegyensúlyozott a közös lakóhelyen élő nemzetiségek aránya. A borvidék szőlőterületeinek mintegy kétharmadát nagyüzemi keretek között művelték, háztáji és kisegítő gazdaságok kezelésébe csupán a földek 16 százaléka került. A nemrégiben lezajlott kárpótlási és privatizációs tendencia nyomán jelentős mértékben sokasodott a magángazdaságok száma. A szőlőtermesztése napjainkban is rendkívül kedvezőnek tudható folyamat. EIsősorban az erősödő magántermelés, a magánkereskedelem, valamint a - a hatalmi és monopol helyzetétől búcsúzó, de szakmai és műszaki értékeit továbbörökítő - mind rugalmasabb nagyüzemi termelés jellemzi. Kezdeti lakossága a tatárjárás, illetőleg a törökdúlás időszakban halt ki teljesen, noha az újratelepítések gondoskodtak a népesség mennyiségi kontinuitásáról. Népessége az elmúlt másfél évtized során ha szerény mértékben is, de tendenciózus csökkenésnek indult.
A németországi Eislingen városkához az 1980-as évek végétől fűzi szoros együttműködési kapcsolat, amely ma már a családok, kisebb közösségek baráti kötődésén túl szakmai, gazdasági tekintetben is irigylésre méltóan gyümölcsöző. Az auszriai Stainz településével viszonylag újkeletű, ám nem kevésbé ígéretes a testvérvárosi együttműködés széles spektrumú kereteire kötött megállapodásuk. A külföldi vendégek, a Baranyában nyaraló családok körében, csakúgy a megyei lakosság és nem kevésbé a helybéliek részéről dicséretes népszerűségnek örvend a Pénteki Bornapok évről évre immár hagyományosan visszatérő rendezvénysorozata, amely minden második hétvégén rendszerint június elejétől augusztus végéig tartogat bőséges, a borász szakma laikusoknak is kedvére váló kultúrájában sokrétű programcsokrot. Minden második évben egyszer, a szüret ritmusát követve jobbára október elején keríthetnek sort a nagyszabású, rangos szakmai minősítő kampánnyal egybekötött vörösborfesztiválra. A villányi borosgazdák kóstoló pohárkáját pedig nem ritkán üríthetik a megye másutt szervezett rendezvényein. Nem kevésbé ismert a szakmai múltjára méltán büszke villányi Kertészeti és Élelmiszeripari Szakmunkásképző Intézet, amely a megye távolabbi településeiről származó fiatalokat is foglalkoztat. A helybéliek közösségi együttlétében, kulturális és szabadidős megmozdulásaiban kiemelt szerepet játszó művelődési ház és a napjainkban már kevéssé kihasznált filmszínház azonos épületen osztozik, míg a felnőtt korosztály részéről is viszonylag rendszeresen látogatott könyvtár önálló épületben rendezkedett be. A település három templomával is büszkélkedhet, míg két múzeuma, négy étterme, egy kempingje és sportpályája ugyancsak jelentős forgalmat élvez a helybéliek és az odalátogatók részéről egyaránt. A község ünnepnapjain saját zászlajával lobogózhat fel, ahogy idegenforgalmi jelentőségéhez méltón önálló település bemutató kiadvánnyal is rendelkezik. Veretes, piros, kék, zöld és arany színekben pompázó címere súlyos gyümölcs terhétől görnyedő, két derék szőlősgazdát ábrázol. Villány lakosságának túlnyomó többsége a római katolikus egyházhoz kötődik, csupán mintegy 10 százaléka református és görögkeleti vallású.
Borosgazdái jól ismerik a vendégmarasztaló pincekultúra minden csínját-bínját, ámde Villány pusztán bájos faluképe, a természet közelségében harmóniát teremtő ember nyugalmát idéző miliője is ezreket csalogat évente a településre. A lendületesen fejlődő magángazdálkodás, a több mint két és fél évszázada itt élő német kitartó és hozzáértő munkája, a mediterrán jellegű éghajlat mind Villány értékei közé tartoznak. Országszerte, de határainkon túl is ismert a mintegy 900 ingatlannal felsorakozó pince- és présházsor. Nem kevésbé vonzó a község nyugatra és északra nyúló határa, amely a Szársomlyó, illetőleg a Templomhegy országos természetvédelmi területekkel szomszédos. A Villány sajátos karakterét mélyen áthatják a Mathiász és a Virágos utcai római katolikus templomok. Az odalátogatók fürkésző tekintetét a Móra Ferenc utcai, 1996. októberében műemlékké nyilvánított görögkeleti ortodox temploma sem kerülheti el, ahogy a Bem utcai bormúzeum kilincsét is aligha szövi be pókháló. Legkedvesebb pincesorát a Bem, a Zrínyi, a Baross, illetőleg a Virágos utcában találjuk meg.

Villánykövesd 347 lakosú község a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén, a Villányi-hegység keleti lábánál, Villánytól 6 kilométerre, északnyugatra fekszik. A lengyeli kultúra (i.e. 2800-2500) idejében is lakott helyen kialakult települést először 1290-91-ben említik az írásos források Kuestd, majd két évszázad múlva Kwesd néven. A török hódoltság alatt elnéptelenedő faluba szerbek telepedtek a felszabadító harcok előtt, akik a Rákóczi-szabadságharc idejét leszámítva állandóan a településen éltek. Közéjük az 1700-as évek második felében németek települtek, s fokozatosan elnémetesítették a községet. A XIX. század folyamán, majd a második Világháborút követően Felvidékről és az Alföldről magyarok is érkeztek a községbe. A község aktív tagja a Villány-Siklós Borútnak, amelynek keretében egyre több turistát képes nemcsak fogadni, hanem elszállásolni is.
Az idegenforgalom számára további lehetőséget jelent a közelben feltárt, de elfojtott termálvízforrás.
A túlnyomóan római katolikus vallású település temploma és kápolnája műemléki jellegű.
Villánykövesdhez szervesen hozzátartozik a maga nemében páratlan háromszintes fűrészfogas elrendezésű népi pincesor, amely sok turistát, művészt és borkedvelőt vonz a faluba. A műemlék-együttes országos védelem alatt áll. A több évszázados szőlőművelés egyik markáns eredményeként kell megemlíteni a Batthyány-család által a XVIII. század végén építtetett óriási pincét, amely az építtetőkről kapta a nevét. Jelentős eseményeket szerveznek itt, többek között az Európai Bordalfesztivál megnyitóját és borrendi avatásokat.

Vokány 956 lakosú község a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén, Siklóstól 9 kilométerre, északkeletre fekszik. 1183-ban a tirnitási bencés apátság alapítása kötődik a település helyéhez, ami a kolostor melletti önálló falu megtelepedésével járt az 1400-as években. Innen a török elől Siklósra menekült szerzetesek már nem tértek vissza. Első írásos emlék Vokan néven maradt fenn a faluról 1710-ből. Az 1800-as években szerbek éltek itt, majd helyükre németek települtek, akik mind a mai napig megőrizték népviseletüket, hagyományaikat a kitelepítések ellenére.
Temploma római katolikus, a XVIII. század végén épült.

Alsószentmárton 1097 lakosú határközség Siklóstól 10 kilométerre, délre fekszik.

Babarcszőlős 160 lakosú község Harkánytól 17 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Beremend 2837 lakosú határnagyközség a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén. A település Magyarország legdélibb pontján helyezkedik el a Dráva és a Duna által határolt háromszögben, a természeti földrajzi tájbeosztás szerint Dráva-melléknek nevezett tájegységben. A községet északról a viliányi-siklósi hegyvonulat, délről a magyar-horvát államhatár fogja körül. A községhez a legközelebb eső városok Siklós és Villány.  A községtol északkeletre emelkedett a “Beremendi-hegy”, mely +173,85 méteres Balti tenger fölötti magasságával kiemelkedett a környezet +100 m körüli síkjából. A Duna-Dráva vidéke a földtörténeti harmadkor végén érte el a mai táj fórmáit meghatározó alaktani jellegzetességeit. A “Beremendi-hegy” kozetanyaga a  krétakorszakban pikkelyes egymásra-tolódások következtében jött létre. A mészkő pikkelyek különböző korú mészkőképződményeket tartalmaznak. A földtani felépítésben döntő szerep jutott a kréta-kori mészkőnek. Napjainkra a mészkőbányászat következtében a hegyből csak egy 150 méter magas pillér maradt vissza a Kristály-barlang védelmére.  Beremend területe két tájegységhez tartozik, nagyobbik része a Dráva-síkság, kisebbik része a Dél-Baranyai dombvidék, amely Nagyharsánytól déli irányban egyedül emelkedik ki a síkságból. A Dráva völgyét vastag folyóvízi üledéktakaró; borítja és felszíni formái a folyó eróziós és akkumulációs tevékenységével  kapcsolatosak. Ezek ma már elvesztették kapcsolatukat a Drávával, feltöltődés alatt vannak. A község területén számításba vehető forrás vagy felszíni folyás nincs. A mesterségesen kialakított csatornahálózat a község közelében elfolyó Tapolca-patak vízgyűjtőterülete. A mezőgazdaság számára ez biztosítja az öntözési lehetőséget.  A természetes növénytakaró túlságosan gazdagnak nem mondható, de van egynéhány növénye, amely ritkaságszámba megy. A kedvező időjárás egészen sajátos növényvilágot hozott létre. Sehol az országban nem mutatkozik hasonlatosság a Földközi tengeri éghajlattal és a hatása alatt kialakult mediterrán flórával, mint ezen a vidéken. Ritkaságai a korongos lucerna, a közönséges rece, a vetési oroszlánszáj és a rozsdás gyűszűvirág. A mészkőbánya terjedése, zaja és az állandó mozgás elűzte az állatok nagy részét a hegyről, elsősorban a gerincesek állománya csappant meg. A hegy jellemző állatai: fali gyík, zöld gyík, rézsikló, denevér, vörösvércse, füsti fecske, gyurgyalag, fácán, róka.  Beremend és környéke hidrogeológiai szempontból igen lényeges, mivel a környező medencealjzat felől a mészkőrögből langyos, 20 Celsius fok fölötti hőmérsékletű karsztvizek emelkednek a felszín közelébe, több melegvizes barlangot hozva létre, melyek közül legjelentősebb a szigorú természetvédelem alatt álló Kristály-barlang. Hévizes barlang. a Zucker-bányai és a bánya területén régebben feltárt aknabarlang. A kiemelhető karsztvíz a strand vízszükségletét biztosítja.  Beremenden már az 1700-as években a német telepesek rájöttek arra, hogy nemcsak a föld felszínét lehet hasznosítani, hanem a föld gyomra is kincset rejt magában. Ilyen kincs a mészkő, amelyből az ország legjobb meszét gyártották és gyártják. Azokban az időkben mészégető kemencék sora telepedett meg a környéken és 1910-ben a mészkővagyonra épült fel a cementgyár. A falu határában nagy kiterjedésű erdőt találunk. Az erdő legnagyobb része akácos, de megtalálható benne a tölgy, a fenyő is. A bokrok, cserjék között őzek, vadnyulak, fácánok tanyáznak. A falut körös-körül szántóföldek borítják. Beremend a domb DNy-i részéhez támaszkodva, ÉNy-i, DK-i irányba hosszan elnyúlva települt. Beremenden a legrégibb leletek, melyek az ember jelenlétére utalnak, az ; újkőkorból származnak. ezek az ember első megtelepülésének emlékei. Szórványos rézkori edények jelzik az ember folyamatos jelenlétét e területen, de sűrűbb betelepülésre a bronzkori mészbetétes kerámia kultúrájától (Kr. e. II. évszázad eleje) kezdve vannak adatok. Beremend egyik homokbányájából gazdag leletanyagú temető tárult föl. Később a római időkből, a Kr. u. IV. század végéről vagy az V. század elejéről való egy európai hírű lelet: egy egykori helytartónak, Valerius Dalmatiusnak adományozott bronztábla, aki a mai Beremend határában lévő villájába vonult vissza. A népvándorlás korából nem ismert Beremend határából származó régészeti lelet.  A terület a magyar honfoglalás után, a X. században népesül csak be újra ebből az időszakból két köznépi temető is előkerült Beremend környékéről. A honfoglalás után minden bizonnyal a község a Kán nemzetség szállásterületévé vált, ezt látszik igazolni a község névadójának, Beremeni Péternek a pecsétje, amelynek alsó felében a Kán nemzetség lépo; szembeforduló oroszlánalakja látható. Az első okleveles forrás, amely Beremendet említi,1281-bol való, mikor is Beremeni Péter 7 ekényi földjét 20 dénár M-ért eladta rokonának, kostáni Bekének. Beremend virágkorát a Hunyadiak. alatt élte, mezővárosi ranggal bírt, vásártartási joggal rendelkezvén élénk gazdasági élet jellemezte a XV. században. Következett a török hódoltság kora a falu életében, melyről hiteles képet nyújtanak a korabeli. adóösszeírások. Beremend is, akár a többi mezőváros, elsősorban a bortermelésből élt, amihez kitűnő szállítási lehetőséget nyújtott a Duna és a Dráva. Mivel a török a XVI. század közepére a valpói domínium területét egészen, a siklósit pedig részben elnyelte, ezért Ferdinánd király Perényi Gábortól átvette azzal a céllal, hogy ezen uradalmak jövedelmével Szigetvár ellátását biztosítsa. Ily módon Beremendet, a korábban pécsi káptalanhoz tartozó mezővárost, Szekcsoi Máté szigeti vajdának juttatta. A dézsmát Beremenden ekkor a vár javára szedték be s még több száz évet kellett várnia az országnak, hogy megszabaduljon a török uralomtól, melyben mérföldkőnek számított a nagyharsányi csata (1687. augusztus 12.). Beremend szerepe ebben az ütközetben jelentős, hiszen itt húzódott a török sereg hadtáp- és utánpótlás vonala. A csatát követő évek írott forrásai üres, kihalt pusztának említik Beremendet, valószínűsíthető, hogy az ütközet után temetetlenül hagyott holttestek ragályos  betegséget terjesztettek, és ez miatt kihalt a falu. A török kiűzése után Veteráni Lajos császári tábornok kapja jutalmul Beremendet. Az o irányításának az 1700-as évek elején megkezdődik a falu benépesedése, részben bevándorlás által, részben pedig betelepítéssel. A tervszerű, célirányos betelepítést Mária Terézia birodalmi politikájával összhangban az Eszterházy család valósítja meg. Földesúri fennhatóságuk idején nagy számú német hospes költözik Beremendre családjával, hiszen előnyös szerzodési feltételekkel tették vonzóvá számukra a betelepülést. Az uralkodói telepítési politika révén nemcsak németek kerültek a magyar falvakba, hanem. jelentős szerb lakosság is. Beremend háromnemzetiségű, három templomú faluvá válik ebben az időben. A német, magyar, szerb lakosság a faluban “etnikai szigetekre” tagolódik, de ez nem jelent feltétlenül elzárkózást. Az 1738-ból ránk maradt körpecsét motívumai alapján• (ekevas, csoroszlya, szőlőlevél) egy mezőgazdaságból élő, tipikus jobbágyfalu képe rajzolódik ki elottünk. A falunak 1769-ben már iskolája van, igaz, hogy csak egy osztályteremmel rendelkezik. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban ugyan részt vesznek a falu férfijai közül 15, de jelentősebb változást nem eredményez. Annál inkább tekinthető életforma-változásnak, illetve korszakhatárnak az 1867-es kiegyezéssel átalakult Osztrák-Magyar Monarchia új keletű politikai gazdasági viszonyai. Beremend tudott élni a polgári fejlődés lehetőségeivel. Polgárosodása és ipari  fejlődése nagyban a főhercegi származású Schaumburg Lippének, a dárdai uradalom tulajdonosának nevéhez fűződik. Már 1858-től árvízvédelmi, vízelvezetési és lecsapolási munkálatok kezdődtek. Eredményeként védőtöltés épült fel á Dráva-menti rétségeken. Igazi változást az 1910-tol beindult Portlandcement-és mészmű jelentett. A gyáralapítással egyidőben telefonvonal és vasút is érkezik a községbe. A polgárosodás jelei éreztették hatásukat a mindennapi életben is. Az első Világháború nem hagyta érintetlenül a falut. Beszállásolt bosnyák katonák tették tapinthatóvá a hátország számára a háború kínjait. 68 beremendi férfi nem tért vissza családjához az első világégésből. Az 1930-ban állított emlékmű ma is látható Beremend főterén. A háborút lezáró trianoni békeszerzodés Beremend számára nem csupán papírra vetett absztrakció volt, hiszen majdhogynem a falun keresztül vezetett az országhatár, jelentős külterületek (erdők, rétek) kerültek a határ túloldalára. 1941-ben, a Délvidék megszállásakor újra visszacsatolták a beremendi körjegyzőséghez Petárda, Torjánc, Újbezdán falvakat. Újabb korszakhatárt jelentett a község életében 1944. november 28., mikor megjelent Beremenden az első szovjet csapattest. A keleti típusú társadalmi modell meghonosodása az országos folyamattal párhuzamosan, helyi szinten is végbement. Szomorú állomása a népi demokrácia kiépítésének 1946. pünkösdje, mikor bevagonírozták Beremend németajkú lakosságának jó részét. Az 1960-as évek végén Beremendtol volt hangos a helyi és országos sajtó, a televízió és a rádió. Megtörtént az első kapavágás az “új gyár” építése során. A gyáróriás néhány év alatt felépült, és 1972-tol folyamatosan termelte a cement tonnáinak millióit. Az “új gyár” felfutásával párhuzamosan fokozatosan sorvadt el a falu belsejében lévő “öreg gyár”. 1980-ban a korszerűtlenné vált, 70 évet megélt öreg gyár kéményeit lerobbantották. A mészgyártást ebben az időben - főleg lengyel vendégmunkások által - épített új mészüzem vette át. Az “új gyár” a modern technológiai gyársor évi 1,1 millió tonna cement előállítására alkalmas.  A “Beremendi-hegy” belsejében található különleges mészkővagyon lehetővé tette, hogy napjainkban már Dél-Magyarország egyik legjelentősebb ipari üzeme működik itt, amely a belföldi cementfelhasználás egynegyedét termeli és értékesíti. Az értékesítés döntő hányadát biztosító nagykereskedői hálózat kiterjed a Dunántúlra és az Alföld egy részére is. Az 1988-ban részvénytársasággá alakult BCM a magyarországi rendszerváltást követően a privatizációban elsők között szereplő nagyipari létesítmény, , melynek tulajdona német szakmai befektetők kezébe került. Ezzel megnyílt a további lehetőség a további modernizációs fejlesztésekre, melynek eredményeképp a teljes cementtermelési rendszer számítógépes folyamatirányítással valósul meg. A BCM Rt. cement- és mésztermékei tökéletesen megfelelnek a kötőanyagokkal szemben támasztott követelményeknek. Igazodva a világszínvonalhoz, a társaság alkalmazza az ISO 9002:1994 szabványt. Az ezzel összefüggő és a minőségre vonatkozó átfogó irányítási felelősségi rendszer szavatolja az állandó jó minőséget és a piaci kihívásokhoz történő rugalmas alkalmazkodást. A társaság a kömyezetvédelem érdekében kifejtett tevékenységét - a gazdaságosság és a minőség követelményeinek teljesítése mellett - munkája meghatározó részének tartja, így sokat fordít a természet védelmére. Az ipari kömyezetvédelemért végzett kiemelkedő tevékenységének elismeréseként 1995-ben a BCM Rt. az “Ipar a környezetért” alapítvány aranyérmét kapta. 1997-tól a Váci Gyárral és a Beremendi Gyár együtt, Duna-Dráva Cement- és Mészmuvek Kft. néven működik.
Beremend történelmi és kulturális nevezetességeinek megőrzése és ápolása a község polgárainak szívügye. A falu látnivalói közül A Mendele Ferenc emlékházat 1996-ban avatták fel. Mendele Ferenc Beremend szülötte, Ybl-díjas építész, az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség egykori igazgatója. 1994-ben hunyt el. Szülőházát újította fel az önkormányzat. Az életművét bemutató kiállítást volt kollegái rendezték. Az Emlékház eredeti bútorokkal van berendezve. A községben hagyományőrző klubot hoztak létre, melynek feladata a ház tartalommal való megtöltése. Az Emlékházban őslénytani állandó kiállítás tekinthető meg. A Megbékélés kápolna délszláv háború idején elhelyezett alapköve a nemzetek megbékélését hirdeti. A Csete György által megálmodott kápolna 8 méter magas kokeresztje már áll a mai beremendi Szolo- hegy meghagyott peremén, mely egyben Magyarország Déli-pontját jelképezi. A harangtornyok és a kápolna az ezredfordulóra méltó helyet találnak a határra tekintő lejtőn Alapkövét 1993. január 6.-án helyezte el és szentelte meg Mayer Mihály pécsi megyéspüspök. Ugyanott kőtáblák jelzik a Beremend környékéről elűzött vagy idemenekült emberek szenvedéseit. A Kápolnában kőzetkiállítás tekinthető meg. Barta Lajos (1878-1964) mellszobra a róla elnevezett téren található. Kossuth-díjas író, műfordító, kritikus, aki Beremend határához tartozó Vörös-pusztán lakott szüleivel, s elemi iskoláit a községben végezte.  Faragott kőtömb formájában állított emléket az önkormányzat 1848-49 forradalmároknak. “Beremend község hőseiért 1914-18″ felirattal, a hősök névsorát tartalmazó emlékművet állított a község az I. Világháborúban elesettek emlékére. A temetőben áll a fekete márványból készült emlékmű a II. Világháború halottainak tiszteletére, rajta a halottak névsorával. 1993. őszén, a Szent-Mihály napi búcsún adták át és szentelte meg Pásztor Gábor plébános. A községben 3 templom található, mindhárom műemlék: katolikus, református, görogkeleti. Felekezeti élet csak a katolikus és a református templomban zajlik. Pár éve már, hogy nemcsak szentmisét tartanak a katolikus templomban, hanem egy-egy jeles ünnep alkalmával színvonalas műsort, koncertet is láthat, hallhat a község érdeklődő lakossága.

Bisse 245 lakosú község Harkánytól 13 kilométerre, északkeletre fekszik.

Cún 265 lakosú határközség Harkánytól 16 kilométerre, délnyugatra fekszik.

Csarnóta 162 lakosú község Harkánytól 9 kilométerre, északra fekszik.

Diósviszló 706 lakosú község Harkánytól 8 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Drávacsehi 257 lakosú határközség Harkánytól 12 kilométerre, délnyugatra fekszik.

Drávacsepely 244 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Harkánytól 13 kilométerre, nyugatra fekszik.

Drávapalkonya 280 lakosú határközség Harkánytól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik.

Drávapiski 95 lakosú község Vajszlótól 9 kilométerre, keletre fekszik.

Drávaszabolcs 747 lakosú határközség az 58-as főközlekedési út mentén, Harkánytól 5 kilométerre, délnyugatra fekszik.

Drávaszerdahely 211 lakosú község Harkánytól 6 kilométerre, nyugatra fekszik.

Egyházasharaszti 339 lakosú község Siklóstól 8 kilométerre, délre fekszik.

Garé 348 lakosú község Harkánytól 12 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Gordisa 296 lakosú határközség Harkánytól 8 kilométerre, délre fekszik.

Harkány 3305 lakosú városa az 58-as főközlekedési út mentén, Siklóstól 15 kilométerre helyezkedik el a Tenkes – hegy lábánál. A helységet érinti a 62-es /Barcs- Villány/ vasútvonal is. A középkori Nagh Harkan település egy 1323-ból származó írásban bukkan fel először ám, a település már csaknem 1000 évvel azelőtt lakott volt – ezt bizonyítják a mai Harkány területén és környékén talált, hunoktól és avaroktól származó emlékek.
A református temploma 1802-ben épült copfstílusban. Homlokzata előtt barokk torony emelkedik. Belső berendezési tárgyai közül a XIX. századi ónkannák, tányérok és aranyozott kelyhek érdemelnek említést.
Műemléki védettség alatt áll az 1798-ban épült református templom a mai terehegyi városrészben.
A Bolgár Hadsereg Múzeuma a Magyarország felszabadítása során, a Baranya megye területén folytatott hadműveletekben részt vett bolgár hadsereg történetét mutatja be.
A város – a gyógy - és strandfürdővel párhuzamos – főutcáján található a műemléki védettség alatt álló jellegzetes, modern katolikus templom.
A gyógyvizet 1823-ban Pogány János gyűdi csatornaásó munkás fedezte fel, érezve, hogy az árokból felbuzgó meleg víz gyógyítóan hat fájó lábára. Miután a kémiai elemzések is bizonyították a víz gyógyító erejét, megkezdődött a település fejlesztése a Batthyányak idejében  és ez, az azóta eltelt több mint 150 esztendő alatt a mai, egymillió fos vendégforgalomhoz vezetett. Népszerűségét elsősorban kénes, magas szulfid-és karbonszulfid tartalmú gyógyvizének köszönheti. A közvetlenül a gyógy- és strandfürdő mellett található Gyógyfürdőkórház, az 1986-ban átadott balneológiai és fizikoterápiás részleggel, mind a hagyományos, mind pedig a modern gyógyítási módok alkalmazását lehetővé teszi évente több, mint 150000 beteget lát el.
A fürdőtől délre elhelyezkedő ősparkban számos képzőművészeti alkotás mellett megtalálható még, az 1999-ben épült szabadtéri színpad.
Harkányfürdő nemzetközi minősítésű sportcsarnoka különböző sportrendezvényeknek, konferenciateremmel ellátott szállodái pedig többnapos, konferencia-jellegű eseményeknek ad rendszeresen otthont.

Illocska 271 lakosú határközség Villánytól 13 kilométerre, délkeletre fekszik. A község neve egy 1496. évi okmányban olvasható először Wylakcza néven. Feltételezések szerint ez a falu volt akkor Illocska. A török hódoltság alatt a település elnéptelenedett, de a felszabadító háborúk után nem magyarok, hanem délszlávok települtek vissza. A falu magyar eredetű Újlak nevét a XVIII. században fokozatosan kiszorította a délszlávok által használt Illocska név. Ebben a században olvadt egybe a szomszédos, ugyancsak délszlávok lakta Csat községgel. A XIX. század utolsó felében néhány magyar család is megjelent a településen. Az 1920-as években a lakosság nagy részét kitevő délszláv lakosság jelentős része Jugoszláviába települt át. A II. Világháború után pedig több német családot kitelepítettek a községből. A lakosság katolikus és ortodox vallású.
A műemlék szerb templomot 1908-ban építették, és ebben a században két alkalommal javításokat is végeztek rajta.

Ipacsfa 211 lakosú község Harkánytól 3 kilométerre, nyugatra fekszik. Egy 1237-ből származó emlék egy Ipacs nevű személy falvaként jelölte meg. Az írott forrásokban azonban csak 1554-ben bukkant fel Ipacsfalu alakban. Eredetileg a drávaszabolcsi út mellett volt a település, azonban a török hódoltság kezdetekor az emberek a védettebb, mocsarasabb részek felé húzódtak, és felépítették a falut a mai helyén. A török uralom ideje alatt végig lakott helység maradt, lakói magyarok voltak. Református temploma a XVIII. században épült.

Ivánbattyán 172 lakosú község Villánytól 7 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az aprócska településre utaló első írásos említés az Anjou-korból származik, amelyben Iwan néven szerepel. Később Nagywanként is említették. A török uralom ideje alatt teljesen elnéptelenedett, majd a XVII. század utolsó esztendőiben délszlávok és szerbek népesítették be újra. A XVIII. században lakói lassan elköltöztek a faluból, helyükre német családok települtek. Az egykor határában elterült urasági puszta herceg Batthyányi Fülöp tulajdona volt, és valószínűleg tőle örökölte meg a nevét az addig csak Ivánként ismert település.
Katolikus templomát 1838-ban Szent Terézia tiszteletére építették.

Kásád 379 lakosú határközség Siklóstól 15 kilométerre, délkeletre fekszik. Kásád középkori magyar falu, neve először 1294-ben bukkant fel Kassad néven. Egy 1427. évi oklevélben Kyskasad elnevezéssel szerepel. Az akkori település a mai községtől 1 kilométerre északra feküdt. A község a török hódoltság ideje alatt elnéptelenedett. Az életben maradt lakosság ekkor menekült a mai település helyére, amely nádassal és vízzel körbevett sziget volt. A XVII. század végén főleg horvát lakosai voltak, és csupán a XIX. században kezdett először néhány német, majd néhány magyar család is megtelepedni itt.
A település néprajzi értékeit, a XIX-XX. századforduló építkezési és lakáskultúráját a kásádi horvát nemzetiségi tájház mutatja be.

Kémes 546 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mellett, Harkánytól 12 kilométerre, nyugatra fekszik. A település neve először 1177-ben keltezett iratban olvasható, amely határjárással foglalkozik. A középkori település az 1335. évi pápai tizedjegyzékben önálló plébániaként szerepel. A török hódoltság alatt valószínűleg folyamatosan lakott falu volt. Népessége azóta is magyar. 1993. január 1-jén elvált a régebben hozzácsatolt Szaporca község.
A református templomot késő barokk stílusban az 1795-ben leégett templom helyére 1826-ban építették.
A római katolikus temploma 1931-ben épült  Szent István tiszteletére. A templom építésének lelkes apostola Sárvári József vajszlói plébános volt, akinek emlékét a templomban elhelyezett márványtábla őrzi.

Kisdér 139 lakosú község Harkánytól 17 kilométerre, északnyugatra fekszik. A helység neve a fennmaradt írott emlékekben először 1314-ben szerepelt Kyzdyr alakban. A XVI. század közepéig a pécsi káptalan birtoka volt, majd 1550 után a kisasszonyfai Istvánffy-család tulajdona lett, később pedig a Draskovics grófok kezére szállt. A török hódoltság ideje alatt lakott maradt, kiűzésük után ismét a káptalan birtoka lett, majd később a papnöveldéhez került. A község magyar lakosainak többsége kisbirtokos volt, de cselédek, napszámosok, iparosok és kereskedők is éltek itt. 1845-ben a szentlőrinci kerület baksai alszolgabírájához tartozott. A település önálló közigazgatása 1948-ban megszűnt, és a baksai tanácshoz csatolták.

Kisharsány 572 lakosú község Siklóstól 16 kilométerre, keletre fekszik a Villányi-hegység középső részén. A település már a bronzkor késői szakaszától kezdve lakott hely volt. Az írott forrásokban neve először 1249-ben bukkant fel Harsan alakban. Kisharsány első birtokosai a Kán nemzetség tagjai voltak, majd következett a Garay család, a Perényiek, Caprara Aeneas tábornok és a Batthyány család. A török hódoltság alatt folyamatosan lakott magyar helység volt. A község határában zajlott 1687. augusztus 12-én a Szent Liga és a törökök közti csata, amely Baranya vármegye és az ország felszabadulását hozta meg.
A református temploma műemlék jellegű, 1840-42 közt épült.

Kisjakabfalva 169 lakosú község Villánytól 3 kilométerre, északra fekszik. Első írásos említése 1400-ban Zent Jacabfalua néven szerepelt. Egy 1465-ből származó okirat már Jakabfalwaként említette. Első lakói az Árpád-korban telepedtek itt le. A török háborúk folyamán azonban elnéptelenedett a község. A korábbi telepesek helyére később délszláv családok költöztek, majd őket a fokozatosan betelepült németek váltották fel. Idők folyamán az újabb lakók a Felvidékről és az ország más részeiről érkeztek.
A település védett, római katolikus templomát 1835-ban Péter és Pál tiszteletére építették.
A faluba vezető út mentén áll az 1938-ban felállított Szűz Mária kép, amely a világhírű Zsolnay Vilmos alkotása.

Kiskassa 302 lakosú község Villánytól 15 kilométerre, északnyugatra fekszik. A település neve 1332-1337 között a pápai tizedlajstromokban tűnik fel először Kacha alakban. A falu a XI. században a pécsi káptalan birtoka volt. A török hódoltság alatt elnéptelenedett, majd 1691-ben Boszniából jött szerbek telepedtek itt le. A Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok elől Dráván túli vidékekre menekültek, majd 1712-ben tértek vissza. Ezt követően a Batthyányiak birtoka lett. 1740 körül a falu teljes népessége kicserélődött, amikor németek érkeztek ide.
A lakosság római katolikus vallású, temploma 1771-ben épült, és Szent Anna tiszteletére emelték

Kislippó 317 lakosú község Bólytól 18 kilométerre, délre fekszik. A helység első írásos említése 1274-ből való; s akkor Lypow a neve. Ez a név az akkor szomszédos Lippót is jelentette. A XIX. század első felében jött létre Lipovica puszta, melynek lakói először római katolikus délszlávok és magyarok voltak; később pedig németek is érkeztek. A XIX. század végén a kisházasok alkotta Lipovica községgé alakul, és méretei miatt a Kislippó nevet kapja. 1843-1938-ig Frigyes és Albrecht főhercegek birtoka volt. 1949-ben megalakult a Károlymajori Állami Gazdaság, amely 1961-ben a Bólyi Állami Gazdasághoz került. Ettől az időszaktól kezdve a környék fő megélhetési formája a mezőgazdaság. Az ország számos területéről érkeztek fiatalok, akik itt munkát vállalva és letelepedve családot alapítottak.

Kistapolca 220 lakosú község Villánytól 9 kilométerre, délnyugatra fekszik. A település mai helyén haladt keresztül a római birodalom kereskedelmi útvonala, amelynek nyomai helyenként még ma is láthatók. Kistapolca feltehetően az 1730-as években keletkezett. Egykor apró szórványtelepülések voltak a helyén, majd a későbbi pusztafaluból nőtte ki magát a mai község. Lakói döntő többséggel magyarok voltak, és ma is azok.
Copf stílusú katolikus temploma 1783-ban épült.

Kistótfalu 336 lakosú község a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén, Siklóstól 8 kilométerre, északkeletre fekszik. Az 1100 éves település a történelem során többször változtatta helyét, ma a negyedik helyén található. Tótfalu az itt élő délszlávokról kapta a nevét. A XII. században Ábráhámtótja néven a Trinitási apátsághoz tartozott. A lakosok 1550 körül a törökök elől menekülve egy völgyben, a Faluhelynek nevezett részen telepedtek le. A hódoltságot követően új helyre költöztek, és az Ófaluban, egy hegyen építették fel az új falut. Végül 1828-ban települtek át a viszonylag sík helyre, és létrehozták a mai községet.
Műemlék jellegű református temploma 1833-38 közt épült.

Kovácshida 294 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Harkánytól 4 kilométerre, nyugatra fekszik. A község neve 1342-ben bukkant fel először Koachhyda írásmóddal. A falu az Árpád-korig visszanyúló régi magyar település, amely a Dráva kiöntéses, mocsaras területére épült. A XIII. században a siklósi várúr vámszedőhelye volt. A XV. században a pécsi káptalan birtoka lett. A XVI. században vált reformátussá. A település a török hódoltság alatt végig lakott maradt. Később néhány horvát és magyar család költözött ide.
A református templom klasszicista stílusban építették 1833-ban. Festett, kazettás karzatát népi motívumok díszítik. A parókián református egyházművészeti kiállítás található.  A baranyai református egyházakból összegyűjtött, használaton kívüli úrasztali edényeket, felszerelési tárgyakat, kelyheket, óntárnyékokat mutat be.

Adorjás 182 lakosú község, Harkánytól nyugatra, 15 kilométerre fekszik. Első ismert birtokosai a Keán nemzetségbeli Beremendiek, kiknek neve 1251-ben fordul elő oklevélben. A községet itt ”Villa Azarias” néven említik. A XIV. században már Szűz Mária tiszteletére emelt templomáról írnak. A török uralom előtti birtokosai a Garaiak, Gerébek és Perényiek, Siklós várához tartozott és vámhely volt. A török uralom alatt Zrínyi birtok és a török adójegyzékben 14 adózó házzal szerepel. A XVIII. század elején Caprara Aeneas gróf, majd a Batthyány család birtokába került a siklósi uradalom tartozékaként. Később a Benyovszky grófok birtoka lett, utolsó tulajdonosai ők voltak. Az egyutcás kis falu közepén emelkedő műemlék templom 1828-1837 között épült. A festett fakazettás református templomok egyik szép példája.

Baranyahídvég 234 lakosú község, Harkánytól nyugatra, és Sellyétől délkeletre, 17-17 kilométerre fekszik. A honfoglalás után nemzetségi birtok volt, majd a XIII. század végén adományozás folytán a Nyúl-szigeti apácák birotkába került. Később a török uralom elejéig a vajszlói uradalomhoz tartozott. A török megszállás alatt földesura Haraszthy Ferenc, majd lánya révén Rákóczi Zsigmond. A felszabadító háborúk után a pozsonyi apácák tartottak rá igényt, de tulajdonképpen sohase bírták. II. József rendeletére a királyi kamara igazgatása alá került, mint volt egyházi birtok. 1785 körül a tanulmányalaphoz csatoltatott. Lakossága 1705 után települt vissza a község eredeti helyére. Nagy részük ekkor már protestáns vallású.
A település nevezetessége a műemlék jellegű felújított templom.

Besence 142 lakosú község Sellyétől 10 kilométerre, északkeletre fekszik. Az írott forrásokban 1338-ban bukkant fel Olbescen változatban. A néveredete a besenyő népnévvel függ össze. Református temploma már a reformáció idején állt.

Bogádmindszent 435 lakosú község Vajszlótól 8 kilométerre, északkeletre fekszik a Pécs-Vajszló összekötő út mentén. Két település, Czinderybogád és Újmindszent egyesüléséből jött létre. Bogád neve írott forrásban 1276-ban fordult elő Bugad alakban. Mindszent első említése Mendscenth változatban 1332-ben történt. Külterületei voltak: Hatvan-, Gábor-puszta és Cseremkata.
A református templom építésének az ideje a XVIII. és a XIX. század fordulójára tehető.

Bogdása 352 lakosú község a 62-e/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén fekszik, Sellyétől nyugatra, 3 kilométerre fekszik. Első történeti megemlítése 1251-ből való Bagdasa alakban. A település történetére 1288-ból van adat. Ekkor a Haraszt-nemzetségbeli Miklós bán tulajdona volt a település. Későbbi birtokosai a Cseményiek voltak, akiktől 1466-ban a pécsi káptalan vásárolta meg a területet. Később Siklós várához tartozott. A török hódoltság idején teljesen elnéptelenedett, így a XVIII. század elején lakatlan pusztaként került a káptalan birtokába. A 19. század közepétől német és délszláv családok telepedtek itt le.
A gótikus stílusú római katolikus műemlék templom a falu közepén, dombon épült a XV: században, gótikus stílusban.
A református templom klasszicista, 1831-34-ben készült.
A faluháza 1903-ban épült népi építészeti emlék. Az udvarán a Millecentenáriumi évfordulóra, Szatyor Győző faszobrász által készített kopjafa található.
A település fő vonzereje a Duna-Dráva Nemzeti Park közelsége. Gazdag állat- és növényvilágot, sok védett ritkaságot láthatnak a terület természeti szépségeivel megismerkedni szándékozók.

Csányoszró 729 lakosú ormánsági község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Sellyétől 4 kilométerre, keletre fekszik. A jelenlegi település Kiscsány és Oszró összeolvadásával keletkezett 1932-ben. Kiscsány neve 1257-ben bukkant fel írott forrásokban Chan alakban, Oszróé pedig 1475-ben Osztro változatban. A honfoglalás után a Kán nemzetség birtoka, és határában állt az oszrómindszenti apátság kolostora. A középkorban három település: Kiscsány, Oszró és Zsen tartoztak a mai falu területéhez.
Római katolikus kápolnája 1950-re készült el.
A református temploma 1812-1822 között épült. Berendezéséből a három művészi kivitelű, A XVIII. század első harmadából való óntányér érdemel figyelmet.

Drávafok 515 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mellett, Sellyétől 10 kilométerre, nyugatra fekszik. A község neve Fukó alakban egy 1257-bol származó határjárás jegyzőkönyvében bukkant fel először az írott forrásokban. Mai névalakja 1493-ban olvasható. Drávafok neve a Dráva folyónévnek és a fok, magas vízállású folyóág vizét elvezető ér főnévnek az összetétele. A török hódoltság alatt is lakott helység volt. Az idők során több uradalmi család birtokában volt a község környéke.
Kastélya, mely az 1960-as évekre teljesen tönkrement, Ybl Miklós terve alapján építették 1896-ban.
Az 1940-es évek végén egyharmadát lebontották, s ekkor épült a falu első katolikus temploma, az innét származó anyag felhasználásával. A Szent László tiszteletére épített katolikus templomot nemrég felújították.
Az 1860-as években épült református templomot az utóbbi 5 évben felújították.
A település igyekszik hagyományait ápolni és e célra áldozni is. Így készült el a község képeslapja, amely Lantos Miklós fotóművész munkáján keresztül a nevezetességeit ábrázolja. Saját zászlóval és címerrel rendelkezik a település.

Drávaiványi 242 lakosú ormánsági község, Sellyétől délnyugatra, 3 kilométerre fekszik. A település első írásos emléke a XIV. századból származik, amikor is az 1332-ben datált pápai tizedlajstrom plébániás helyként említi. Régi neve Ivány volt, földesuráról Petrovszky Ivánról elnevezve. A település lélekszáma az 1860-as évek végére túlhaladta a 600-at, ám a XX. században tendenciózusan csökkent.
A falusias beépítésű utcái, telkei sorából kiemelkedik a református magyarok 167 festett kazettás több, mint 200 éves temploma, amely az ősi magyar jelképrendszer talán legszebb elemeit hordozza, s bizonyítja egyúttal az ormánsági kultúra forrásszerepét. Az 1792-ben késő barokk stílusban állított templom a XX. században elsőfokú műemléki védettséget nyert.

Drávakeresztúr 159 lakosú határközség, Sellyétől délnyugatra, 13 kilométerre fekszik. A települést a Dráva választja el Horvátországtól, amely alig 1 kilométerre fekszik. A környék a Dráva-parton végighúzódó Duna-Dráva Nemzeti Park része. A község neve 1554-ben bukkant fel különböző forrásokban. A Keresztúr elnevezés arra utal, hogy a falu kápolnáját Szent Kereszt tiszteletére avatták fel. A török hódoltság idején is lakott helység volt, a felszabadító háborúk után népessége két háztartásra zsugorodott. Ezt követően népesedett be ismét magyar és horvát lakosokkal. Nemzetiségi megoszlásának aránya a XVIII-XIX. században többször megváltozott. A külterületnek számító Révfaluban már nincs állandó lakos.
Kápolnáját 1913-ban építették és Szent Kereszt Felmagasztalása tiszteletére szentelték fel. A haranglába külön áll.

Drávasztára 477 lakosú határközség Sellyétől 9 kilométerre, délre fekszik. Írásos emlékekben 1327-ben bukkant fel először Ztara néven János fia Pál de Ztara földesurának nevében, majd 1472-ben Thothstara, 1536-ban pedig Izthara néven fordul elő. Birtokosai voltak a Sztára család, a Garai család, Corvin János, a Perényi család, a sellyei uradalom, a Batthyány család, báró Biedermann, gróf Draskovics Iván. A török hódoltság során lakott magyar faluba a horvát betelepülés 1720-1744 között történt. Többször érte katasztrófa: 1828-ban árvíz, 1864-ben kolera, 1891-ben tűzvész pusztította. Külterülete volt Alsóerzsébet-puszta, Lajos-tanya, Nagyvájás-tanya.
Ma álló római katolikus temploma 1948-ban épült.

Felsőszentmárton 1052 lakosú Dráva-menti határközség, Sellyétől 14 kilométerre, nyugatra fekszik. A településen több mint 90% a horvát nemzetiség aránya. A terület kedvező a mezőgazdasági termelés számára, ipari létesítmény nincs is a községben. A helység neve, a Szentmárton helynév templomának védőszentjére utal. Legrégebbi írásos emléke 1235-ből származik, amikor felbukkan a Szent Mártonról elnevezett püspöki birtok és udvarház, a hozzátartozó majorsággal. Birtokosai voltak a pécsi püspök, a zágrábi püspök, a templomosok, a sellyei nemesek. Névváltozatai: Vaskaszentmárton, Tótszentmárton, Drávaszentmárton, Felsőszentmárton. A XVI. század elején itt tartották a vaskaszentmártoni zsinatot. A XVI. század második felében fokozatosan elhorvátosodott. A török pusztítás után 1712-ben bosnyákok, szlavóniaiak települtek le. 1870-1908 között háromszor tűzvész pusztított a településen.
A község területéhez tartozó Táborpuszta. A hagyomány szerint I. László itt kelt át a Dráván seregeivel.
Régi temploma 1727-ben épült az ősi templom romjai közelében. Építettője Adácsí Ádám apát. A mai templomot benediktálta Gottlibovics Pál pécsi kanonok Szent Márton tiszteletére 1852-ben.

Gilvánfa 375 lakosú község Sellyétől 12 kilométerre, északkeletre fekszik. Az első régészeti emlékei a korai rézkorból származnak. Az írásos forrásokban 1410-ben szerepel először. A török hódoltság alatt lakott település, az Istvánffy család birtokához tartozott. 1970-től őslakossága csökkent, és egyre több cigány család költözött be.

Hegyszentmárton 476 lakosú község Sellyétől északkeletre és Szentlőrinctől délkeletre, 20-20 kilométerre fekszik. A település feltételezhetően már az időszámításunk előtti időkben is lakott hely volt, bár erre utaló régészeti leletek nem kerültek elő. A község neve az írott forrásokban először a XIV. században először S. Martinus de Monte, később pedig Villa Zenthmarton néven bukkant fel. 1473-ban már Zentmarton alakban említették. 1554-ben Högyiszentmárton néven szerepelt az akkori dokumentumokban. A község a török időkben is lakott volt, lakossága azóta is magyar. 1930-ban Hegyszentmártonhoz csatoltak két további települést: Alsóegerszeget és Monyoródot. A falvak nevét ma utcanév őrzi. Településszerkezete igen sajátos a 3 különálló utcája 1-1 kilométer távolságra van egymástól.

Hirics 235 lakosú határközség Vajszlótól 6 kilométerre, délre fekszik. Az első fennmaradt írásos emlék szerint 1346-ban a település neve Kuhyrych volt. Az 1542. évi adólajstromban már Hyrych néven szerepelt, s akkor a pécsi káptalan birtoka volt. A török uralom idején végig lakott hely volt, s lakói már a keztedektől fogva magyarok voltak. Az itteniek, határőrző feladatot láttak el.
A község műemlék jellegű református temploma 1849-ben épült.

Kákics 233 lakosú község a 61-es/Sellye-Szentlőrinc/ vasútvonal mentén, Sellyétől 4 kilométerre, északra fekszik. Neve az írott forrásokban először 1410-ben bukkant fel Kakych alakban. A történelem során a terület birtokosai a pécsi székeskáptalan, a Traun-család és a Batthyányiak voltak. 1848-ban Batthyányi Lajos volt a tulajdonos, elítélésekor azonban megfosztották a birtokaitól, és a község ekkor a Draskovichok tulajdonába került. A török uralom ideje alatt mindvégig lakott maradt.
E községben született Kiss Géza református lelkész, aki egészen haláláig az Ormánság néprajzának, népművészetének és nyelvjárásának kutatójaként itt tevékenykedett.
A falu műemlék jellegű klasszicista stílusú református temploma 1836-ban épült.

Kemse 70 lakosú határközség Sellyétől 20 kilométerre, délkeletre fekszik. A település a Dráva egyik ágának ölelésébe épült bokortelepülés. Kemse falvát a fennmaradt írásos emlékek szerint 1320-ban a pécsváradi Convent említi először. 1542-ből származó írásokat is őriznek róla a Baranya Megyei Levéltárban. A káptalan kezén említett település akkor 3 és fél porta után rótta le adóját. A II. József uralkodása alatt készült térképek szerint még erdők és vadvizek borítják az egész területet. A házak építéséhez elsősorban a természet szabadon elérhető anyagait, fát és sarat használtak fel. Még a templom is így készült, úgynevezett „patics” templom melyet 1913-ban lebontottak és pótoltak kőtemplommal. Talán legszebb templom volt díszesen festett mennyezetével, kazettáit a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi osztálya őrzi.

Kisasszonyfa 235 lakosú község Szentlőrinctől 15 kilométerre, délre fekszik. A község nevére utaló első írásos emlék 1370-ből származik. Középkori neve Kisasszonyfalva.
Itt található az Istvánffy család ősi kastélya, ahol Istvánffy Miklós, Magyarország egyik nádora született.
A lakosság döntő többsége római katolikus vallású, templomuk 1765-ben épült.

Kisszentmárton 310 lakosú határközség, Harkánytól délnyugatra, 18 kilométerre fekszik. Kisszentmártont 1399-ben említi először írott dokumentum. Szentmárton falut a középkorban a Boldogasszonyfalvai-család birtokolta, utóbb Pusztaszentmárton néven a pécsi káptalan tulajdonába ment át. A XVIII. században a gróf Zrínyieké lett, majd a török pusztítás miatt lakói elhagyták. A régi falu helyére 1701-ben telepítettek lakosokat. A XIX. században a lakosok drávai halászattal foglalkoztak a földművelés mellett. Kisszentmárton közigazgatásilag szerves részét képezi a tőle 6 kilométerre, a község délkeleti külterületi részén található Mailáthpuszta. Határában üdülőfalu található.

Kórós 250 lakosú község, Harkánytól 16 kilométerre, nyugatra fekszik. A tájat a hagyomány szerint a honfoglalás óta egészen a közelmúltig színtiszta magyar lakosság lakta. Néprajzi jellegzetességei középkori eredetre visszavezethető nyomokat mutatnak. A református gyülekezet II. József türelmi rendelete után szerveződött újjá.
Kórós református temploma a község közepén áll, késő barokk, copf és klasszicista jegyeket hordoz. A falu népe a XVIII. század végén határozta el a templom megépítését, munkájuk eredményeként a környék egyik legszebb és legnagyobb temploma épült fel. Az 1793-ban megépült hajóhoz 1834-ben újabb szakaszt toldottak. A templom teljes mennyezete festett kazettás. A régi 1793-ból, az új 1834-ből való. A két korszakból származó mennyezet szerkezete és stílusa egymástól teljesen eltér.

Lúzsok 220 lakosú község, Sellyétől 15 kilométerre, délkeletre fekszik. Egy 1346-ból származó okiratban bukkant fel először a település neve Lusok alakban. A falu körül régen ingoványos, mocsaras terület volt, feltehetően a neve is ebből adódik; ugyanis a jelentése kis rét, kis berek. A török időkben folyamatosan lakott volt, lakói azóta is magyarok. Külterületén egykor külön falu állt, amelyet Csöszinek hívtak, és mára már eltűnt.
Jelentős emléke a Cigány Képzőművészeti Múzeum, mely a község egyik helyreállított talpasházában kapott állandó otthont. Az épületben Baranyában élő cigány alkotók képzőművészeti kiállítása található.

Magyarmecske 338 lakosú község, Szentlőrinctől délre, 12 kilométerre fekszik. Már az őskor idején is lakott területről van szó, melyet egy előkerült rézcsákány bizonyít. Első írásos említése 1332-ben történik. 1542-ben Meche, 1557-ben Mecske néven szerepel. A török idők alatt népessége szinte teljesen elpusztult. Magyarmecske lakosságának döntő többségét alkotó református gyülekezet temploma 1839-ben épült, de leégése miatt 1841-ben klasszicista stílusban újra kellett építeni. A kisebbségben lévő római katolikusok kápolnája mintegy 150 évvel ezelőtt épülhetett.

Magyartelek 245 lakosú község, Szentlőrinctől délre, 13 kilométerre fekszik. A település Beltelek néven a XIII. századtól szerepel a középkori oklevelekben. Egy időben Istvánffy birtok, majd Batthyány, később Czindery uradalom, a XIX-XX. századfordulón Dezséri Országh László a földbirtokos és az udvarház ura. Fekete márvány síremléke a temető dísze.
Arborétuma természetvédelmi terület. A szemet gyönyörködtető a ligetes legelője, melynek sarkában festői szépségű tavacska található.

Markóc 72 lakosú ormánsági község Sellyétől 10 kilométerre, nyugatra fekszik. Az írott forrásokban neve először 1403-ban Markochel, majd 1492-ben Markowcz alakban volt olvasható. A középkorban a pécsi főesperes birtoka volt, majd később az Istvánffy, a Doby, a Somssich és az 1840-es években a Festetich család déghi ágának a tulajdonát képezte. A törökök megjelenését követően az emberek átköltöztek egy Markocz nevű rétre, amely végül a település neve is lett.
A község műemlék jellegű református temploma 1858-ban épült.

Marócsa 117 lakosú ormánsági község Sellyétől 8 kilométerre, északnyugatra fekszik. A név első írásos emléke 1431-ből: Marocza, s ekkor már önálló plébániával rendelkezett. A település ebben az időben a pécsi székesegyház főesperességéhez tartozott. A XIX. században leégett az akkor csak faházakból álló falu. Draskovich gróf megsajnálta a helyieket, és 1886-ban itt iskolát hozott létre.

Nagycsány 167 lakosú község a 62-es6Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Sellyétől keletre, 9 kilométerre fekszik. A község első okleveles említése IV. Béla korában, 1257-ben történt. Az 1457-es feljegyzések Nagchan néven említik. Más források szerint a XIV. században mai nevén nevezik. A XVIII. században Nagycsány Viszló, Mecske és Sellye mellett a legjelentősebb települések egyike.
Református település lévén, a községben 1841-ben református templomot emeltek.
Jelentős emlék a Fő utcában található műemlék jellegű parasztház.

Okorág 185 lakosú község a 61-es/Sellye-Szentlőrinc/ vasútvonal mentén, Sellyétől 8 kilométerre, északkeletre fekszik. Az egykor jelentős ormánsági település első említése az Árpád-korból származik, amikor Okur néven szerepelt az írásos forrásokban. A XIII. században a Szent János lovagrend házának is helyt adott a település a Batthyány család birtokai közé tartozott. A szomszédjában elterülő Mónosokor településsel összevonták.
Lakossága református, temploma védettséget élvez csakúgy, mint a népi építészet remeke, az ormánsági lakóház.

Ózdfalu 175 lakosú község Vajszlótól 12 kilométerre, északkeletre fekszik. A kelet-ormánsági település a székesegyházi főesperesség tartozékaként került először említésre, majd egy oklevélben Owzd néven szerepelt a XIII. sz. legvégén. A XVI. századi adólajstromokban a szigetvári várhoz tartozott. Nevét valószínűleg egy középkori török népcsoportról, az úzokról kapta. A mindvégig magyarlakta települést a borsodi Ózdtól megkülönböztetésként Ózdfalunak nevezték el a század elején. A község építészeti emlékei közül a római katolikus templomát és imaházát kell kiemelni.

Páprád 207 lakosú község Vajszlótól 5 kilométerre, északkeletre fekszik a Pécs-Vajszló összekötő út mentén. A dél-baranyai községet írásos forrásban először 1322-ben említik Paprad alakban. Ekkor a Nyúl-szigeti (margitszigeti) kolostor apácáinak tulajdonában volt, majd a hódoltság idejében is egyházi kézben marad: először a pozsonyi apácarend, a „clarisszák”, később a katolikus egyház kezébe került.
Református temploma késő klasszicista stílusban 1863-ban épült.
Tornácos parasztháza, amely a XIX. század végén épült, ugyancsak műemléki védelem alatt áll.

Piskó 287 lakosú határközség Sellyétől 18 kilométerre, délkeletre fekszik. A település hajdan a lótenyésztéséről és a dohánytermesztéséről volt nevezetes. A helyi lakosoknak munkát adó Mezőgazdasági Termelőszövetkezet megszűnésével azonban halmozottan hátrányos elszegényedést okozó helyzet alakult ki.
A falu közepén található az impozáns méretű református templom. A templom melletti hősök szobra tetején rézből öntött, kiterjesztett szárnyú turulmadár lábai alatt kardot őriz. Külön érdekessége az emlékműnek a Trianon előtti Magyarországot ábrázoló dombormű. A II. világháborús áldozatok neveinek felhelyezése 1992-ben történt meg.
A község külterületén lévő, a Dráva régi medrében visszamaradt Versági-tó található.

Sámod 227 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén Harkánytól nyugatra, 16 kilométerre fekszik. Az első hiteles emlékek 1244-ből valók, amikor a Bor-Kalán nembeli Nána a Sámodi uradalom földjeiből veszi meg az őt megillető részt Gyurk fia Gyurk nevű rokonától. Felesége 1266-ban Sámodot 15 faluval együtt a Margit-szigeti apácáknak adományozza. 1782-ig apáca rendek birtoka volt. II. József rendelete alapján akkor a „Méltóságos Kamarára ment át”  a birtok. A középkorban többször feldúlták, de a környező ki községek között mindig rangos helyet foglalt el. „Erdeje nagy. Tavai számosak. Sok marhát tart:” írja többek között a Fényes Elek által 1851-ben kiadott „Magyarország Geográpjhiai Szótára”.
A helység látnivalója a szépen felújított református templom a hozzá tartozó lelkészlakkal. Az előttük elterülő tágas téren Rigó István szobrászművész Világháborús emlékműve található.

Sellye 3217 lakosú város, Az Ormánság egyik központja a Drávától 6 kilométerre, északra fekszik a 61-es/Sellye- Szentlőrinc/ és a 62-es/Barcs- Villlány/ vasútvonalak mentén. Baranya megye e délnyugati csücske táji hovatartozását illetően túlnyomórészt az Ormánság területét képezi. Az Ormánság hazánk történelmi kistája. A név egyúttal a népcsoport neve is, ma már csak néprajzi elnevezés. A település lakossága jelentős részt magyar, a kisebbség horvát nemzetiségű.  Sellye és környéke már 6-7000 éve is lakott hely volt. Az első írásos emlék eddigi ismereteink szerint 1292-bol való: az akkori Sellye a politikai élet egy centruma volt. 1332-ben a pápai tizedlajstromban már említést nyer a település. Sellye akkor vásártartási joggal rendelkezett, lakóit palánkvár védte a mai Vár utca környékén. Fénykorát Mátyás király idejében élte, amikor birtok és papi centrum volt. A török uralom nagy pusztítást végzett Sellyén, várát is felégették. Sellye központi szerepét azonban a török is felismerte, hiszen 1551-ben megtették “NAHIE”-nak, mely egy bírósági kerület volt, 69 település tartozott hozzá. Sellye 1781-ben II. Józseftől mezővárosi rangot kapott. “SIGILLUM OPPID SELLYE 1781″ feliratú pecsétje az akkor még viruló szőlőkultúrát mutatja. A jelképet a mai címer is őrzi. A település az 1800-as években élénk ipari központ volt. Sellyén épült a Duna első gőzhajója, a Carolina, melyet 1817-ben bocsátottak vízre.  Az 1848-as szabadságharc idején Sellyén fontos katonai tábor volt, ez volt a somogyi védvonal első pontja. 1872-ben csatolták végleg Baranya megyéhez, előtte sokáig hol Somogy, hol Baranya megyéhez tartozott. A XIX-XX. századfordulón épült meg a vasútvonal. Az I. Világháború után Sellye szerb megszállás alá került, ekkor járási székhellyé nevezték ki. A két Világháború között a település csak lassan fejlődött, bár iparosainak száma folyamatosan emelkedett. A fejlődés a II. Világháború után vált ugrásszerűvé különösen azután, hogy Sellyét 1950-1964. között újra járásszékhellyé nevezték ki. A településhez ekkor 49 község tartozott, de vonzáskörzete jóval nagyobb volt, mint államigazgatási területe. Sellye 1970. június 1-jén nagyközségi címet kapott. Ezt követően épült ki a települési infrastruktúra Az 1980-90-es években a településen új Egészségügyi Központ, Sportcsarnok és teniszpálya, új lakóterület és bevásárló-üzletsor épült.  Sellye 1997. július 1-jétol város.
A település foterén áll a barokk stílusú Draskovich kastély, amely ma középiskolai diákotthon. A műemlék kastélyt körülvevő 7,65 hektáros arborétum az 1760-70-es években keletkezett, helyi jelentőségű természetvédelmi terület.
A Kiss Gézáról elnevezett Ormánság Múzeumban helytörténeti és néprajzi gyűjtemény tekinthető meg az “Ormánság története és népélete” címmel, a múzeum galériában változó kiállítások várják az idelátogatókat. A múzeum udvarán tekinthető meg az ormánsági népi építészet egyik legrégibb formája, a talpasház és melléképületei. Sellye külterületén található a 79 hektáros Kis-rét, ez a fás-ligetes kiszáradó laprét, ahol ritka nőszirom és orchidea fajok fordulnak elő nagy egyedszámban.
Sellye történelmi múltban gyökerező központi szerepét napjainkban a térségben nagy vonzáskörzettel rendelkező intézményhálózat biztosítja. A város oktatási, egészségügyi, kereskedelmi, igazgatási és kulturális központ. A település északi határán, fenyves-füves parkban, gyönyörű környezetben helyezkedik el a termálvizes strandfürdő. A csendes, pihenésre alkalmas területen belül sátras ifjúsági tábor és vendégház várja a pihenni vágyókat. A strand mellett sportpálya és teniszpálya, valamint sportcsarnok áll a sportolni vágyók rendelkezésére. Az erdős, fás legelők, vizes rétek, fasorokkal szegélyezett árnyas utak, a barátságos ormánsági táj lehetőséget biztosítanak kellemes kikapcsolódásra, kirándulásra, kerékpártúrákra, horgászatra, vadászatra, nyaralásra és pihenésre.

Sósvertike 219 lakosú község Sellyétől 6 kilométerre, délre fekszik. Az Árpád-kori forrásokban már megjelent a település neve (Wertegey, illetve Zozkwertigyee formában). Az 1500-as években két részre szakadt település egyik része a Sós család birtokába került. A török hódoltságot követő elnéptelenedést a XVIII. században fokozatos visszatelepülés követte. A Dráva árteréhez közel fekvő falu lakossága fele részben református, fele részben katolikus. Református temploma1804-ben épült.

Vajszló 1940 lakosú nagyközség a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Sellyétől keletre, 11 kilométerre fekszik. A helység az Ormánság második települése. Az Ormánság központjaként ismert nagyközségnek különös természeti adottságai vannak a közeli Drávának köszönhetően: a védett társulások, az erdős puszta és a mocsaras mellékágak. A honfoglaló magyarok számára gyepűként kezelt területen később kiépített vízvédelmi „berendezések” a török időkben elpusztultak, így a vidék az újra visszavadult vizek területe lett. A holtágak, mocsarak, tavak zömükben a Duna-Dráva Nemzeti Park területéhez tartoznak. Fajtagazdagságuk feltétlenül védettséget igényel. A Baranya megyei honfoglalás kori települések közül Vajszló az egyik legrégebbi. Fontosságát egykori vára, önálló plébániai székhelye és a keddi vásártartási jog is alátámasztotta. A XIV. századtól itt a Nyúl-szigeti apácák kolostora épült fel, amelynek a helyet az írások szerint a Waislow nevű település földművelői ajánlottak fel. A török időkben jelentős tatár népesség települt le, de a felszabadító harcok után majdnem teljesen elnéptelenedő faluba már nem tértek vissza. Magyarok a XVIII. századtól érkeztek jelentős számban a községbe, de az őket követő német és délszláv betelepülők nem változtatták meg jelentősen az etnikai összetételt. A cigány népessége a XIX. század végén jelent meg.
A barokk stílusú római katolikus templom 1779-ből való, a copf stílusú református templom 1785-ből.
A Kodolányi János íróról elnevezett múzeumban az író hagyatékai és néprajzi tárgyak vannak kiállítva.
A művelődési házban Haraszti Pál festőművésznek, a falu szülöttjének állandó kiállítása látható.

Vejti 214 lakosú határközség Vajszlótól 7 kilométerre, délre fekszik. Változatos és feltétlenül védelmet igénylő állatvilágával tűnik ki környezetéből. Természeti adottságai közül érdemes megemlíteni a településen talált termálvizet. A történelmi leletek régóta lakott vidékről tanúskodnak.
A népi építészet remekei közül a fából készült gabonás kamra valamint a Putnok-féle lakóház és porta érdemel említést.

Zaláta 306 lakosú határközség a Dráva-folyó közelében, Sellyétől 22 kilométerre, délkeletre fekszik. A település központjában, különállóan épült református templom figyelemre méltó belső terével és zömök tornyával, valamint a háborús hősök emlékműve érdekes látnivaló. A szobor közelében a millenium idején Erzsébet királyné tiszteletére telepített kocsányos tölgyek és a hét vezér emlékét őrző hársfák kiemelt fontosságú természeti érték.

Ág 197 lakosú község Sásdtól 14 kilométerre, északkeletre fekszik. Az első írásos említése 1487-ből származik Naghagh” változatban. A török hódoltság idején Eszterházy Pál herceg birtoka. 1780-tól a magyar lakosság mellé német telepesek költöztek be. 1945 után a lakosság jórészt kicserélődött.
Látnivalója a neogót evangélikus műemléktemploma.

Alsómocsolád 332 lakosú település a Mecsek hegység északi lankáin., az úgynevezett Hegyhát-térségben helyezkedik el, Baranya és Tolna megye határvidékén. A megyeszékhelytől, Pécstől légvonalban mintegy 25 kilométerre, északra települt, a Mecsek hegység festői szépségű lankáin, az úgynevezett Hegyhát nagyföldrajzi tájegységben, dombokkal körülvéve keletről és tavakkal határolva nyugatról.  Közlekedési adottságai nem a legjobbak: 7 kilométeres bekötőúton elérhető a Dombóvárt Bonyháddal összekötő 6534 számú közlekedési út. Vasúttal is elérhető a település, önálló állomása van, az 50-es /Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasútvonalon, Dombóvártól 13 kilométerre. A település szerkezete falusias jellegű, fésüs elrendezésű szalagtelkeken családi házas beépitettségű. Intézményei centrális elhelyezkedésűek, szervesen kapcsolódnak a település szerkezeti egységéhez. A tavakat a hábi csatorna felduzzasztásával hozta létre a szövetkezet. Mivel a község zsáktelepülés, nincs átmenő forgalma, ideális hely az otthonteremtésre. Alsómocsoládról az első hiteles feljegyzések 1294-ben olvashatóak egy oklevélben.  A falut a török hódítások idején feldúlják és kifosztják. A lakosság a környező erdőkben keres menedéket. Később újra benépesítik ezt a gyönyörű fákkal, ligetekkel és a jó termőföld miatt biztos megélhetéssel kecsegtető dombok közötti völgyet. A II. Világháború után közel 800 lakosa volt. A városiasodás és a fő politikai irányzatok szinte szisztematikusan tették tönkre és ítélték sorvadásra az ilyen kis falvakat. Az 1990-ben történt átalakulás után a falu új életre kel és fejlődni fog.
Amint a faluba érve elsőként megpillantunk jobb oldalról: a volt Sztankovánszky kastély és vele szemben az 1996-ban létrehozott millecentenáriumi emlékpark. A kastély urai mindig jó viszonyban voltak a falu lakosságával, munkalehetőséget biztosítottak és segítették a mindennapi életüket. A falu mostani címerét is a leszármazottak és a jelenleg is a faluban élők jó kapcsolatának lehet köszönni, mert 1991 szeptemberében ajándékozta a falunak Sztankovánszky Imre. A kastély jelenleg a Pécsi székhelyű DÉLHÚS Rt. tulajdona, aki eredeti formában építette ujjá.
A templom 1836-ban épült a falu összefogásával és a Sztankovánszky család anyagi támogatásával.1943-tól a falunak saját papja van és helyben vezetik az anyakönyveket is. A templom külsejét falusi összefogással több mint 15 évvel ezelőtt renoválták. Belseje a falu nagyságához és a lakosság számához képest nagy. Mennyezetét gyönyörű freskók díszítik, melyeket 1993-ban a falu és az egyház közös összefogásban restauráltatott. Ekkor került sor a falak újrafestésére is.
A községben 1991 óta önálló Polgármesteri Hivatal működik. Az önkormányzat és a hivatal munkájának köszönhetően a községben nagyarányú fejlesztések, felújítások történtek. Alsómocsolád tagja a Keleti - Mecsek Egyesületnek, mely révén igyekeznek településüket bevonni a falusi turizmusba. Az Egyesület révén több vendég látogatott a községbe üdülés, pihenés céljából. Több turisztikai kiadványban is hirdetik szálláslehetőségeinket, bízván benne, hogy egyre többen látogatnak el a településre.

Bakóca 212 lakosú község,  Sásdtól 14 kilométerre, délnyugatra fekszik. Az első Anjou-kori, 1332-ben keletkezett írásos emlék Bokolcha néven rögzíti. Birtokosai a Zichy grófok, Nádasdy László gróf, a Meltzer család és a Mailáth család voltak. A környéken 1900-ban lignitkészletet találtak, amelyet máig nem termeltek ki.
Műemlék barokk stílusú templomát 1721-ben kezdték építeni.
Itt található a barokk eredetű Majláth-kastély.
A Sáfrány Géza Fazekasmúzeum a névadó népművész fazekasmester munkásságát bemutató gyűjteményes kiállítás.

Baranyajenő 525 lakosú község a 66-os főközlekedési út mentén Sásdtól 4 kilométerre, északnyugatra fekszik. A település területén római kori leletekre bukkantak. Az első fennmaradt írásos emlék 1283-ból származik, amely Jenew néven említi. Birtokosai voltak a Margit-szigeti apácák, a Jankovich család, a pécsi püspök és a Pálos-rend. Az 1760-as években kezdtek betelepedni németek Lotharingiából. 1945 után a német lakosság nagy részét kitelepítették.
Az 1882-ben épült műemléktemploma a Várhegyen áll.

Baranyaszentgyörgy 214 lakosú község Sásdtól délnyugatra, 10 kilométerre fekszik. Az okiratokban 1542-ben bukkant fel Zenthgerg változatban. A Rákóczi-szabadságharc után elnéptelenedett településen 1754-ben kezdődött meg a Trier környéki németek betelepítése. A második Világháború után kitelepített németek helyére felvidéki magyarok érkeztek.
Az 1775-ben épült templomában Bachmayer Gáspár főoltára /1800/, Palkovich Lajos fafaragásai és Gebauer Ernő freskói /1941/ találhatók.

Bikal 888 lakosú község Dombóvártól 15 kilométerre, délkeletre fekszik. A Bikala, Bikaly és Bikali név a bik, azaz bükk és az al, azaz alj szavak összetételéből származik. Az 1720-as években római katolikus délszláv és magyar, a XVIII. század végén evangélikus német családok települtek be.
A XIX. század végén báró Puchner Hannibál császári tábornok kastélyt építtetett, amely ma hotelként működik.
Említésre méltó a falu római katolikus és evangélikus temploma.

Felsőegerszeg 154 lakosú község Sásdtól 4 kilométerre, keletre fekszik. Már az őskorban lakott település. Első írásos említése: Egörszeg. A név az éger fanév és a szeglet, zug jelentésű szavak összetétele. A török hódoltság idején többször újranépesült. A XVIII. században székesegyházi birtok. A neve 1904 óta Felsőegerszeg.

Gerényes 268 lakosú község Sásdtól 13 kilométerre, északkeletre fekszik. A falut 700 évvel ezelőtt említik először írásos források Guerenes alakban. A település Dombó Pál, majd Eszterházy Pál birtoka. A XVIII. század végén német családokat telepítettek be, az 1945 utáni kitelepítések következtében már csak kis részük található itt.
A település katolikus templomát a XVIII. században, evangélikus templomát a XIX-XX. századfordulón építették. 1953-ban itt körzeti iskolai központot hoztak létre.

Gödre 980 lakosú község a 66-os főközlekedési út mentén Sásdtól északnyugatra, 12 kilométerre fekszik. A bronzkor óta lakott települést először 1472-ben említik írott források Gödri alakban. A mai Gödrét 1745-ben holicsi német telepesek alapították, akik szőlő- és gabonatermesztéssel foglalkoztak. A település Kiskeresztúr és Gödre egyesítésével 1954-ben Gödrekeresztúr, 1969-ben Gödreszentmárton hozzácsatolásával Gödre lett. Kiskeresztúr a középkor óta lakott hely. A török hódoltság következtében elnéptelenedett településre a XVIII. században német családok költöztek be. Szentmárton is lakott volt a középkortól, ahol a XVIII. században uradalmi majorság létesült német és magyar lakossággal. Neve 1911-ben lett Gödreszentmárton. A külterülete Vidákpuszta a Siskovics család és a Jeszenszky család birtoka is volt, a XIX. században uradalmi majorság létesült itt. Az 1946-os kitelepítések után Gödrére a vidákpusztaiak és felvidéki magyarok költöztek be. Külterületei: Jakabfalva és Várdomb, ahol a török időkben vár és kolostor állt.

Kisbeszterce 94 lakosú község Sásdtól 14 kilométerre, délnyugatra fekszik.

Kishajmás 219 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Sásdtól 8 kilométerre, délre fekszik.

Kisvaszar 348 lakosú község Komlótól 10 kilométerre, északra fekszik.

Mágocs 2700 lakosú nagyközség az 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasútvonal mentén Dombóvártól 13 kilométerre, délkeletre fekszik.

Mekényes 339 lakosú község Mágocstól 12 kilométerre, északkeletre fekszik.

Meződ 165 lakosú község Sásdtól 3 kilométerre, északra fekszik.

Mindszentgodisa 1026 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ és 47-es/Dombóvár-Komló/ vasútvonalak mentén, Sásdtól 8 kilométerre, nyugatra fekszik.

Nagyhajmás 442 lakosú község Mágocstól 7 kilométerre, északkeletre fekszik.

Oroszló 329 lakosú község a 66-os főközlekedési út mentén, Sásdtól délre, 7 kilométerre fekszik. A falu a középkorban Zorozlow, később Szoroszló néven szerepelt a magyar történelemben. Az 1848-49-es szabadságharc során Batthyány Kázmér nemzetőr serege itt fogta el az osztrákok hadianyag-szállítmányát. Fekvése miatt - mivel fontos hadiút mellett helyezkedett el - többször elpusztult, de mindig újjáéledt.
A római katolikus plébániatemplom a XVIII. századból való, barokk stílusú épület. Kapuja a temetőben levő, hajdani templom gótikus köveiből épült.
A temetőkápolnája gótikus. Az egykori oroszlószentmihályi templom szentélyéből alakították ki.

Palé 118 lakosú község Sásdtól 4 kilométerre, nyugatra fekszik. 1327-ben említik először a települést Pauli néven, amely a Pál névből eredeztethető. A török korban majdnem kihalt faluba Tolnából telepítettek németeket a XVIII. század végén. A lakosság nagy részét jelentő németeket a második Világháború után kitelepítették. Az egy utcás falu büszkesége az 1930-as években épült templom és harangláb.

Sásd 3562 lakosú város a 66-os főközlekedési út valamint a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ és a 47-es/Dombóvár-Komló/ vasútvonalak mentén, a Mecsektől északra fekszik a Baranya-patak völgyében. Az I. Világháborús emlékmű Cser Károly szobrászművész alkotása.

Szágy 199 lakosú község Sásdtól 18 kilométerre, délnyugatra fekszik. Az 1554-es évben Aszágy néven említett település a megye északi részén, a Zselic keleti oldalán helyezkedik el. Az elnéptelenedett falut németekkel telepítették be a XVIII. században, akik a háborúig szikvízüzemet, téglagyárat hoztak létre és sokszínű kézművesipart üzemeltettek. A község kedvező természeti adottságai közül feltétlen említést érdemel a mélyben rejlő, mintegy 70 fokos termálvíz.

Tarrós 119 lakosú község Sásdtól 7 kilométerre, északkeletre fekszik.

Tékes 277 lakosú község Komlótól 17 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az 1510-es évben már Thelkes néven említett településre a XVIII. század végén - a környék településeihez hasonlóan - német telepeseket hoztak, de jelentős részüket a második Világháborút követően kitelepítették.
A falu két temploma - az evangélikus és a római katolikus - jól mutatja a két nemzetiség vallási megosztottságát.

Tormás 354 lakosú község Sásdtól 13 kilométerre, délnyugatra fekszik. A hely a késő bronzkori halomsíros kultúra (i.e. 1300-1100) által már lakott, majd az Árpád-korban újranépesült települést. A Zselic keleti részén elhelyezkedő falut egyes feltételezések szerint az egykori birtokosról, Árpád unokájáról, Tormásról nevezték el. A falu újranépesítése a XVIII. századtól indult meg a környékbeli magyar településekről. A községben az erdő-, és vadgazdálkodás jelentős.

Varga 142 lakosú község Sásdtól 4 kilométerre, keletre fekszik. A források Warga néven említik először 1542-ben. A név a falura oly jellemző élénk kézművesiparra utal. A középkorban virágzó település jelentőségét a kocsmáltatási jog mellett szőlőhegye, valamint önálló, alapfokú igazságszolgáltatása bizonyítja.
A község nevezetességei: neogótikus kápolnája, Sásdi Sándor író emlékháza és a tornácos parasztház (ma polgármesteri hivatal).

Vásárosdombó 1162 lakosú község a 611-es főközlekedési út, valamint a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ és a 47-es/Dombóvár-Komló/ vasútvonalak mentén, Sásdtól 6 kilométerre, északkeletre fekszik. A Hegyhát jelentős települése közvetlenül a megyehatárnál, a Baranya-csatorna mellett fekszik. Az Árpád-kori települést először 1313-ban említik az évkönyvek. A XV. századtól a Dombói (később Dombay) család kezébe került a falu, ahol a vásártartás a török uralom kezdetén is egyre csökkenő jelentőséget mutatva megmaradt. A település a XX. század elejétől fokozatosan húzódott le a domboldalról az egykori majorság területére, elfoglalva jelenlegi helyét.
Római katolikus temploma a XVIII. század végén épült.

Vázsnok 148 lakosú község Sásdtól 2 kilométerre, északkeletre fekszik. A település középkorban betöltött fontos szerepére az önálló plébánia és a királyi udvarba is eljutó vázsnoki bor utal. A források 1332-ben Wasnuk néven tesznek róla említést. A XVIII. század folyamán a falu kinőtte templomát, így azt Sásdra telepítette át a pécsi püspök.

Apátvarasd 133 lakosú község a 6-os főközlekedési út mellett Pécsváradtól 6 kilométerre, északkeletre fekszik.

Berkesd 847 lakosú község Pécsváradtól 10 kilométerre, dél-délnyugatra fekszik. A neve a magyar berek szóból ered, jelentése: nedves, mocsaras, ligetes, bozótos rész. Első írásos feljegyzése a pécsváradi apátság 1015-re keltezett alapítólevelében található Villa Berkust néven. A XVIII. században Mária Terézia a falut az Egyetemi Alaphoz csatolta, és a század végén megkezdődött a német telepesek betelepítése. A XIX. század elején indult meg a falu iparosodása. A település szerkezetét két jól elkülönülő részre bonthatjuk. A régi település tulajdonképpen zsáktelepülés jellegű és többnyire hagyományos, fésűs beépítésű parasztházak jellemzik. Az Újtelep első sátortetős házai az 1960-1970-es években épültek, és az elmúlt évtizedek során ebben az irányban terjeszkedett tovább a település. Kulturális életét az 1995-ben alakult hagyományőrző néptáncegyüttes és a fiatalokból álló zenekarok gazdagítják.
Első templomát a XVI. században emelték a Szeplőtelen Szűzanya tiszteletére. Lerombolása után építették 1896-ban ma is álló római katolikus templomot.

Erdősmecske 426 lakosú község a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Pécsváradtól 14 kilométerre, északkeletre fekszik.

Erzsébet 347 lakosú község Pécsváradtól 7 kilométerre, délre fekszik.

Fazekasboda 215 lakosú község Pécsváradtól 7 kilométerre, dél-délkeletre fekszik.

Hidas 2316 lakosú község az 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasútvonal mentén, Bonyhádtól 7 kilométerre, délnyugatra fekszik. Az egykori Hydas, Baranya megye északkeleti csücskében, a ma Völgységi-pataknak hívott víz mellett fekszik, amelyről a település a nevét kapta. A Nemzeti Múzeumban őrzött leletek tanúsága szerint már a csiszolt kőkorban lakott terület volt. Időszámításunk előtt 590-ben kelták éltek itt, akiket a rómaiak követtek. A honfoglalást követően Ete törzse telepedett itt le. Hidas a török hódoltság előtt a pécsi püspök fennhatósága alatt állt, de 1564-ben már szigetvári várbirtok volt, majd a törökök kiűzése után a kincstár kezelése alatt álló birtok lett. A török időkben a település lakossága jelentősen megfogyatkozott, illetve a környékbeli falvak lakói is itt találtak menedéket. A hódoltságot követően a magyarok mellé görögkeleti szerbek települtek be, akik Ráchidas települést népesítették be. A XVIII. század elején katolikus szerbek költöztek ide, de még a század végén el is hagyták a települést. A XVIII. század második felében megindult a németek betelepülése, s ezután a három nemzetiség három kis falurészben különült el. A II. Világháborút követően a németek kitelepítése több mint 1500 főt érintett. Helyükre református bukovinai székelyeket telepítettek. A település egykori, s ma is itt élő magyar lakosságának és többféle nemzetiségének néprajzi értékeit a helyi tájház mutatja be, hagyományaikat pedig a hidasi Hagyományőrző Tánccsoport ápolja.

Kátoly 348 lakosú község Bólytól 14 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Kékesd 223 lakosú község Pécsváradtól 9 kilométerre, délre fekszik. A községet említő első írásos emlék 1290-ből származik, amelyben Keykug néven szerepel. 1387-ben, de még 1542-ben is Tótkékesként említették. A középkorban a pécsváradi apátság birtoka volt. 1656-ban nyolc éven át húzódó perben szerezte vissza a falut a pécsváradi Bertók apát a pécsi püspökségtől. 1686-tól a település földesura a délszláv Kararity Mihály, majd 1696-tól ismét a pécsváradi apátságé lett. A török hódoltság alatt is lakott falu volt. A XVII. században rácok települtek ide, akik a felszabadító háborúk után elköltöztek. A falu neve 1687-ben Racz Kekes volt. A XVIII. században lakossága ismét magyar lett.

Lovászhetény 330 lakosú község Pécsváradtól 6 kilométerre, keletre fekszik. A község első lakóira utaló leletek a bronzkor késői szakaszából (ie. 1300-800) valók. A rómaiak korából többek közt négy késő római sír leletanyaga is felszínre került. A IX. század végéből származó hét honfoglalás kori sírt is feltártak a régészek. A pécsváradi apátság 1015-ben keletkezett alapító levelében már szerepel. A török hódoltság idején is lakott hely volt, s akkor magyarok éltek itt. A felszabadító háborúk idején azonban elnéptelenedett, 1710 után németek telepedtek itt le. A XIX. század közepén néhány magyar család is otthonra lelt a településen. A község infrastrukturális ellátottsága átlagos; a vezetékes ivóvízhálózathoz minden lakás csatlakozott.

Martonfa 202 lakosú község a 6-os főközlekedési út mellet Pécs-Hirdtől 6 kilométerre, délkeletre fekszik. A környék már az időszámításunk előtti 1200-as években is lakott volt; az ún. halomsíros kultúra népe élt itt. Őket a vaskor késői szakaszán a kelták követték. A település nevével először 1292-1297 közötti időkből való írott forrásokban találkozhatunk Martonfolua néven. A török hódoltság idején végig lakott maradt, népességének túlnyomó része azóta is magyar. Csak a XIX. század második felében költözött ide néhány német család.

Mecseknádasd 1663 lakosú község a 6-os főközlekedési út mentén, Bonyhádtól 11 kilométerre, délnyugatra fekszik. A régészeti leletek tanúsága szerint már a neolit korban is voltak lakói. A római birodalom idején itt vezetett át az Eszéket (Mursa) Pécsen (Sopianae) át Budával (Aquincum) összekötő kereskedelmi és hadiút. Első írásos említése egy 1235-ből származó, II. András által kiadott okiratban található. A XIV. század elején a pécsváradi apátság jobbágyai lakják, majd a tolnai főesperességhez került. A területet 1470-ben Janus Pannonius szerezte meg a pécsi püspökség számára. A török fennhatóság idején a település városi (oppidum) rangra emelkedett. A XVIII. század elején az őslakos magyarok Váraljára és Zengővárkonyra költöztek át, helyüket pedig német telepesek foglalták el. A II. Világháború előtt a lakosság szinte teljes egészében német volt, magyarok alig laktak a faluban. A háborút követően mintegy 200 családot telepítettek ki, és helyükre először Zalából és Debrecen vidékéről, majd a második hullámban a Felvidékről költöztettek át magyarokat.
A Szent István-templom a XIV. században épült. Az ásatások során a templomot övező fal maradványait, továbbá a falon belül egy négyzetes alaprajzú torony falmaradványait is megtalálták. Mindkettő védelmi célokat szolgált, és a XV-XVI. században épülhetett. A hagyomány szerint Szent István király fiát, Imre herceget itt ölte meg vadászat közben egy vadkan.
A másik római katolikus templom 1771-ben építették barokk stílusban.
A Fájdalmas Szűz Mária-kápolna és kálvária későbarokk alkotás.
A Vértizzadó Krisztus-kápolna 1749 körüli évekből való.
A Havi Boldogasszony-kápolna barokk stílusban 1770 körül épült.
A volt püspöki-kastély barokk stílusú, 1751-1753 körül Klimo György pécsi püspök építtette.
A magtárat is Klimo pécsi püspök építette. Később átalakították.
A nemzetiségi tájház a falu és környék német lakosságának hajdanán volt életét mutatja be.
Rövid séta vezet a Réka-vár romjaihoz, ahol Szent Margit skót királyné született.

Nagypall 447 lakosú község a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Pécsváradtól 3 kilométerre, délkeletre fekszik. A faluban évszázadok óta élnek együtt magyarok és németek, bár arányuk a Világháborút követő kitelepítés eredményeként alaposan megváltozott. A kitelepítettek helyére a Felvidékről érkeztek magyar családok.
A temploma református, 1793-ban késő barokk stílusban építették, majd 1823-ban átalakították. Műemléki védelem alatt áll.

Óbánya 146 lakosú kelet-mecseki község, Pécsváradtól 12 kilométerre, északkeletre fekszik. A községben a XVIII. század óta folyamatosan működnek német fazekasműhelyek, amelyek dísz- és használati tárgyakat készítenek.

Ófalu 362 lakosú község, Pécsváradtól 13 kilométerre, északkeletre fekszik a Mecsek északkeleti lábánál. A megye keleti határánál fekvő település első írásbeli említése 1426-ban történik Ofalu néven. A Mecsek keleti nyúlványai között húzódik meg e baranyai zsáktelepülés. A falu életében az erdőhöz kapcsolódó foglalkozások fejlődtek ki, a fafeldolgozás és a fafaragás. Különösen a székkészítők munkája érdemel figyelmet. A betelepülő németek építészeti emlékei is megtalálhatók - egyre csökkenő számban - a faluban.
A XIX. században épült német nemzetiségi tájház az itt élő lakosság faesztergályos és székes mesterségét mutatja be.

Pécsvárad 4151 lakosú város a 6-os főközlekedési út és a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén, a Keleti-Mecsek szélén. A helyet a Szent István által alapított bencés monostor tette országos jelentőségű állam- és egyházszervezési központtá.
A Zengő előterében magasodik a vár és a bencés monostor, amelynek templomát 1015-ben szentelték fel. A vár kápolnájában korabeli freskómaradványok láthatók. A mai barokk stílusú kastélyforma a XVIII. század elején alakult ki.
Az 1767-ben, barokk stílusban épült Nagyboldogasszony-templom, melynek rokokó oltárai és szószéke van.
A Mindszent-kápona a XIII. században épült, később átépítették.
A református templom 1785-ben épült.
A városházát 1857-ben építette neogótikus stílusban Gianone Ágoston olasz származású építész. Előtte 1816-ban készült többalakos Szentháromság-szobor áll.

Pereked 188 lakosú község Pécstől 9 kilométerre, keletre fekszik. Az államalapítás korában fontos hely volt, hiszen először 1015-ben a pécsváradi apátság alapítólevele említi, mint birtokon belüli falut, majd nem sokkal ezután plébániája hiteles eljárásra szóló megbízatással rendelkezett. A török előrenyomulást átvészelte ugyan, de korábbi szerepét Berkesd vette át. A település megtartotta magyarságát és római katolikus vallását.

Szellő 185 lakosú község Pécsváradtól 10 kilométerre, délre fekszik. A település 1291-es első írásos említése mint a pécs-pécsváradi borkereskedés útvonalának állomását jegyzi. A falu még a török időket is átvészelte, és folyamatosan lakott volt. Feltételezések szerint a település a nevét már az Árpád-korban megkaphatta, akár szláv falu (szelo) formából levezetve is.

Szilágy 329 lakosú község Pécsváradtól 7 kilométerre, dél-délnyugatra fekszik. A falut már a pécsváradi apátság alapítólevele - 1015-ben - is említi Zylag formában, majd hamarosan templomot is kap a település a XII. században. A magyarlakta jobbágyfalu a török korban is lakott maradt egészen a pécsváradi apátság megszűnéséig.
A középkori eredetű templom műemléki védelem alatt áll. Ugyancsak az építészeti emlékek között kell említeni a Fő utcában található népi lakóházat.

Zengővárkony 418 lakosú község a Zengő lábánál, a 6-os főközlekedési út mellett, Pécsvárad közelében fekszik. A Keleti-Mecsek lábánál fekvő, zömében magyar lakosságú település elsősorban népviseletéről, tájházáról, a benne található néprajzi kiállításról, hagyományőrző tánccsoportjáról híres. Másik ékességét, a szelídgesztenyést feltehetően a török korban itt menedéket kereső magyarok telepítették. Valódi matuzsálemek is akadnak a gesztenyfák között. Az Árpád-ház alatt is lakott faluban - melyet Villa Varkun, Warkun és Varkon néven is említenek a korabeli források - a XVIII. század folyamán telepedett meg a ma is ott élő német nemzetiség. Zengővárkony számos helyi védettségű épülettel rendelkezik, amelyek a népi építészet gyöngyszemeiként ismertek. Találunk közöttük lakóépületet, vízi malmot, gazdasági épületet, elemi iskolát, református parókiát és késő barokk református templomot. Ez utóbbit 1787-ben késő barokk stílusban építették.

Abaliget, 663 lakosú község a Mecsek hegység északi-északnyugati oldalán, Pécstől 18 kilométerre található. A helységet érinti a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs- Budapest/ vasútvonal is. A település maga egy észak felé nyitott völgyben fekszik. Délről, keletről és nyugatról lejtők határolják. A települést övező északi és nyugati lejtőkön nagyobb, összefüggő erdőségek láthatók. Éghajlatára a mérsékelten meleg nyár és enyhe tél a jellemző. Állat- és növényvilága megegyezik a Mecsek faunájával, flórájával. A település évtizedek óta Baranya megye egyik üdülőfaluja. Abaligetet kelta eredetű településnek tartják. A római korból bronzból készült ruhátlan Venus szobor, valamint hamvasztásos sírok kerültek elő. A falut a XI. században az Aba nemzetség alapította. Nevének előtagja - Aba - az atya, ős jelentésű személynévből, utótagja - liget - a kisebb erdő jelentésű szóból ered. Az írásos emlékekben, 1332-ben bukkant fel, önálló plébániája jelentősebb helyre utal. Az 1542. évi adólajstrom szerint a pécsi káptalané.  A török hódoltság idején lakossága csökkent, Mária Magdolna temploma - legalábbis időközönként - működött. A pálos remeték jártak le a Jakab-hegyről az itteni magyarok lelki gondozására. A felszabadító háborúk idején elnéptelenedett, a XVIII. század első felében még lakatlan volt, majd 1748-ban benépesült először magyarokkal, később - 1760 táján - német anyanyelvűekkel. 1930-ban 213 magyar és 523 német, 1970-ben 469 magyar és 180 német lakta. Német nemzetiségi jellegét Abaliget községe ma már teljesen elveszítette, csak néhány műemlék tanúskodik róla.
Abaligeti kagylós mészkőben kialakult Cseppkőbarlangot 1768-ban Mattenheim József molnár fedezte fel. Azóta gyógybarlang és máig természetvédelmi terület. A többszáz méter hosszú barlang már az őskorban emberek lakóhelyéül szolgált. A barlangban szép cseppkőképződmények láthatóak.
A copfstílusú római katolikus temploma 1796-ban épült. Az oltárkép Karl Bachmayer alkotása. A falunak már 1771-ben volt iskolája.
Abaliget határában 1802-ben egy tehetős molnár kálváriát építtetett. Ez három keresztből állt, melyből még ma is áll egy. Ezt hívják Hármaskeresztnek.
Érdekességként megemlíthető még a nem túl távoli múltból az Eszperantista Természetbarátok Nemzetközi Találkozója, ami 1977-ben volt Abaligeten. Ennek emlékműve ma is megtalálható a barlang közelében.

Aranyosgadány 371 lakosú község, Pécstől 10 kilométerre, délnyugatra fekszik a Sid-patak mentén. A falut az 1200-as évek óta jegyzik. Két falurészből áll, a hajdan volt Pécsaranyosból és Keménygadányból. Pécsaranyos az Ariánusokról kapta a nevét. Gadány első írásos említése 1192-ből való. A XIV. és XV. században püspöki székhely volt. Később szerzetesrendi kolostor működött itt.
Jelentős emlékei a török kori emlék, a kolostor, a kápolna és a Millecentenáriumi Emlékpark.

Áta 232 lakosú község a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén Siklóstól északra, 15 kilométerre fekszik. A török hódoltság után pusztává vált település már 1181-ben az Atta nevet viselte. 1691-ben Boszniából jött rácok települtek be, majd a Rákóczi szabadságharc alatt ismét elnéptelenedett. Az 1960-as években hozzácsatolták az Avas-tanya és Pusztamalom településeket.
Megtekintésre érdemes a délszláv tájház. A kiállítás a török időkben itt letelepült boszniai horvátok életét mutatja be.

Bakonya 418 lakosú község, Pécstől északnyugatra, 20 kilométerre fekszik a Mecsek lábánál. A régészeti feltárások itt újkőkori, bronzkori, kelta, római-kori és honfoglalás korabeli leletekre bukkantak. A neve írott forrásban először 1235-ben Bakonya alakban fordult elő. Az 1950-es években megkezdett uránbányászat átalakította a mezőgazdasági jellegű település arculatát.
Központjában a római katolikus templom áll a parókia épületével. A XIII. század elejéről származó egyhajós, íves szentélyű román kori építmény a török korban szinte teljesen elpusztult. A XVIII. században újjáépítették. A homlokzati tornyot és a déli oldalon látható sekrestyét ekkor építették hozzá. A templombelsőben értékes középkori freskókat találtak. A XVIII. század második felében épült a római katolikus plébániaháza barokk stílusú.
A szőlőhegyen 1807-ben emelt kápolna található.

Baksa 771 lakosú község Pécstől 12 kilométerre, délnyugatra fekszik a Pécs-Vajszló összekötő út mentén. A település már a rézkortól kezdve lakott terület volt. Az első írásos okirat 1247-ben Boxa, Baxa néven említi. A török hódoltság alatt folyamatosan lakott magyar község volt. Lakossága azóta is magyar. Bodorfa nevű falurésze gróf Benyovszky Rudolf birtoka volt. Egykori zsinagógáját 1944-ben lebontották.

Birján 444 lakosú község Pécstől 12 kilométerre, északnyugatra fekszik az 57-es főközlekedési út mentén.  A neve a Beran szláv eredetű névből származik. Az okleveles forrásokban 1307-ben bukkant fel, és 1542-ben Bernand néven fordult elő. A török uralom alatt elnéptelenedett, és 1694-től boszniai telepesek érkeztek. A falu a Batthyány család birtoka volt.
A határában 1295-ben pálos kolostort alapítottak, amely 1543-ra elnéptelenedett.
Jelenlegi templomát 1738-ban építették.

Bogád 710 lakosú község Pécstől 3 kilométerre, keletre fekszik. Az Árpád-kortól lakott település 1058-ban a pécsi püspök birtoka. Az írásos emlékek Bogod, Bogáth, Bbogad és Püspökbogád néven említik. 1786-ban tiszta magyar falu volt.
Római katolikus temploma 1754-ben épült barokk stílusban. Berendezései közül külön említést érdemel a két kőből való török kori mosómedence.
1866-ban építették Szent Vendel kápolnát.

Bosta 146 lakosú község Pécstől 12 kilométerre, délre fekszik. Írásos emlékekben 1192-ben bukkant fel először. Neve a puszta személynévből keletkezett magyar névadással. Birtokosa a török hódoltság alatt Musztony bég, majd a pécsi püspök. Régen több vízimalommal rendelkezett. Említésre méltó a Szent Vendel tornya.

Cserkút 414 lakosú település a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasúti fővonal mentén, Pécstől 6 kilométerre, nyugatra fekszik a Mecsek lábánál. Történelme a teltételezések szerint még a magyarok honfoglalásának, Kárpát-medencei bejövetelének idoszakához fűződik. Első írásos emléke azonban 1291-bol származik. amely a Cherkuth néven említett falu nemesembereiről egy per tanúiként szól. A XIV. században már önálló plébániával is rendelkezett a település. A török uralom esztendőiből az adózás nyilvántartása révén maradtak fenn írásos dokumentumok. 1565-ben például 6, 1582-ben pedig már 11 háztól szedtek adót az oszmán defterdárok. A három cserkúti jobbágytelek után 50-50 dénár volt a summa. A gazdasági növekedés eredményeként a XIX. század második felében már mintegy 400-an lakták a falut, amelyben a középkortól egészen XX. század derekáig tartott fenn birtokot a pécsi káptalan. Szülötteit a kezdetektől ’színmagyarnak’ tudják.
Kissé bővebben is érdemes kitérnünk templomára: a cserkúti római katolikus plébánia a XIII. században íródott pápai tizedlajstromban már szerepel. Az ősi szokásoknak megfelelően kelet-nyugati irányban tájolt, egyhajós, donga boltozatú templom belsejében félköríves szentélyt őriz. Nyeregtetővel borított fala nyugati oromzatából bújik ki süvegtetős tornya. amelyen nincs és nem is volt ajtó. Az épület déli falából nyílik a félköríves, szerény párkányzattal védett, hajdan mindkét oldaláról freskókkal díszített bejárat. A templomhajó áttörettén északi talán hosszúkás, téglalap alakú szelvényen a tizenkét apostolt bizánci stílusban ábrázoló freskó látható. A pazarul díszített félköríves szentély alján bordó alapszínű drapériát, fölötte jobboldalán feltételezhetően az első három magyar szentet, Istvánt, Lászlót és Imrét, baloldalán pedig a magyar női szenteket ábrázolhatta a freskó. A török uralom időszakában sajnálatos módon súlyosan sérültek ezek a falrészek, amelyeknek így festményei is áldozatául estek.

Egerág 1012 lakosú község Pécstől 12 kilométerre, délre fekszik. A rézkortól lakott település. Mai változatban 1542-ben említik első ízben mint a pécsi püspök birtokát. Birtokosai közé tartozott a Zrinyi család, a Pálffy család és a Batthyány család. 1846-ban váltották meg az üszögi uradalomtól a földjeiket az egerágiak. Első iskoláját 1730-ban alapították. Az első pecsét 1829-ből származik, melyen az Egerak falunév olvasható. Fel nem tárt természeti kincsei sorában említést érdemel a termálvíz-készlete.
Plébániáját 1703-ban létesítették, majd 1774-ben szentelték fel római katolikus templomát a Sarlós Boldogasszony tiszteletére.

Ellend 227 lakosú község Pécstől 9 kilométerre, délkeletre fekszik. A honfoglalás kora óta lakott település a maitól északkeletre lehetett, és a XIV. században települt át mai helyére. Első írott emléke 1407-ből való Ellend változatban. A pécsváradi apátsághoz, majd 1733-tól az Egyetemi Alaphoz tartozott. A XVIII. században németek települtek be nem túl nagy számban. Bencevölgy nevű helyén bencés kolostor leleteire bukkantak.
Római katolikus templomát 1893-ban szentelték fel.

Görcsöny 1626 lakosú ormánsági község, Pécstől 15 kilométerre, délnyugatra fekszik. A régészeti kutatások azt bizonyítják, hogy a kőkorszaktól kezdve lakott terület volt. A neve Gurchen alakban 1247-ben bukkant fel először írásos emlékekben. További névváltozatai: 1511-ben Villa Gerechen, 1542-ben pedig Gerchen néven említik. A középkorban mezővárosi rangot kapott, 1345-ben búcsújáró hely lett. A török hódoltság alatt bár lakott volt, de a végére elnéptelenedett. Birtokosai voltak a pécsi káptalan, a domonkos szerzetesek, a jezsuiták, a Mihálovics család, a Benyovszky család, a Batthyány család. Templommal már a XIII. században rendelkezett, de ez a török uralom alatt részben leégett.
A Kisboldogasszony - római katolikus temploma 1805-1812 között, klasszicizáló, késő barokk stílusban épült. Belsejében Gebauer Ernő freskói láthatók. Az oltárképét Dorfmeister készítette. A barokk Szent Péter- és Szent Pál-szobrok a pécsi székesegyházból kerültek ide. A szenteltvíztartója török mosómedence volt.
A község közepén található a Benyovszky – kastély, mely skóciai kastély-stílusban épült.

Gyód 585 lakosú község Pécstől 7 kilométerre, délnyugatra fekszik. A falu neve a magyar dió főnév -d képzős származéka, jelentése: diófával benőtt hely. A régészeti feltárások során avarkori temető leleteire bukkantak. Az írásos emlékekben 1511-ben jelent meg Gyod névalakban. A török hódoltság végére elnéptelenedett településre csak 1760 után telepítettek németeket. A XIX. század végén több magyar család költözött a településre. Feltételezések szerint az itt található földrajzi helyek történelmi személyiségektől kapták neveiket. A Rudolf-hegy a nevét a hagyomány szerint Ferenc József fiának, Rudolf trónörökös nevéből eredeztetik. A szőlőhegyek a Czinderi család tagjai után a László-, Thekla-, Julianna-, Rudolf- és Mária-hegy elnevezést kapták.
A római katolikus vallású lakosságnak nincs temploma; a közelmúltban imaházat hoztak létre.

Husztót 68 lakosú község Pécstől 13 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az eddig ismert írott források először 1542-ben említik: Hozwtoth alakban. A terület a középkorban a Györgyéni kolostor, majd a pécsi káptalan, később pedig a pécsi pálosok tulajdona volt. A török hódoltság alatt lakott hely volt, és csak a felszabadító háborúk idején néptelenedett el. Még a XVII. század elején is lakatlan volt. A környék magyar falvaiban élők 1729-ben népesítették be újra.
A község római katolikus templomát 1868-ban Szent Teréz tiszteletére építették.

A Keszü 790 lakosú község a megyeszékhelytől 5-7 kilométerre, délre-délnyugatra fekszik. Innen a város déli része, a Kertvárosnak ismert lakótelep személygépkocsival néhány perc alatt elérhető. A megyeszékhely közelsége mindig, de különösen a XX. század második felében alapvetően meghatározta Keszü sorsát, fejlődését vagy stagnálását, a lakosság életviszonyait, infrastrukturális ellátottságát, munkahelyét, óvodai, iskolai kulturális és egészségügyi ellátottságát. Elmondható, hogy Keszü ma Pécs, nemcsak szorosan vett vonzáskörzetéhez tartozik, hanem szinte részének tekinthető. Az egy utcás, zárt településen a lakások száma 172, ebben önkormányzati tulajdon nincs. A régi paraszti házak eltűntek, felújításra kerültek, emellett jellemzőek a sátortetős családi házak és a napjainkban épülő lakóházak. Az enyhén lankás, dombos környezetben az emberek szőlőműveléssel is foglalkoznak. Keszü külső megjelenése jó, a falu a rendezettség képét mutatja. Határában a jégkorszak óriási állatai tanyáztak, ásatáskor számtalan mamutcsont került napvilágra. A mai Keszü területén, már az újkőkor korai szakaszában itt élt Lengyeli kultúra leleteit találták meg felszíni szórvány formájában. Egy jellegzetes díszítésű szórványos edény a rézkorban élt Balatoni csoporttól maradt ránk. A rézkor késői szakaszából a Péceli kultúrára jellemző felszíni kerámiatöredékek ismertek. A bronzkor korai szakaszából a Somogyvár- Vinkovci kultúra népére vonatkozó emlékek láttak napvilágot felszíni kerámiák formájában. Az ezután következő Mészbetétes edények népe is felszíni leleteket hagyott ránk. A rómaiak korából I. Constantinus érem és Numerianus érem került elő. 1971-ben útépítéskor késő avarkori temetőt vágtak át. Kiss Attila 5 sír feltárásával hitelesítette a temetőt. 1969-ben földmunkával megbolygatott honfoglaláskori temetőt találtak. Neve a Kesző, Keszi törzsnévből keletkezett, amely török eredetű, darab, vág jelentésű. A magyar törzsek rendszerében egy törzstöredékre vonatkozhatott. Az oklevelekben a falu Kesiu elnevezéssel 1192-ben jelent meg először. A keszüi templom helyén Árpádkori kápolna állott. Mint jelentős község csak a középkorvégén szerepel. Kesu, Kezeu, Kewzew, Kezw írásmódokkal találjuk a pápai tizedlajstromban. 1400-ban és később is a pécsi püspöké volt. A török hódoltság alatt lakott falu volt. A hódoltság végén Boszniából délszlávok költöztek ide, akiknek lemagyarosodása már a XVIII. Század végén befejeződött. 1930-ban 527 fő, 1970-ben 554 fő élt itt. A lakosság lélekszáma az 1980-as évek vége óta növekszik. Ennek oka, hogy az unokák költöznek vissza a községbe, emellett sok városi ember adja el panellakását és vásárol házat a városkörnyéki községekben. Így a népesség korfája napjainkban egyre inkább a fiatalok felé tolódik el. A helyi foglalkoztatási lehetőség kevés, a keszüiek döntő része naponta Pécsre jár dolgozni.
Templomát a Pécsi Papnevelő Intézet uradalma építette Szent Anna tiszteletére 1781-ben. Ugyanezen évtől van anyakönyve.

Kisherend 199 lakosú község Pécstől 12 kilométerre, délkeletre fekszik a Pécs-Villány összekötő út mellett. Már a római korban is lakott volt. A község neve az írott forrásokban először 1282-ban bukkant fel, Herendy alakban. A történelem során többek között a pécsi püspök, majd a Batthyány család birtokához tartozott. A török uralom ideje alatt elnéptelenedett, majd a Rákóczi-szabadságharc után népesült be újra.
A településnek temploma nincs, csak egy kápolnaszerű harangláb épült.

Kovácsszénája 71 lakosú község Pécstől 10 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az első írásos emlék az 1290-ből származó pápai tizedjegyzék, amelyben Kach scenaya alakban szerepel. A XIV. századi történelmi források önálló plébániával rendelkező községént tartották nyilván, tehát jelentős hely volt. A török uralom idején végig lakott település maradt, és a felszabadító háborúk is alig érintették az itt élőket. A XVIII. század eleji pestisjárványok a falu lakosságát jelentősen megtizedelték. A település kápolnáját a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelték..

Kozármisleny 4092 lakosú község Pécstől 5 kilométerre, délre fekszik a Pécs-Villány összekötő út mentén. Az eddig ismert írott források először 1542-ben említik: Hozwtoth alakban. A terület a középkorban a Györgyéni kolostor, majd a pécsi káptalan, később pedig a pécsi pálosok tulajdona volt. A török hódoltság alatt lakott hely volt, és csak a felszabadító háborúk idején néptelenedett el. Még a XVII. század elején is lakatlan volt. A környék magyar falvaiban élők 1729-ben népesítették be újra.
A község római katolikus templomát 1868-ban Szent Teréz tiszteletére építették.

Kökény 546 lakosú község Pécstől 7 kilométerre, délre fekszik. A község mai helyén az új kőkor késői szakaszában a lengyeli kultúra népe élt. Ettől kezdve folyamatosan voltak lakói. A régészek római kori település nyomaira is bukkantak. Az 1332-1335 közti pápai tizedjegyzékben olvasható először a neve Kuke, Koke alakban. Az 1542. évi adólajstrom Teremhegy (a mai Terehegy) szomszédjául jelölte. Egy 1773-ból származó okirat már Kőkény néven említik. A török megszállás végén horvát falu volt, lakóinak többségét azóta is ez a nemzetiség teszi ki. A XIX. század második felében elsősorban a falu külterületén jelent meg a magyar lakosság. A század utolsó harmadában néhány német család is letelepedett itt.
A község műemlék jellegű katolikus kápolnáját 1767-ben Szent Kereszt tiszteletére építették. 1810-ben részben átalakították.
Új templomukat 1989-ban adták át rendeltetésének.

Kővágószőlős 1332 lakosú község, Pécstől nyugatra fekszik a festői Jakab-hegy lábánál. A falu fölé magasodó Babás-szerkövek mellett említést érdemel a millenniumi kereszt, a pálos kolostor és egy a római korból fennmaradt villa romjai. Még a XII. században, tekintélyt parancsoló méretben épült templomtornya ma is áll, melyhez 1763-1772 között későbarokk stílusú templomot építettek. Kiemelkedően értékes, történelmi látványosságnak sem utolsó berendezési tárgyai ma is védettséget élveznek. Az 1950-es években kezdett, mára felhagyott uránbányászat kezdetleges és az utolsó időkben is használatos gépei, berendezései és mindazon értékek, melyek a helyi bányászattal kapcsolatosak a Bányászati Múzeumban, a falu múltját megelevenítő eszközök a Helytörténeti Kiállítóteremben tekinthető meg.

Kővágótőttős 291 lakosú község, Pécstől nyugatra, 15 kilométerre fekszik a Mecsek-hegy lábánál. A helység eredete a honfoglalásig vezethető vissza, kővágó előnevet 1913-tól jegyzik. Nevezetessége a XII. században épített román stílusú római katolikus templom, melyet 1780-ban átépítettek és az I. és II. Világháborús emlékmű.

Lothárd 271 lakosú község Pécstől 12 kilométerre, délkeletre fekszik. Feltételezések szerint a honfoglalás előtt a frank-szláv őrgrófság fontos települése lehetett. A XII. században francia-vallon családok érkeztek. A településre utaló első írásos említés 1305-ből való, amikor még Lotharth néven szerepelt. A feljegyzések szerint 1395-ben Mihály és Ferenc lothárdi középnemesek birtokolták, 1487-ben pedig a pálosrend tulajdonába került. Kolostoruk a török hódoltság alatt teljesen elpusztult. A XVIII. század végén Batthyány-birtok, amelynek népessége többségében horvát származású. A magyarok a XIX. század közepén telepedtek itt le.
Az 1902-ben épült harangláb mellé 1992-ben elkészült az új templom is.

Magyarsarlós 346 lakosú község az 57-es főközlekedési út mellett Pécstől 8 kilométerre, délkeletre fekszik. Az első írásos emlék az 1109-ből származó okirat, amely Serlous néven említi. Ekkor ugyanis a Veszprém-völgyi apácák birtokaként tartották nyilván. 1224-től a pécsváradi bencés apátság birtokába kerül a bányával és malommal rendelkező település. Az 1500-as évek közepétől már a pécsi káptalan tulajdonában volt. A török uralom alatt valószínűleg folyamatosan lakott volt, lakói magyarok voltak. Egy 1773-ból származó oklevél már Magyar Sórós néven említi az akkori falut. A XVIII. században az akkori lakossága mellé sokácok költöztek, a század második felére pedig már délszlávok tették ki a falu lakóinak többségét. Német családok a század végén jelentek meg a településen.
A műemlék jellegű katolikus templom 1793-ban barokk stílusban épült.

Nagykozár 1309 lakosú község Pécstől 6 kilométerre, keletre fekszik. A község már a újkőkor késői szakaszától kezdve lakott volt. Itt haladt keresztül a rómaiak jelentős transzkontinentális útvonala, amely a horvát Mitrovicsból indult, és Pécs-Szombathely-Sopronon át Bécsbe vezetett. A népvándorlás idejéből VI-IX. század közti avarkori leletek is felszínre kerültek. A település a honfoglalást követő első századokban létesült. Az 1332-1335-ös pápai tizedjegyzékben bukkant fel először a neve: Kosar alakban. Egy későbbi oklevélben (1542-ben) már Naghkozárként szerepel. Ekkor Tárnok János birtoka volt négy portával. A török hódoltság alatt elnéptelenedett, majd a XVII. század végén rácok laktak itt. A század legutolsó éveiben feltehetően ismét pusztává lett. 1710 körül kezdett ismét benépesülni: a katolikus délszlávok mellett néhány magyar család is letelepedett itt. A XVIII. század közepén több német család is megjelent a településen, és létszámuk lassan növekedett. Ma egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban élnek itt magyarok, horvátok és németek.

Ócsárd 432 lakosú község Harkánytól északnyugatra, 15 kilométerre fekszik. A település nevének eredtére több elképzelés is van, de első írásos megjelenése 1247-ben Olcsar néven nem kérdőjelezhető meg. A törökök idejében magyarok lakták a települést, majd a felszabadító háborúk során elnéptelenedett. Ezt követően a Batthyány család kezébe került a falu, amely megtartotta magyar többségét a történelem folyamán, noha roma etnikum is megtelepedett a községben. Vári-dűlő részén állt a hagyomány szerint a vár. A neoromán stílusban emelt római katolikus templomát 1894-ben szentelték fel. A népi építészeti emlékei közül a Kossuth Lajos utca 49-es és 59-es számú házát kell kiemelni.

Orfű 702 lakosú mecseki község Pécstől 14 kilométerre, északnyugatra fekszik.
A Vízfő-forrás bő karsztvize és a kedvező domborzati viszonyok kihasználásával, valamint gátak építésével alakították ki az 1960-as években a mesterséges tórendszert. Az első tó az Orfűi-tó. Orfű és Mecsekrákos között fekszik. A tó mellett malommúzeum és örléstörténeti kiállítás tekinthető meg. A második tó a Pécsi-tó. Mecsekrákos és Tekeres között található. A harmadik tó a Hermann Ottó-tó Tekeres és Kovácsszénája között épült meg. A negyedik tó a Kovácsszénájai-tó intenzíven telepített horgászvíz.
A település jelentős természeti kincse még a Sárkány-kút, mely időszakos karsztforrás, az Orfűi-hegy északkeleti lejtőjén.

Pécs 162502 lakosú megyei jogú város az 57-es, az 58-as, a 6-os és a 66-os főközlekedési utak találkozásánál, a Mecsek lábánál fekszik. A helység a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/, a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/, a 64-es/Pécs-Bátaszék/ és a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonalak gócpontja. Azon ritka megyeszékhelyek közé tartozik, amelyek a megyéjükön belül a központi fekvés előnyeit élvezik. Pécsett és környékét a kedvező földrajzi viszonyok már korán alkalmassá tették az ember megtelepedésére. Az első emberre utaló jelek a Mecsekben az i.e. 80-60 ezer közötti évekből valók. Majd az ezt követő korok tárgyi emlékei is bő számmal kerültek elő a régészek ásói nyomán, s kaptak helyet a Jannus Pannonius Múzeum Régészeti Kiállításán. A római birodalom is elfoglalta Baranya megye területét. Jól kiépített közigazgatási szervezetük volt. Pannóniát tartományokra osztották. A mai Pécs területén elterülő egykori Sopianae városa Valeria tartomány közigazgatási székhelye lett. A római kori Pécs fontos közlekedési csomópont volt. Itt haladt át az Eszékről Szombathelyre vezető transzkontinentális hadiút. A Mecsek lábainál megbúvó város nyugalmasabb életet biztosított, mint a tartomány más részei. Így kereskedők, hivatalnokok, katonák telepedtek le itt végleg, sokan földbirtokot szerezve. Ezzel magyarázható, hogy az országban egyetlen római város környékén sem találtak annyi római villát, mint éppen Pécs környékén. A III. század közepén tűntek fel Pannóniában, Pécsett is a kereszténység első nyomai. Az itt működött egyházközség tevékenységének kiemelkedő emlékei (a mai Magyarországon egyedülállóan) az ókeresztény sírkamrák. E mellett Pécsett késő római temetőket, festett sírkamrákat, temetői építményeket is feltártak. A Római Birodalom felbomlása után a népvándorlás népei, népcsoportjai lakták a területet, amelyet a szép számmal előkerült emlékek bizonyítanak. A honfoglalás idején Baranya és Pécs területét Botond törzse szállta meg. István király koronázásának évében vetette meg a pécsi püspökség alapjait, az 1009. évi birtok-adománylevélben határozták meg területét, és kezdték meg a ma is álló Székesegyház templomelődjének építését. Pécs első püspöke Bonipertus volt, aki 1008-ban iskolát létesített a városban. 1060-ban itt írta meg Szent Mór pécsi püspök az első magyar irodalmi alkotást. 1093-ban említi okirat először Peuthe, Peuche, Penthe néven. I. László király a pécsi püspökség lakóinak különféle kiváltságokat biztosított. 1157-ben szentelték fel a Mindenszentek templomát. 1291-ben említik először Pécs várát; s akkor a várost kőfallal vették körül. 1367-ben Pécsett Nagy Lajos király alapította hazánk első, Közép-Európa negyedik egyetemét. Az első kórházat a városban 1393-ban említik. 1416-ban Zsigmond király országgyűlést szervezett Pécsre. Mátyás király is többször járt itt. Az ő uralkodása alatt a reneszánsz szellem uralta a várost. E korszak leghíresebb pécsi lakosa Csezmicei János, írói nevén Janus Pannonius, aki 1459-1472 közt töltötte be a pécsi püspöki széket. A közelgő török veszély miatt, Kinizsi Pál útmutatásai alapján erősítik meg a várfalakat. 1543. július 29-én szállta meg a várost a török. A régi épületeket meghagyták, vagy egy részüket átalakították. Így lett a középkori Szent Bertalan templomból Gázi Kászim pasa nevét viselő dzsámi. 1686. október 22-én szabadult fel a török hódoltság alól a város. 143 év után visszatelepült a pécsi püspök. 1693-ban gimnáziumot nyitottak, 1710-ben új városháza épült. E korban épült barokk paloták, épületek ma is fontos épületei a városnak. 1746-ban említették először a mecseki szenet, és 1770-ben megnyitották az első bányát. 1773-ban Klimó György pécsi püspök nyomdát alapított, 1774-ben nyilvános könytárrá tette a püspöki könyvtárat, 1776-ban az ország első leányiskoláját nyitotta meg.1780-as esztendőben Pécs szabad királyi városi rangot kapott, melyet Mária Terézia adományozott a városnak. 1823-33 között új városháza épült. 1839-ben megnyílt a város első kőszínháza, 1845-ben a Nádor Szálloda és kávéház. A város az egész Dél-Dunántúlon a kereskedelem, ipar és kulturális élet vonatkozásában átvette a vezető szerepet. 1859-ben létrejött a Littke-féle pezsgőgyár, 1861-ben gyárrá alakult a Hamerli kesztyűgyár, 1867-ben megindult a munka az Angster orgonagyárban, 1868-ban Zsolnay Vilmos gyárában. 1857-ben adták át első vasútvonalát Pécs-Mohács között, 1882-ben Pécs-Budapest, 1913-ban Pécs-Harkány között. Az I. világháború befejezése után Baranya megyének mintegy kétharmada Péccsel együtt az antant-szerb csapatok megszállása alá került. A város 1921. augusztus 21-én szabadult fel. A II. Világháború súlyos szenvedéseket hozott Pécs lakosságának. 1944. november 29-én a szovjet csapatok bevonultak Pécsre. Az államosítás a bányákon kívül a híres pécsi gyárakat, 1948-tól az iskolákat is érintette. 1951-től lett önálló egyetemmé az Orvostudományi Kar, amely kivált az addigi egyetemből. 1954-ben a város nyugati határában megkezdték az uránérc bányászatát, új városrész épült. Az 1983-84-es tanévben a Janus Pannonius Tudományegyetem három karán indult meg az oktatás, a jogi, a közgazgatási és tanárképző karon. Az utóbbi 1991-ben Bölcsésztudományi és Természettudományi Karrá alakult. A rendszerváltás után megkezdődött a pécsi ipar szerkezetének átalakulása: üzemek, gyárak, bányák szűntek meg, vagy más társasági formában folytatták tevékenységüket. A város kulturális életére a gazdagság, sokszínűség jellemző, továbbá a hagyománytisztelet és a megújulásra törekvés. A soknemzetiségű Baranya megyében szép számmal élnek a nemzeti és etnikai kisebbségek tagjai. Pécsett megyei és regionális hatású művelődési és kulturális centrumokkal rendelkeznek.

Pécsudvard 622 lakosú község a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén, Pécstől 12 kilométerre, délre fekszik. A kedvező természeti adottságait látszik alátámasztani az a tény, hogy már a rézkortól lakott hely volt (péceli kultúra). Régészeti emlékeket a bronzkor kultúrái: a Somogyvár-vinkovci és a mészbetétes kultúra népei, illetve az őket követő rómaiak is hátrahagytak. A Pécsi-medence és a Baranyai-dombság határán fekvő település kialakulásában a földművelés játszott fontos szerepet. Az először 1181-ben említett település (Udwarch) az Árpád-korban a közeli Koaszt (a mai Kozármisleny melletti) várához tartozott. Feltehetően ekkor jelentősebb épület állt a településen, s a község elnevezése is erre utal. Magyarságát a török időkig megőrizte, utána viszont teljesen megváltozott: főként katolikus horvátok telepedtek be, kisebb részben németek. A falu főterén kápolna és harangláb áll.

Pellérd 1910 lakosú község, Pécstől délnyugatra, 7 kilométerre fekszik. A település története az ókorig nyúlik vissza. Az Aba nemzetség területén található falut először 1305-ben említik az írásos források Pelerd alakban, ami egy keresztény kun uraság nevéből, a Beler névből származtatható. A török időszak alatt elnéptelenedett, de a felszabadítás után gyorsan benépesült, és a megyében elsők között felépült a temploma 1700-ban. A falu utolsó birtokosa létesítette a halastavakat. Itt volt az ország első selyemszövő gyára.
Nevezetessége a római katolikus templom, amelyet a török kiűzése után 1700-ban szenteltek újra fel. A korai barokk stílusú berendezései között láthatók a pécsi székesegyház egykori padjai.
Másik jelentős építmény a volt Brázay-kastély, mely mellett őspark található, épített barlanggal és egykori csónakázótóval.
A községből a zártkertbe vezető út mellett található az 1782-ben épült Szent Kereszt kápolna.

Pogány 1026 lakosú község Pécstől 9 kilométerre, délre fekszik. Nevét a pogány főnévről kapta, első írásos említése 1181-ben Pagan alakban történt. A török idők alatt elnéptelenedett településre délszlávok érkeztek, először szerbek, majd horvátok. Előbbiek távozását német és magyar telepesek pótolták.
A túlnyomó részt római katolikus település kápolnája mellett nemrég szentelték fel új templomát.

Regenye 179 lakosú község Pécstől 12 kilométerre, délnyugatra fekszik.

Romonya 419 lakosú község Pécstől 6 kilométerre, keletre fekszik. A közvetlen a megyeszékhely melletti település legrégebbi emlékei egy római telepre utaló nyomok, amelyre rátelepültek az avar kori leletek, ez tehát azt bizonyítja, hogy a terület folyamatosan lakott volt a VI-IX. században. Írásos forrásban csak 1542-ben említik. Nevének eredete vitatott, feltehetően az itt élő szerb-horvát népességnek köszönhető (Rumenja vrata - Rumen kapuja). A török időkig színtiszta magyar település népességét a török hódoltság alatt is megőrizte. A magyarok mellé németek is érkeztek a XIX. század folyamán. A községhez tartozik az egykori Bekefa, amely a XVIII. században elnéptelenedett. Büdös-berek nevű külterületén máig kiaknázatlan termálvizet találtak.
A település római katolikus temploma a XIX. század hatvanas éveiben épült.

Szalánta 1153 lakosú község az 58-as főközlekedési út mentén Pécs és Harkány között félúton fekszik. 1192-ben említették először Zolounta formában, ami szláv névből alakult ki. A falu mellett egy másik település (Németi) is az ide betelepülők nemzetiségéről kapta nevét. Mindkét hely jelentőségére utal az önálló plébánia. Fekvésüknél fogva - nagy forgalmú hadiút mellett feküdtek - a török időkben elnéptelenedtek, s csak 1700 körül népesedtek be újból római katolikus horvátokkal. Az újabb horvát bevándorlást nem követte jelentős német és magyar betelepülés, így a falu nemzetiségi összetétele túlnyomórészt horvát maradt. Szalánta a környékbeli horvátok központja és sokszínű népviseletét a mai napig megőrizte.
Műemlékei között érdemes megemlíteni a Némediben 1804-ben épült késő barokk római katolikus templomot, továbbá az itt levő török mosdóedényt, a copf stílusú fő-és mellékoltárt.

Szemely 438 lakosú község Pécstől 10 kilométerre, délre fekszik. Az újkőkori kultúrák közül a lengyeli, a rézkorból a péceli, a brozkorból a somogyvári-vinkovci és az urnasíros kultúrák, majd az őket követő rómaiak hagyták hátra itt leleteiket az utókorra. A Schemel néven 1266-ban említett település jelentőségét támasztja alá az a XIV. századi tizedjegyzék, amely önálló plébániaként említette a települést. A török hódoltság gyökeresen átalakította a falu népességét. Az addig magyar településre jelentős számban érkeztek horvátok, akik közé csak a XIX. században települtek magyarok. A település lakossága római katolikus.

Szilvás 166 lakosú község Pécstől 14 kilométerre, délre fekszik. A Baranyai-dombságban található település első írásos említése a XII. századból Sciluas, a XIV. században Zilvas néven történt. A középkorban még a török időkben is lakott falu javarészt magyar volt, ami azóta sem változott jelentősen. A település neve jelentős gyümölcsösre, szilvás helyre utal.
A falunak római katolikus kápolnája van.

Szőke 169 lakosú község Pécstől 14 kilométerre, délre fekszik. A XV. században említett település Pécstől délre helyezkedik el. Az 1473-ban Zewke néven említett település lakossága a török uralom alatt teljesen kicserélődött: katolikus délszlávok telepedtek le. Csupán az 1800-as években érkeztek német és magyar családok a településre. A délszlávok elmagyarosodása 1920 körül fejeződött be ebben a faluban. Lakossága földművelésből élt.
A római katolikus vallású falu templommal nem rendelkezik. A népi építészet emléke, egy korabeli lakóház a Fő utcában található.

Szőkéd 401 lakosú község a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén, Pécstől 17 kilométerre, délre fekszik. A Baranyai-dombság településén feltárt péceli és halomsíros kultúrák is bizonyítják: a környék természeti adottságai kedvezőek a megtelepedésre. Alátámasztja ezt a környéken találhatói hat településrom is, amelyek különböző időszakok emlékeit rejtik. Szőkéd első említése az 1181-es évből származik Scuched néven. A török hódoltság során lakossága kicserélődött, a magyarok mellett horvátok is megtelepedtek itt. Csak a XIX. század elején kezdtek magyarok és németek betelepedni a sokác nemzetiségű faluba.

Tengeri 60 lakosú község Vajszlótól 16 kilométerre, északkeletre fekszik. A kelták által is lakott terület volt. Első írásos említése Tengeren alakban 1428-ban történt. Jelenlegi nevét hatóságilag állapították meg a XX. század elején a feltehetően személynévből származó korábbi formák felhasználásával. A magyar lakosságú település a török korban sem halt ki.

Téseny 326 lakosú község Vajszlótól 16 kilométerre, északkeletre fekszik. Határában már a kő- és a bronzkor népeinek leleteit is megtaláltak. Az egykori földesuráról elnevezett települést az 1332. évi tizedlajstrom említi először. A XV. században a két faluból álló település kisebb része (Kistéseny) elnéptelenedett, míg Nagytéseny a török alatt is lakott hely volt.

Babarc 798 lakosú község az 57-es főközlekedési út mellett Mohácstól 13 kilométerre, nyugatra fekszik.

Bár 610 lakosú község az 56-os főközlekedési út mentén Mohácstól 10 kilométerre, északra fekszik a Duna-folyam partján.

Belvárdgyula 428 lakosú község Bólytól 11 kilométerre, nyugatra fekszik. A két település, Belvárd és Kisgyula egyesüléséből keletkezett település már az ókorban lakott terület volt. Gyula falu neve írott formában először 1285-ban bukkant fel Jula alakban. A XIII. században pálos kolostort , 1484-ben pedig káptalani iskolát alapítottak. A XVIII. században református magyarok települtek le itt Tolna megyéből.
Említésre méltó az 1754-ben épült református és az 1854-ben épült katolikus temploma, valamint a lakodalmas ház.

Bezedek 285 lakosú határközség Bólytól 12 kilométerre, délkeletre fekszik.

Bóly 3913 lakosú város az 57 főközlekedési útvonal mentén, Mohácstól 15 kilométerre terül el, az egykori Dél-baranyai sváb falvak egyik gyöngyszeme. A helységet vasúton a 65-ös/Pécs-Mohács/ vonalon is el lehet érni.  Bólyról 1093-ból, Szent László idejébol származik az első írásos emlék, mely Bolok néven, egyházi birtokként emlegeti a települést, bár a temetőben található Római Castrum korábbi idők emlékét idézi. A török hódoltság alatt szinte teljesen elnéptelenedett. 1703-ban Bóly a törökök kiverésében jelentős érdemeket szerzett Batthány Ádám tulajdonába került. A kialakuló uradalmi központot Mária Terézia uralkodása alatt német jobbágyok népesítették be, akiknek utódai ma is lakják e települést. 1746-ban épült a késő barokk Katolikus Templom, 1771-ben Szent Vendel Kápolna, az 1800-as évek elején a klasszicista kastély, 1843-ban készültek el a Kálvária-domb stációi, a század végén pedig a békáspusztai Szent József Kápolna. A XIX. század végén a falu és az uradalom -házasságkötés révén- a Mountenovo hercegi család birtokába került és maradt 1945-ig. Ok építették a neoromán családi Mauzóleumot. Ugyanezen az időből maradt ránk az uradalmi Magtár, melynek egykori sajtérlelo pincéje ma a száz személyt befogadó igényes, boltívesen kialakított Borház, a 42000 kötetes Városi Könyvtár, és a Helytörténeti Múzeum épülete. A település szívében elhelyezkedő 11 hektáros Kastélypark ma természetvédelmi terület, a pihenni vágyók és sportolók paradicsoma. A Batthyányak - Mountenuovok idején alakult ki a település mai arculata, ligetes, széles utcáival, közterületeivel. Ekkor lett térségi központtá, vált híressé kézműipara. A II. Világháború után a Németországba kitelepítettek helyére felvidéki és bihari magyarok érkeztek, akik 1997-ben szentelték fel Református Templomukat. Bólytól 1, 5 km-re, festői környezetben, Békáspusztán Agrártörténeti Múzeum; 34000 hektáros vadászterület, valamint az ennek központjában elhelyezkedő vadászpanzió várják a kedves vendégeket. A termékeny földeken gazdagon virágzó növénytermelés folyik. Mezőgazdasági nagyüzemeinek gabona - és vetőmag termelése Európa-hírű. A települést övező lankákon dúsan terem a zamatos borszőlő, melyből a híres pincesorban készül a hegy leve. A Mohács- Bóly Térségi Fehérborút Egyesület tagjai e történelmi borvidék borászai és vendéglátói, akik azon fáradoznak, hogy a hozzájuk betérő vendég elégedetten keljen fel asztaluktól. A pihenést, kikapcsolódást szolgálják a Kastélypark teniszpályái, a feszített víztükrű uszoda, a jól kiépített kerékpárutak, lovaglási, vadászati lehetőségek. A korszerű infrastruktúrahálózat és Ipari Park mellett megtalálhatók a népi kézművesség hagyományait őrző mézeskalácsos- gyertyaöntő -, kézi hurkoló –pacskerkészítő-, gyapjúfonó mesterek is. A település 1997-ben kapta meg a városi rangot.
A Batthyány-kastély a XVIII. században, barokk stílusban épült, a parkja arborétum.

Borjád 450 lakosú község a Villányi-hegységtől, Villánytól 10 kilométerre, északra fekszik.
A Sass-kúriában vendégeskedett Petőfi Sándor.

Dunaszekcső 2225 lakosú község az 56-os főközlekedési út mentén, Mohácstól, északkeletre, 14 kilométerre fekszik a Duna-folyam mentén.
A műemlék római katolikus temploma klasszicista stílusban, 1810-ben épült.
A volt Jankovich-kúria klasszicista stílusú műemlék a XIX. század első negyedéből.

Erdősmárok 103 lakosú község Mohácstól 15 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Feked 254 lakosú mecsekaljai község a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Pécsváradtól 14 kilométerre, keletre fekszik.
A római katolikus temploma 1765-ben épült barokk stílusban. XVIII. századi oltárképe a pécsi Jakab-hegyi volt pálos kolostorból származik.

Geresdlak 960 lakosú község Pécsváradtól 14 kilométerre, délkeletre fekszik.

Görcsönydoboka 444 lakosú község Mohácstól 16 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Hásságy 299 lakosú község Bólytól 11 kilométerre, északnyugatra fekszik. A bronzkor késői szakaszából származó leletek már lakott településre utalnak. Első írásos említése Terra Hashag néven 1058-ból származik. A XIII. században a közeli pálos kolostorhoz tartozott, később a Pálfi és az Óvári család birtoka. A török hódoltság alatt elnéptelenedett, majd szerbek népesítették be a falut. 1740 körül népessége teljesen kicserélődött, a szerbek helyére németek telepedtek le. A második Világháború után néhány német család elmenekült, helyükre Vasasról, Jugoszláviából és a Felvidékről magyar családokat telepítettek.
A község római katolikus templomát Páduai Szent Antal tiszteletére szentelték fel 1763-ban.

Hímesháza 1224 lakosú község Mohácstól 12 kilométerre, északnyugatra fekszik. A terület Szent István korában is jelentős településnek számított; a környék tíz falvát látta el. Első írásos említése 1332-ből származik, amikor is Hymishaz a pécsi püspökség birtokaként volt nyilvántartva. Az 1500-as években a mai község helyén két település volt: Felsehymeseghaz és Alsohymeseghaz. A török időkben szinte teljesen elnéptelenedett, majd az 1720-as években német telepesek élesztik újjá, kialakítva a sváb községekre oly jellemző rendezettséget: a mindenütt azonos szélességű utcákat és a házak szigorú rendjét. A II. Világháború után több német családot kitelepítettek, és helyükre bácskai székely és csallóközi magyar családokat költöztettek.
Műemlék jellegű katolikus temploma 1754-ben épült, az oltárképek Dorfmeister alkotásai.

Homorúd 692 lakosú határközség Mohácstól 8 kilométerre, keletre fekszik. A település története csupán az újkor kezdetéig nyúlik vissza, mivel ez a terület mindig a Duna árterülete volt, és nem volt alkalmas állandó emberi letelepülésre. Kétszáz évvel ezelőtt még nem alakult ki a falu mai arca, csupán szétszórt tanyavilág volt, ahol állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoztak. A községet körülvevő 300 holdas erdő Frigyes főherceg tulajdonát képezte 1945-ig, míg a település határában levő Riha-tó és környéke a pécsi püspökségé volt. Az 1923-27-es években kezdett kialakulni a tanyacsoportos forma, amely a Balázsszállás nevet viselte. A vadvizek lecsapolására 1926-38 közt került sor. A lecsapolást követően sokacok, svábok, szerbek és magyarok érkeztek erre a területre. 1950-ben a tanyavilágból megszületett a mai Homorúd község. Az 1956-os árvíz a települést teljesen elsodorta.
A község nevezetes épülete a Maksza-ház, amely a népi építészet érdekes emléke: egy jellegzetes szigeti tanyaépület, amelyet 1979-ben védetté nyilvánítottak.

Ivándárda 257 lakosú határközség Bólytól 17 kilométerre, délkeletre fekszik. Az első írásos emlék a XIII. századból származik. 1296-ban egy okiratban Jovan néven szerepel. A mohácsi csata után németek és szerbek népesítették be, majd 1840 körül itt már a németek voltak többségben. Napjainkban ismét magyar többségű a község. A falu elnevezése még a XIX. században is Iván-Dárda, s a mai nevén csak a XIX-XX. századfordulótól említik.

Kisbudmér 134 lakosú község Bólytól 9 kilométerre, délnyugatra fekszik. A Budmér helynév szláv eredetű személynévből származik. A Kis előnév a település nagyságára utalt, és a szomszédos Nagybudmértól különbözteti meg. A helység neve írott forrásokban először 1291-ben tűnt fel Bodmer alakban. A török fennhatóság kezdetekor a település elnéptelenedett, majd a hódoltság végén szerbek éltek itt. Az 1700-as évek közepén lakossága kicserélődött, s a szerbek helyére németek érkeztek. A II. Világháború végén több német családot kitelepítettek.
A klasszicista, műemlék jellegű katolikus temploma 1811-ben épült.

Kisnyárád 236 lakosú község Mohácstól 15 kilométerre, északnyugatra fekszik. Első írásos említése 1285-ben: Narag. A név a nyár fanév származéka. Tulajdonosa a pécsi püspökség volt. A török hódoltság idején lakóinak száma jelentősen csökkent, ezért a XVIII. században németeket telepítettek be. A tanácsrendszer idején összevonták Lánycsók községgel, és csak az 1990-es választásokat követően lett ismét önálló önkormányzata.
Műemléki védettséget élvez az 1777-ben épült római katolikus barokk templom és a kálvária.

Kölked 1127 lakosú határközség Mohácstól 7 kilométerre, délre fekszik. A község története a rézkor késői szakaszáig (i.e. 2100-1900) nyúlik vissza. Ettől kezdve a leletek tanúsága szerint folyamatosan lakott helynek tekinthető. Az i.e. III.-IV. században kelták éltek itt, őket pedig a rómaiak követték. A település római neve Altinum volt, amely mentén a római főút húzódott, amely a Duna mellett haladt Mohács és Dunaszekcső irányába. A VI.-IX. században avarok éltek itt, majd a honfoglalást követően magyarok telepedtek le. 1016-ban Szent István a pécsváradi apátságnak adományozta a falut, de egy 1332-ben kelt okirat már a pécsi püspökség birtokaként említi. Az írásos emlékekben először 1057-ben bukkant fel Kulkedy alakban. A tatárjárás idején elnéptelenedett, a török hódoltság alatt azonban folyamatosan lakott hely maradt. Az 1940-es években katolikus magyarok telepedtek itt le, a németség 1944-1950 közt érkezett részben Jugoszláviából, részben a környező német községekből. Egyes feltételezések szerint a település külterületén állt a Földvár nevű falu, amely a mohácsi csata centruma volt. A drámai harc a község pusztulásával járt. Kölkedtől nyugatra, néhány kilométerre van a Mohácsi Történelmi Emlékhely, amely idegenforgalmi szempontból

Lánycsók Magyarország déli részén fekszik, 5 kilométerre Mohácstól az 57-es főközlekedési út mentén. 2698 lakosú község, mely többnemzetiségű. A lakosság 40-50%-a német, de élnek itt horvátok és cigányok is. Elsősorban mezőgazdasági vidék, búza, kukorica és cukorrépa mellett gyümölcs és szőlő is jó minőségben terem. A község neve 1904-ben Lanycsukról Lánycsókra változott. A források számos alakban említették. Úgy, mint: Lánycsók, Lanycsuk, Láncsug, Lánycsúg, Lánycsugu, Lanycsuga, Lanchok, Lancsok, Lantsuk, Villa Lanchok, Lancho, Lanchuk, Lanchek, Lonchok,Valli Lanchek, Lanchyok, Lancsók. Lánycsók nevének származása a források szerint tisztázatlan. Talán bizonyos nagyságú “szántóföld”-lánc szó származéka kereshető benne.Egy monda alapján, a mohácsi csata után a környék falvait az mentette meg a pusztulástól, hogy a legszebb lányok kegyelmért könyörögve megcsókolták a szultán ruhájának szegélyét.” A szájhagyomány szerint Lánycsóknak nevezték hajdanában a falut, mert lett volna három lánytestvér, kik e vidéket örökségképpen kapták és rajta megosztoztak. Ezeknek az egyike vöröshajú volt a most is létező Vörösmarton és Mártának hívták, a másik igen víg kedélyű volt és Villányban (Vígleány) tartotta a lakását, a harmadik meg itt lakott volna. A három testvér, talán mivel Vígleány a vörös hajú Mártát kigúnyolta, vagy másképpen az örökösödés miatt összepörlekedtek és sokáig a legnagyobb haragban voltak egymással, végre itten összecsókolózva kibékültek, honnét e név Lánycsók egy ismeretlen korig megmaradt.” (Pesti Frigyes: Helységnévtár) A hamadik hagyomány azt állítja, hogy egy török katona egy széplányt látva a vidéken, utána futott és megcsókolta és ezért ezt a falut nyerte .Lánycsók első okleveles említése 1093-ban történik: a falut I. László király Moháccsal együtt adományozta a pécsi püspökségnek. A község mai területén találtak újkőkori, bronzkori, kelta, római és avar-kori lelteket is. A XIII. században is több oklevélben szerepel Lánycsók neve. A XIV. században Lánycsók a baranyai főesperességhez tartozott, gyakoriak voltak a birtokelosztási problémák. Az 1526-os mohácsi vész idején itt állomásozott a magyar csapatok élelmezési osztaga. 1543-ban török kézre kerül. Ekkor a lakosság fő jövedelme szőlőből és mustból származott. 1687-ben felszabadult a török uralom alól. A XVII. század végén görögkeleti szerbek költöztek ide. Őket római katolikus horvátok követték. Több csapás érte a vidéket, kurucok pusztítottak. rácok dúltak, majd pestisjárvány következett. A lakosság száma nagyon lecsökkent. 1711-ben szerb jobbágyok költöztek Lánycsókra. A szervezett német telepítés első hulláma 1711-1735 között zajlott, majd folytatódott Mária Terézia uralkodása alatt. Emellett már korábban más baranyai falvakban lakott németek is települtek le Lánycsókon, mint ahogy az itt élők is továbbvándoroltak. 1760-ban Klimó György püspök magyarokat, majd sokácokat telepített le Lánycsókon. Németek Nagynyárádról, Kisnyárádról, Szajkról és Szabarból érkeztek. 1760-ban létrejött a római katolikus plébánia, és két év múlva megalapították az iskolát. 1771-ben, az iskolában német nyelvű oktatás folyt. 1772-tol görögkeleti iskola is működött. Ekkor már több kézműves is volt a faluban. A XVIII. század végén a lakosok mezőgazdaságból éltek, növénytermesztésből és állattenyésztésből, nagyon fontos volt a szőlőtermesztés is. A 1810-tol magyarul is kellett oktatni az iskolában. Az 1848-49-es szabadságharcban lánycsóki lakosok is részt vettek. 1849-ben kolerajárvány pusztított. 1872-tol négy nyelvet használtak: magyart, németet, horvátot és szerbet. A 1870-es években alakult meg 40 taggal a Lánycsóki Olvasóegylet, amely fontos szerepet töltött be a falu kulturális életében. 1908-ban megalakult az Első Független Népkör és létrehozták a Római Katolikus Gazdasági és Olvasókört. 1911-ben megalapították a Lánycsóki Önkéntes Tűzoltó Egyesületet. 1918-21 között a község szerb megszállás alatt volt. A megszállás után a szerb lakosság száma jelentősen csökkent, iskolájuk is megszűnt. 1941-ben létrejött a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet, majd a Volksbund helyi csoportja. Ez évi népszálás szerint a lakosság 79%-a német anyanyelvű. A második Világháborúban 98 lánycsóki lakos vesztette életét. 1946-47-ben Lánycsókról 592 német lakost telepítettek ki Németországba, 120 személyt Ófaluba. Helyettük magyar családok érkeztek Komáromból és a Felvidékről. A lakosság negyedrésze maradt csak az őslakossághoz tartozó. Az itthon maradt németek vagyonát elkobozták.

Lippó 561 lakosú község Bólytól 11 kilométerre, délre fekszik. Egy 1274-ből származó oklevél Lypow néven említi. A község neve a XIII. században itt élt Lippó nemzetség emlékét őrzi. A XIV. században a település két részre oszlott: Alsólippó urai a Lippóiak, Felsőlippóé pedig a Maróthiak voltak. A XV. században Egyházaslippónak nevezték. A törökök kiűzését követően itt is felpezsdült a mindennapi falusi élet. Az első német telepesek a XVIII. század 20-as éveiben érkeztek. A XIX. századra a szerbek betelepítését követően jellegzetesen szerb többségű faluvá lett a település. Ők az I. Világháborút követően Jugoszláviába települtek, a németeket pedig kitelepítették a II. Világháború után Németországba.
A község görögkeleti szerb temploma 1804-ben épült.

Liptód 238 lakosú község Bólytól 13 kilométerre, északra fekszik. Liptód egyike azon településeknek, amelyet I. István 1015-ben adományozott a pécsváradi Szent Benedek apátságnak. A neve 1220 körül Likytowt volt. A török hódoltság kezdetéig szinte kizárólag magyarok lakták a települést. Az 1690-es években azonban megjelentek a juhtenyésztéssel és pásztorkodással foglalkozó szerbek, akik le is telepedtek itt. A XVIII. században a Duna-menti svábok betelepítésével megváltozott a falu etnikai összetétele, s a lakosság döntő részét a németek adták és adják ma is. A II. Világháborút követő kitelepítési hullám ezt a községet kevésbé érintette.
A település római katolikus temploma 1788-ban épült.

Majs 1106 lakosú határközség Mohácstól 11 kilométerre, délnyugatra fekszik. Mai helyén már a bronzkorban is voltak letelepedők. Később az avarok, majd az Árpád-korban magyarok éltek itt. A falu nevének alapjául a Mois ‘Mózes’ személynév szolgált. A település első írásos említése 1241-ban történt egy adománylevél kapcsán, amelyben Moysa néven nevezik. 1335-ben II. Endre vásártartási joggal ruházta fel a községet. 1526-ban Majs határában is folyt a csata, s ezt követően török kézre került. 1554-ben a faluban újra magyarok éltek, de 1710-ig több hullámban szerbek érkeztek ide, akik később tovább vándoroltak. 1740 körül német telepesek érkeztek a faluba, így a XVIII. század végére a lakosság 2/3-a német nyelvű lett. A település neve 1898-ban változott Maiss-ról a mai Majsra. Az I. Világháború után a szerb lakosság Jugoszláviába telepedett át, a német lakosságot pedig a II. Világháború után kitelepítették Németországba. A megüresedett házakba felvidéki magyarokat telepítettek be.
A település szerb templomát 1781-ben emelték.

Maráza 222 lakosú község Pécsváradtól 12 kilométerre, délkeletre fekszik. A település neve az írott forrásokban számtalan formában szerepel. Szerb-horvát személynévből keletkezett magyar névadással. Az Árpád-korban Maráza külterületén létezett egy középkori falu: Hidága, amely mára már teljesen eltűnt. A török uralom ideje alatt elnéptelenedett, majd 1720-ban katolikus délszláv és 1730-ban német telepesek kezdték benépesíteni. A magyar nyelvű lakosság a XIX. század második felében érkezett ide, és ezzel egyidejűleg megkezdődött a sokacok elköltözése is.

Máriakéménd 544 lakosú község, Bólytól 10 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az első régészeti emlék a csiszolt kőkorszakból való. Őket a trák-illir népek, a kelták, majd a rómaiak váltották. Itt haladt keresztül a rómaiak híres borostyán útja, amely Bóly irányából futott. A település már 1015-ben nyilván volt tartva mint a pécsváradi bencés apátság birtoka. A neve azonban csak 1280-ban bukkant fel de Minori Kemud alakban. A kéméndi várat a tatárjárás után Óvári Konrád építette. A középkorban vásártartási joggal rendelkezett. A falut többször kirabolták, és a nyugalmat Károly Róbert király állította helyre. A török hódoltság végére elnéptelenedett. A megszállás után előbb horvátok telepedtek itt le, majd 1720 körül megkezdődött a németek letelepítése, akik a lakosság nagy részét adták. A szőlőtermesztés fellendülése révén megkezdődött a pincesor kiépítése. A II. Világháború után sok német családot kitelepítettek, így a népesség is jelentősen csökkent és átrendeződött.
A falunak már az Árpád-kor elején állott a Szent Márton tiszteletére szentelt temploma. 1740 áprilisában öt leánynak jelent meg Szűz Mária az ősi templom romjainál, így egyre többen kezdtek ide zarándokolni, és 1754-ben a pápa a templomba látogatóknak búcsút engedélyezett. Az új Szent Márton-templom 1797-ben épült copf stílusban. A műemlék gótikus kegytemplom a XV. században épült, majd 1746-61 közt barokk stílusban átépítették.

Mohács 19227 lakosú város az 56-os és 57-es főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 65-ös/Pécs-Mohács/ vasútvonal mentén fekszik a Duna-folyam két partján. Ha Mohács, akkor először a mohácsi vész jut az ember eszébe. Pedig a régészeti leletek tanúsága szerint a város területe már az őskortól lakott volt. A római időkben castrum volt a helyén. Mohács a honfoglaló magyarok önálló települése. Országos hírnevet, történelmi jelentőséget a törökök 1526. évi hadjárata révén szerzett. A török másfél százados uralma a mohácsi csatavesztéssel vette kezdetét. A XVIII. században szerb püspöki székhely. 1742-ben már kiváltságos mezőváros, az 1840-es évektől jelentős kereskedelmi kikötő. 1848 után császári katonák szállták meg. Attól kezdve, hogy megépült a pécs-mohácsi vasútvonal. Mohács kereskedelmi jelentősége egyre növekedett. A XIX. század végén jelentős építkezési hullám jellemzi, s a XIX-XX. századfordulóján már városias arculatú település. 1945 óta nagymértékben fejlődött gyáripara, a szépszámú oktatási intézmény is működik itt.
A belvárosi római katolikus templom 1766-1790 között épült Szent Mihály arkangyal tiszteletére. Egyetlen homlokzat előtti tornyos, homlokzati fülkéiben egy-egy szobor áll. Hajója három boltszakaszos, szentélye trapézzáródású. Barokk főoltára gazdag díszítésű. Szószékét és papi székét copf stíluselemek díszítik. Belső berendezései közül említésre méltó egy régi, kalandos sorsú, fából faragott Boldogasszony-szobor, amelyet még a török idők elöl menekítettek el a jelenlegi templom elődjéből, a Duna-parton álló és azóta összeomlott Szűz Mária-templomból. Figyelmet érdemel a 850 gramm súlyú sínezüst áldozókehely, amelyet Jozefina császárnő 1727-ben adományozott.
A volt püspöki templomot Szent Kereszt- vagy Külvárosi templomnak is hívják. Berényi Zsigmond pécsi püspök építette 1742-ben. Egyetlen, homlokzati előtti tornya van. Gazdagon díszített kapuzatán Berényi Zsigmond címere látható. A kapu felett Szent Miklós szobor, az orom szélein egy-egy királyszobor áll. Hajója három boltszakaszos, szentélye félköríves, déli oldalán oszlopos kapuzattal. Orgonakarzata kőből készült.
A volt ferences templom és kolostort 1740-ben építették. Homlokzati tornya, keskeny homlokzata, díszes kapuja és három boltszakaszos hajója van. Oltárképe Dorfmeister István műve, s azt a jelenetet ábrázolja, amikor Szent István felajánlja a koronát Szűz Máriának.
A templomhoz tartozó rendház egyemeletes, tízablakos épület, 1724-ben kezdték meg építését.
A római katolikus emléktemplomot fogadalminak is nevezik. A város legnagyobb arányú építészeti alkotása. Alapkövét 1926-ban tették le. Árkay Aladár és fia Bertalan tervei szerint épült, bizánci stílusban. Kupolája 30 méter magas és 20 méter széles, rézlemez borítja. A közadakozásból épült templom belső építészeti installációi közül figyelemre méltóak színes üvegablakai, amelyeket Árkayné Sztehló Lili készített, valamint Kolbe Mihály freskói. A templom érdekessége, hogy alapjaiba 3000 magyar község, 52 város és 25 megyeháza udvarából vett egy-egy kilogramm emlék-földcsomagot építettek be, mellyel a nemzeti összefogást kívánták jelképezni.
A református templom 1790-ban épült. Egyetlen hagymasisakos tornya van. Úrvacsorakelyhe 1570-ből való. A templom előtt az első Világháborúban elesett református katonák turulmadaras emlékoszlopa áll.
A görögkeleti szerb templom a XVIII. században épült. Homlokzati tornya 48 méter magas. Szentélye félköríves. Berendezéséből nagy értéket képvisel ikonosztáza, copfstílusú szószéke és egy török eredetű kancsó a XVII. századból.
A kálvária kápolna másik neve Csatatéri emlékkápolna nyolcszögű alaprajzú, klasszicista épület. A bejárat feletti kronosztichon latin nyelvű szövege közli, hogy 1859-ben épült a mohácsi csatában elesett hősök emlékére. Belsejében Dorfmeister Istvánnak tulajdonított két olajfestmény található, az első és a második mohácsi csatáról. A kápolna bejáratától balra levő, vasráccsal elzárt fülkében két régi ágyúcső látható, melyeket Bádeni Lajos seregei hagytak itt 1687-ben.
A volt püspöki kastély egyemeletes, 22 ablakos, tornácos udvarú építmény, a kapu felett Berényi-címerrel. Építését 1714-ben Nesselrode Vilmos püspök kezdte meg, Berényi Zsigmond folytatta, majd Esterházy Pál püspök 1799-ben fejezte be.

Monyoród 193 lakosú község Bólytól 10 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az első fellelt írásos emléke egy Anjou-korabeli, 1394-ből származó oklevél, amely a községet Monorod néven említi. Később más elnevezésekkel is találkozhatunk, mint Monyaród és Manyarod. Egy 1552. évi adólajstrom tanúsága szerint a terület akkori földesura Török Bálint volt. A falu a török hódoltság idejét szerencsésen átvészelte. A XVIII. század elejétől a pécsváradi apátság birtoka, majd annak megszűnése után a Budapesti Tudományegyetem tulajdonába került. A XVIII. század végéig magyar település volt. A környező falvakban élő németek a XIX. század elején vásároltak itt telkeket. A II. Világháborút követően azonban 23 német családot Németországba kitelepítettek, s helyükre felvidéki magyarok érkeztek. A közigazgatási átszervezések többször különböző körjegyzőségekhez csatolták, azonban 1990 óta saját önkormányzattal rendelkezik.

Nagybudmér 256 lakosú község Bólytól 8 kilométerre, délnyugatra fekszik. Már a római korban is jelentős település volt: egy kisebb erődítményt emeltek itt. A helység neve személynévi eredetű. Az Eszék-Pécs-Kaposvár-Bécs irányú római út is a jelenlegi falu közelében haladt. A török hódoltság idején szinte minden elpusztult, majd szerbek telepedtek le a mai település helyén. A XIX. században német családok is otthonra leltek itt. Az I. Világháború után egy család kivételével a szerbek elköltöztek a helységből, majd a II. Világháborút követően a németeket is kitelepítették. Helyükre a Felvidékről és Székelyföldről érkeztek magyarok.

Nagynyárád határközség egy dél-baranyai kis település, közel a horvát határhoz. A Bólytól 4 kilométerre, délkeletre fekvő települést érinti a 65-ös/Pécs- Mohács/ vasútvonal. A falu szép környezetben fekszik, dombok, völgyek tagolják területét. Lakóinak száma 875 fő, melynek 60 %-a német anyanyelvű, s még ma is beszélik a nyelvet, egy különleges helyi tájszólásban, ami egy idegennek kissé régiesen hangzik. A német nyelv és kultúra így fontos része a falu életének. Őseik, a német betelepülők az 1720-as években jöttek Hessen tartományból, Fulda környékéről.  Története a XI. század végéig nyúlik vissza, amikor a település Szent István birodalmának része volt. Uralkodott e terület fölött I. László, Endre majd 1234 után püspöki birtok lett. A török uralom ideje alatt a falu elnéptelenedett, majd I686 után főleg rácok, s a XVIII. század elején pedig német telepesek telepedtek 1e.1727-ben a falu 828 lelket számlált, 1830-ban pedig már elérte az 1238-at. Nyárád, a kezdetektől fogva mezőgazdasági település volt, Az ipar csak akkora méreteket öltött, hogy a mezőgazdaságot kiszolgálja. A község határaiban az ország egyik legjobb minőségű földjei találhatók, 40-45 aranykoronásak. A kárrendezések után a földtulajdonosok nagy része bérbe adta földjét a helyi termelőszövetkezetnek, egy páran mégis próbálkoznak saját műveléssel. Elsősorban gabonaféléket és kukoricát termelnek, ami itt igen bőven terem. 1997. májusában a cserekapcsolatok ápolásáért ” Európa díjat ” vehettek át Bécsben, Magyarországon elsőnek dicsekedhetnek ezzel a neves kitüntetéssel. A művelődési otthonban találtak helyet a civil szerveződések, így: a Nagynyárád- Grol3naarad Magyar Német Baráti Kör, a Nyugdíjasok klubja a Nagynyárádi Vendégváró Kör, a Polgárőrség, a Nagynyárádi Kolping Egyesület, a helyi Sportegyesület. A közösségi élet elindítója és motorja a baráti kör, mely már 1976 óta működik, s fő célja a helyi hagyományok felkutatása és megőrzése. A német énekkar és tánccsoportok számos régi szokást elevenítettek fel, mint a szüreti bál, a búcsúfa-állítás, a német lakadalmas. Ezek a rendezvények ma turistacsalogatók is. Szerencsére a községben él Sárdi János, a híres kékfestőmester, aki az országban élő 4 kékfestő között a legaktívabb. Idős kora ellenére nagy szeretettel mutatja meg az évente 8-10 ezer turistának a műhelyét, s meséli el az ősi mesterség titkait. A több, mint 400 régi és új mintájával gyönyörű abroszokat, kötényeket, szetteket, méterárut készít, melyekből aztán nagyon sok népi együttes ruhát varratott tagjainak.  Ezt a lehetőséget használták ki a hagyományőrző együttesek, amikor a turistacsoportoknak bemutatják a német lakodalmast. Ez egy órás program, ahol a táncosok és énekesek népviseletbe öltözve elevenítik fel, hogy a háború előtt milyen volt egy régi, német lakodalmas. Ebben a programban mutatják be a gyönyörű, szép, barokk stílusú templomát, amelyet Mária Terézia építtetett, s 45 méter magas tornyát már messziről láthatja az idelátogató. A templomban megszólal az orgona, a kórus a régi esküvői dalokat énekel. Majd a lakodalmas a művelődési otthonban folytatódik, ahol helyi specialitású ételekből készül a vacsora, majd tánc követi a mulatságot. Egyik ilyen rendezvényen vetődött fel a kérdés egy turista szájából; ” Miért kell elmenni, miért nem lehet itt aludni? ” Hamarosan létrehozták a Nagynyárádi Vendégváró Kört, melyben 15 család vesz részt. A családokban összkomfortos szobákat, lakrészeket adnak ki a turistáknak, s magyaros vendégszeretettel, ízes étkekkel és jó borokkal kínálják az idetátogatókat. Az elmondott látnivalókon kívül még egy színvonalasan berendezett népművészeti boltban régi tárgyakat nézhetnek meg, s szinte az egész országból a leghíresebb kézművesek darabjaiból vásárolhatnak az idelátogatók. Akinek kedve van, s szívesen horgászik, az a falu két oldalán lévő horgásztóban foghatja a halakat. A község két szép pincesora arra készteti a vendégeket, hogy betérjenek a pincékbe, s megkóstolják milyen nedű van benne, amit a helyi gazdák szívesen tesznek. Büszkén mutatják meg a pedagógusok és a gyerekek közös munkáját, melynek eredménye egy szépen berendezett régi osztályterem Itt helyet kaptak a régi padok, régi iskolai használati eszközök, füzetek, könyvek, térképek stb. A baráti kör kezdeményezésére számos német nyelvterülettel alakult ki barátság, s a Hessen tartománybeli Neukirchen/ Seigertshausen községgel pedig hivatalos partnertelepülési kapcsolat. Jelenleg egy osztrák kapcsolat kiépítésén szorgoskodnak, a Stájerországban lévő Vasolsberggel. A kapcsolatok lehetővé teszik sok ember számára a német nyelv gyakorlását, a másik országba való utazást, hagyományaik, szokásaik megismerését, az emberekkel való kapcsolatot, saját látókörük bővülését. A helyi nyugdíjasok klubja 1983 óta működik, s nagyon sok rendezvénynek aktív szereplői és segítői. Nélkülük nem lehetett volna a tánccsoportok és az énekkar ruháit elkészíttetni, ok voltak akik nagy szorgalommal, szakértelemmel és sok-sok szeretettel készítettek el minden egyes darabot. Ma is részt vesznek a csoportok fogadásában, az öltöztetésben, a régi dalok,
táncok felkutatásában, archiválásában. A településen szinte mindenki katolikus. Az alig 20 főre tehető reformátusok is a katolikus templomba járnak istentiszteletre. A reggelenként tartott miséken az átlagos résztvevő 30-40 fő, ahol nemcsak a népviseletbe öltözött asszonyok, hanem egyre több fiatal is megtalálható. A vallásosságnak eredménye az is, hogy megalakult a helyi Kolping család, ahova igyekeznek
minél több lakost bevonni. Minden sportot kedvelő fiatal és idősebb tagja a hivatalosan nemrég bejegyzett sportegyesületnek. Legfőképpen a labdarúgásnak hódolnak az itt élők, akik nyáron a futballpáIyán, míg télen a szép tornateremben gyakorolhatnak Aki szeretné a szép falut, az itt élők vendégszeretetét megismerni és élvezni a jó nyárádi borokat, akkor ez a település ideális hely a pihenni vágyók számára.

Olasz 609 lakosú község Pécs és Mohács között félúton, a Hódos-patak partján. A XII. században itt letelepedett francia-vallon kőművesek alapították a falut, akiket akkor tévesen olaszoknak hívtak. A történetírás 1295-ben jegyezte fel Olozy formában, s ugyanekkor tesznek említést Hidorról (Heydreh és Hedrich alakban) is. Hidort 1950-ben egyesítették Olasszal. A XII. században letelepedett francia-vallon földművesek alapították a falut, akiket az akkori néven tévesen olaszoknak hívtak. A pécsi pálosok rendje még a XIII. században kolostort épített Szent Lászlóról elnevezve a mai település és a Birjáni-patak között. Az egykori telepesek magas szintű szőlőművelést honosítottak meg a kedvező adottságú területen, amelyet a szerzetesrend a török időkig folytatott. A település túlélte, a kolostor nem a többszöri pusztítást. Magyar lakói helyébe délszlávok és németek érkeztek az 1700-as években, majd a XIX. században újból letelepedtek magyarok is. A falu sokáig a Batthyányiak tulajdonában volt.
Az ő idejükben a központi funkcióinak köszönhetően épült a nagytemplom (1776), amelynek elődjét az 1738-as pestis miatti fogadalomból még fából építették, majd nem sokkal később (1802) a plébánia. Előbbi barokk stílusban műemlék jellegű. A településen három nemzetiség él egymás mellett békességben, hagyományaikat

Palotabozsok 1094 lakosú község a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Mohácstól 18 kilométerre, északra fekszik.     Régóta lakott vidék, hiszen leletek tanúskodnak arról, hogy a péceli-kultúra (i.e. 2100-1900), a mészbetétes edények népe (i.e .1600-1400), az urnamezős kultúra ugyanúgy megfordult a területen, mint a ahogy a rómaiak is. A település neve szláv eredetű, s először 1329-ben Bozok változatban tűnt fel. A hozzá kapcsolódó Palota egy régi vár jellegű erődítményre utal. A település fontosságát látszik alátámasztani az a tény is, hogy önálló plébániával rendelkezett. A török uralom alatt kihalt településre először délszlávok, majd németek települtek. Az előbbiek fokozatosan elköltöztek.
A falu látnivalói között kell említeni a Szent Rókus kápolnát (XVIII. század vége) és a barokk római katolikus templomot. A kápolnához évente egyszer egyházi körmenet indul, hogy megemlékezzen a templom újjáépítéséről.

Pócsa 186 lakosú község Villánytól 7 kilométerre, északkeletre fekszik. A Karasica mellékvölgyében található falu történelme során többször is elnéptelenedett: először a török uralma, másodszor a Rákóczi- szabadságharc során. A délszláv betelepülők után a XVIII. század végén megjelentek a németek is, akik jelenleg is nagy számban élnek itt. A szerbek a két Világháború között kitelepültek Jugoszláviába. A településen az intenzív mezőgazdaság alapja a jó minőségű termőföld.
Az egyutcás település római katolikus temploma 1905-ben épült.

Sárok 165 lakosú határközség Villánytól 17 kilométerre, délkeletre fekszik. Az országhatárnál fekvő zsáktelepülést már a XIII. század legvégén írásos forrás említi Sarugh formában. A mohácsi vész után elnéptelenedett faluba még a török időkben magyarok, a XVIII. század elején délszlávok, majd a század második felében németek telepedtek le. A két Világháború között a szerbek Jugoszláviába távoztak, és a második Világháborút követően a németeket kitelepítették Németországba.

Sátorhely 701 lakosú község Mohácstól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A délkelet-baranyai község a régészeti emlékek alapján már a kora vaskortól lakott hely volt, s a kelta és Árpád-kori emlékek is a folytonosságra utalnak; bár az első írásos forrás csak egy 1333-34-es jegyzékben említi. A Földvár néven szereplő település életét a török előretörése és az itt lezajlott mohácsi ütközet pecsételte meg. Az 1526. augusztus 29-i csata emlékére hét hektáros nemzeti emlékparkot emeltek, ahol művészi kopjafák, díszkút, lélekharang várja a nemzet sorsát döntően befolyásoló esemény színterét felkereső látogatókat. A bellyei uradalomhoz tartozó birtokot Mária Krisztina főhercegnő vette meg, aki majorsági központtá tette a törökök egykori sátortáborára utaló Sátoristye fiókmajorságot. A majorsági központ és várudvar épületei (tehénistálló, komlószárító, magtár, intézőépületek, kápolna) agrártörténeti emlékek. Sátorhely Baranya azon kevés települése közé tartozik, amelynek népessége nő, a lakosság korösszetétele kedvező. Ennek hátterében a helyi kedvezmények és a biztos munkalehetőségek (Bólyi Rt.) játszanak szerepet. A falu majdnem színtiszta magyarságával kiválik a környező németlakta települések közül.

Somberek 1598 lakosú község Mohácstól északra, 12 kilométerre fekszik, a Baranyai-dombságban. A település abban a tömbben helyezkedik el, ahová a XVIII. században németek költöztek, ma rajtuk kívül magyarok és kisebb számban szerbek, valamint székelyek élnek itt. Somberek önkormányzati képviselőtestülete nagy gondot fordít hagyományainak ébren tartására, ez több témában meg nyilvánul, például abban, hogy címert készíttettek és a községet bemutató elsősorban a történelmi tényeken alapuló kiadvánnyal rendelkeznek A környék felszínét észak-dél irányában kialakult völgyek szabdalják, jellemzőek az észak-déli és délkeleti. irányban futó völgyhátak is. Somberek keleti oldalán halad, majd a Dunába ömlik a Véméndi- patak, nyugati oldalán pedig a Horpács tűnik fel, amelynek vízét a községtől délre felveszi a történelmünkhöz oly tragikusan kötödő Csele-patak, amely Somberektol 6-7 kilométerre szintén a Dunába torkollik. Viszonylag jó termőfölddel rendelkező környék a mezőgazdasági termelésre, különösen a szántóföldi kultúrák termesztésére kiválóan alkalmas. Elősegítik ezt a völgyekben tapasztalható, nem túl meredek, 6-8%-os lejtok. A helyi klíma viszonylag egysíkú, meleg, napfényben gazdag, a
talaj száraz. Az erdőtalaj, a nyers öntéstalaj 6o-7o%-os termőképességet ad. Somberek és környéke, ellentétben a tőle északabbra fekvő térségnél, rendkívül bő vízszolgáltató terület. Az itt fúrt kutak átlagos vízhozama meghaladja a 8oo liter/perc nagyságrendet. A völgyek gyenge délies lejtése a gazdasági potenciált növeli. Így a változatos vetésszerkezetű szántóföldi mezőgazdaság mellett a gyümölcskultúrák termesztésére is optimálisak a feltételek. A sombereki falukép a látogató számára a szépséget, a gondozottságot, a tisztaságot, az állandó odafigyelést, a szervezettséget és a fejlődést mutatja. Összességében megállapítható, hogy Sombereken az infrastrukturális ellátottság magas szinten áll. A faluban ma már alig látható régies építészeti stílust tükröző parasztház. Ezek felújítása, bővítése mellett elsősorban a sátortetős családi házak jellemzőek, de megjelentek a többszintes tetőtér beépítéses lakóházak is.
Somberek környékén talált régészeti leletek közül a legrégibb a rézkor korai szakaszából, i.e. 25oo-23oo közötti időkből származnak és az úgynevezett Balatoni csoportra jellemzőek. A telepről származó szórványos cserepek a pécsi Janus Pannonius Múzeumban találhatók. Szintén szórványos cseréptöredékek kerültek a napvilágra a bronzkor korai szakaszából, i.e.l900-1650 közöttről, a Somogy-vár-Vinkovci kultúra népétől. A rómaiakra vonatkozó emlékeket 1929-ben pinceásás közben találtak mégpedig sírt és 2 csontvázat, emellett római településnyomok is találhatóak voltak. Határában a honfoglaláskor szláv törzsek laktak. A község a XIV. század elején a Bar-Kalan nemzetség birtokaihoz tartozott. Már egy 1382. évi oklevél Somberek néven említi. Később Sombereknek, Swmbereknek írják. A község neve a som növénynévre, valamint bokros, cserjés helyre, kis erdőre, sombokrokkal, somfákkal benőtt helyre utal. Lakói a török hódoltságig magyarok. Nevével 1561-ben a szigeti várnak adózó települések sorában találkozunk. A hódoltság alatt teljesen elnéptelenedett. A XVIII. század elején szerbek népesítették be, görögkeleti paróchiájáról ekkor említést tesznek a források. A németek Pfulda-Pfalz illetve Scharzwald környékéről 174o után érkeztek ide. A XVIII. század végére német többségű lett. A templom építését 1766-ban kezdte meg Sauska Antal kegyúr. Felszentelési ideje a vizitatió canonica szerint 1783. május 13. Eszterházy Pál pécsi püspök által lett felszentelve Szűz Mária nevére. A temetői kápolna Szent Kereszt tiszteletére épült 1829-ben. 1921-ben a Jugoszláviába vándorolt 350 szerb helyére Tolna megyéből érkeztek németek. 1930-ban 164 magyar, 1613 német,79 szerb,8 horvát és 3 egyéb anyanyelvű lakosa volt. A II. Világháború után 15 német család elmenekült, l00 családot kitelepítettek. Helyükre Hadikfalváról székelyek, a Felvidékről és más területekről magyarok érkeztek. 1970-ben a községben 958 magyar, lo58 német és 9 délszláv
A faluban urasági kastély látható, amely ma szociális otthonként funkciónál. A mohácsi önkormányzat fenntartásában térségi feladatokat lát el. A kastélyt a XIX. század elején építtette a Sauska család. A néphagyomány elátkozott kastélynak tarja, mivel úgy mesélik, hogy felépítése során a földesúr egyik jobbágyát halálra kínoztatta és befalaztatta. A szerb templom a XVIII. század elején épült, magas kőfallal van körülvéve, a falu egyik legrégibb épülete. A mohácsi szerbek gondoskodnak a templomról, amelynek külső felújítása éppen a közelmúltban fejeződött be. Szertartásra általában csak évente egyszer gyűlnek össze benne a hívek. A község modern, 120 férohelyes óvodával rendelkezik, az 1980-as években elkészült az új, jól felszerelt általános iskola. Az 1996/97-es tanévben a tanulócsoportok száma l0, egy napközis csoporttal. Az előző évhez viszonyítva a csoportok száma eggyel, a tanulólétszám tízzel csökkent, s ez a tendencia sajnálatos módon továbbra is jellemző lehet. Nemzetiségi 64 fő és kétnyelvű 122 tanuló oktatásban vesz részt valamennyi tanulója, a felső tagozaton pedig heti tíz órában számítástechnikát oktatnak. A művelődési ház 1974-ben került átadásra.  A község kulturális életét a művelődési ház dolgozói szervezik, irányítják. A ház feladata a különböző ünnepélyek, községi rendezvények, ismeretterjeszto előadások, tanfolyamok szervezése, s a színes kínálatból nem maradnak ki a szórakoztató műsorok, kulturális estek sem. A Palotabozsok –Somberek -Mohács Ifjúsági Fúvószenekar 1978-ban alakult. Hangversenyeik, külföldi és hazai szerepléseik bizonyítják a magas színvonalú zenei oktatást. Hanglemezen és kazettán is megjelentek az általuk előadott művek. A Székely Pávakör a bukovinai Hadikfalváról Somberekre került székelyek régi népdalait, hagyományait őrzi és ápolja. Hosszú évek óta állnak népművészetükkel óriási sikerrel a közönség és alkalmakként a szakmai zsűri előtt. Német Nemzetiségi Népdalkör céljának a magyarországi németek népdalkincsének felkutatását és ápolását tekinti. A tánccsoportok közül az ifjúságiban az általános iskolások, a felnőtteknél szellemi és fizikai dolgozók táncolnak. Hagyományőrző és feldolgozott színpadi táncokból áll mindkét csoport repertoárja- vállalt céljuknak megfelelően. Felvidéki Dalkör a Jókáról idekerült emberek dalait gyűjti össze és természetesen rendszeresen elő is adja azokat. A zeneoktatás szervezését is a művelődési házban irányítják. A művelődési ház feladatkörébe tartozik a helytörténeti gyűjtemény is, amely a környék néprajzi gyűjteménye is egyben. Az itt élők 98%-a római katolikus, 1%-a ortodox, l%-a református vallású. A lakosság túlnyomó többsége a mezőgazdaságban dolgozik. A földek művelése mellett jelentősnek mondható az állattenyésztés is, amelyet családok is végeznek, részben saját szükségletre, részben eladásra.
A több nemzetiségű település külföldi partnerkapcsolataiban is igyekszik eleget tenni polgárai elvárásainak. A legnagyobb lélekszámú németek 1989-ben hivatalos partnertelepülési viszonyt létesítettek a németországi Langenauval, majd késobb az ausztriai Sinabelkirchennel. A szlovákiai Jelkáról sok felvidéki érkezett Somberekre 1945 után ők is felvették a kapcsolatot az otthoniakkal. A falu harmadik nemzetiségét képviselő székelyek a jövőben a romániai Madéfalvával kívánnak az eddigieknél jóval szorosabb együttműködést kialakítani.

Szajk 799 lakosú község Bólytól 3 kilométerre, északra fekszik az 57-es főközlekedési út mellett. A Baranyai-dombság, a Mohácsi-síkság határán fekvő település természeti adottságainak köszönhetően régóta lakott hely, ahol számtalan kultúra emléke maradt fenn. Így többek között a rézkori péceli kultúra, a bronzkori mészbetétes edények népe és a halomsíros kultúra, végül pedig az avarok. A honfoglalást követően először 1220 körül Zeyk néven említett települést a török időkig magyarok lakták. A mohácsi csatát követően elnéptelenedő falut először boszniai katolikus délszlávok, a XVIII. századtól németek lakták.
A falu műemlékileg védett épületei a római katolikus templom (XVIII. század), a Kálvária és a temető kápolnája. Említést érdemel pincesora.

Szebény 508 lakosú község a Csele-patak mellett, a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén Pécsváradtól 14 kilométerre, délkeletre fekszik. A régmúlt idők leletei közül feltétlen említést érdemelnek a lengyeli (i.e. 2800-2500) és a péceli kultúra (i.e. 2100-1900), valamint a mészbetétes edények népeinek (i. e. 1500-1300) emlékei. A baljós nevű Csele-patak is a környéken ered, amely II. Lajos vízbefulladásával vált országos hírűvé. A Geresdi-dombságban meghúzódó település további, jelentős anyagot maguk mögött hagyó kultúra volt a rómaiaké és az avaroké. Első említése Zubugun formában ismert 1251-ből, és a Zebegneu személynévből alakult ki mai formája. A török időkben is magyar maradt településre németek érkeztek a XVIII. században.
A római katolikus templomot Szent István tiszteletére szentelték 1775-ben, az ebben található féltve őrzött Szűz Mária-szobrot a hagyomány szerint a mohácsi vész idején menekítették ide.
A falu szélén egy 450 évesre becsült molyhos tölgyfa található, mely hazánkban e fajtából a legnagyobb.

Szederkény 1869 lakosú község a baranyai dombság és a Pécsi-medence határán Pécstől és Mohácstól azonos távolságra az 57-es főközlekedési út mentén helyezkedik el. A színes történelmi régmúlttal rendelkező település ismertetésekor meg kell említeni az újkőkori dunántúli vonaldíszes kultúra, a rézkori bádeni kultúra, a bronzkori Somogyvár-Vinkovci kultúra népe és a rómaiak által hátrahagyott emlékeket. Mindezt a letelepedést segítő kedvező természeti adottságainak köszönhette. A község az 1272-ben Zederkyn (Szederkény) és Namya (Nyomja) néven szerepelt. Az említett két település egybeolvadásával jött létre a 1948-ban. Előbbi teljesen kihalt a török hódoltság alatt, utóbbi nem. A két települést a Karasica-patak kötötte össze. Nevét feltehetően a környék jellegzetes növényéről, a szederről kapta. A török alóli felszabadulást követően Szederkény a pécsváradi apátság, Nyomja a Batthyány család birtoka lett. Mindkét településre az 1700-as években érkeztek német telepesek Hessen tartományból. Német, magyar és kisebb számban horvát nemzetiségű lakói katolikus, református és evangélikus vallásúak. 1200 hektáron szántóföldi növénytermesztés, 100 hektáron szőlőültetvény - borkészítés magántulajdonú gazdálkodásban. ODW Elektrik 70 főt foglalkoztató német tulajdonú autóalkatrész-gyártó üzem képviseli az ipart. Pékség, vágóhíd, szeszfőzde, takarmánykeverő üzemek. 1997-ben 725 éves fennállását ünnepelte a község.
Elsendorf, Steinau, Ulmbach német, Léva szlovák kapcsolata van a községnek.
Építészetileg a két település római katolikus temploma és a helytörténeti kiállításnak helyet adó egykori német lakóház érdemel említést (Fő utca.).

Székelyszabar 663 lakosú község Mohácstól 10 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az először 1389-ben Zabar néven említett település a törökök kiűzését követően Károly főherceg birtoka lett, ezért akkor Hercegszabar volt a neve. A XVII. században elnéptelenedett faluba németek települtek, de a Világháborút követően újabb népességcserére került sor: székelyeket és felvidéki magyarokat telepítettek a helyükre. A községhez tartozik Vaskapu területe is. Egyesek szerint itt álltak őrt a pécsi diákok 1526-ban, mások szerint itt estek el a mohácsi csata napján a pécsi egyetemisták.
A községben a római katolikus templom mellett több kápolna is található. Közülük a leghíresebb a műemléki jellegű Fájdalmas Szűz-kápolna.
A Geresdi-dombság egyik völgyében meghúzódó település természeti adottságai a növény-, és gyümölcstermesztés számára nyújtanak kedvező feltételeket. Ezen a talajon található az ország legnagyobb vöröstölgyese, amelyet parkerdőnek minősítettek.

Szűr 325 lakosú község Pécsváradtól 19 kilométerre, délkeletre fekszik. A falu első említése - Zewr - 1542-ből származik. A Geresdi-dombság egyik kistelepülése a Csele-patak és annak mellékvize mellett fekszik. A török időkben elnéptelenedő településen a XVIII. században jelentek meg a német telepesek. A második Világháborúig színtiszta német településen a kitelepítések miatt megváltozott a nemzetiségi összetétel. A Felvidékről és Pest megyéből érkeztek magyar családok.

Töttös 644 lakosú község Bólytól 6 kilométerre, délre fekszik. Az először 1289-ben említett település neve: Tuteus. 1850-től Ráctöttös néven is szerepel. A török időkben kihalt település csak a XVIII. században élénkült meg, amikor délszláv és német telepesek érkeztek a faluba. Ez utóbbiak maradtak csak végül a községben. A második Világháborúig színtiszta német településről a kitelepített németek helyére felvidéki és erdélyi magyarokat telepítettek.
Római katolikus temploma nemrég múlt száz éves.

Udvar 202 lakosú határközség az 56-os főközlekedési út mentén, Mohácstól délre, 10 kilométerre fekszik az egykori Aquincum-Mursa hadiút mentén. A forrásokban először 1448-ban Wdwarth néven említik a települést, amely a törökdúlás során teljesen elnéptelenedett. A falu újranépesedése a betelepülő németeknek köszönhető, akiket nem érintett a Világháborút követő kitelepítés.

Véménd 1705 lakosú község a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Pécsváradtól 17 kilométerre, keletre fekszik. Már a bronzkorban lakott volt, hiszen előbb a mészbetétes kultúra, később a kelták szórványleletei erről tanúskodnak. Első említése 1332-1335 közötti időszakban történt Emon néven, csupán az 1700-as évek első harmadában jelenik meg a Vemen forma. A magyarlakta településre a török elől menekülő szerbek, a XVIII. századtól németek telepedtek meg. Magyarok csak a XIX. század folyamán érkeztek újból a településre. A Jugoszláviába kitelepült és a Németországba kitelepített németek helyére felvidéki és székely lakosságot telepítettek.
Római katolikus temploma műemlékileg védett, orgonáját a pécsi Angster gyár készítette.

Versend 914 lakosú község Bólytól 4 kilométerre, északra fekszik az 57-es főközlekedési út mellett. Neve az Árpád-korban / 1268-ban /: Wrsyndh. A település a mohácsi csatavesztés következtében indult lassú pusztulásnak. A sokác (horvát) településre németek települtek be, majd a XIX. században cigányok is letelepedtek szép számmal. A németek kitelepítése után itt nőtt a cigányság száma.
Római katolikus temploma a XVIII. század utolsó harmadában épült.

Bodolyabér 320 lakosú község a 47-es/Komló-Dombóvár/ vasútvonal mentén, Sásdtól 8 kilométerre, délre fekszik.

Egyházaskozár 903 lakosú község Dombóvártól 17 kilométerre, délkeletre fekszik.

Hegyhátmaróc 219 lakosú község Dombóvártól 20 kilométerre, délkeletre fekszik. A község neve először írott forrásokban 1339-ben bukkant fel Maroth alakban. A török időkben elnéptelenedett, majd ezt követően rövid időre szerbek telepedtek itt le. A XVII. század végére a település ismét kihalt. A XVIII. század elején újra délszlávok költöztek a faluba, köztük néhány magyar család is. 1730 körül a lakosság ismét kicserélődött, németekkel népesült be. A XVIII. század közepétől pedig egyre több magyar család telepedett itt le. Kápolnáját Szent Imre herceg tiszteletére 1820-ban építették.

A Kelet-Mecsek ölelésében a falusi turizmus egyik kedvelt célpontja a Zengo és a Hármashegy lábánál, festői környezetben elnyúló 3341 lelkes falu. A helységet érinti a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal és a 6-os főközlekedési út is 4 kilométerre található a településtől. A községet tájvédelmi terület határolja, amelynek gyöngyszemei Püspökszentlászló és Kisújbánya. Délen található a védett Nagymezoi bazsarózsás.  Dombay János ásatásai révén tudjuk, hogy már a kőkor népe otthonra talált itt. A római korból, a III - IV. századból egy 67 x 32 méteres villa, egy nagybirtok középpontjának nyomait tárták fel 1937-ben. Hetényt először a pécsváradi apátság alapító levele említi Villa Heten néven l091-ben, ugyanis a falut Szent István adta a bencéseknek. Az apátság védelmére rendelt szabad fegyveres vitézek itt laktak, akik 1212-ban perbe is fogtak szabadságukért az apáttal. Idős hetényi lakosok szerint a falu nevét Hetény vezértől kapta, akinek ez a falu volt a birtoka.     Más névmagyarázat a “hét” számnévhez köti a nevet.  A török hódoltságot aránylag könnyen vészelte át, ezért megőrizte színtiszta magyarságát. A hódoltság után írták le mai nevén Hosszúheténynek.  A német családok a XIX. század végén jelentek meg nagyobb számban, főként iparos tevékenységük révén, továbbá a vasasi bányászat beindításakor létesített Viktória lakótelepre. A Második Világháború után fellendülő bányászat eredményeként az 1954-60-as években új utcák, lakónegyedek épültek. Az 1970-es évektől folyamatosan költöztek be Püspökszentlászló és Kisújbánya lakói.  Falusi vendégfogadással már a háború előtt is foglalkoztak a településen.
Későbarokk klasszicizáló római katolikus templomát 1797-ben szentelték fel Szent Miklós tiszteletére. Freskóit Gebauer Ernő készítette.
A Zengő oldalában 1907-ben épült kápolna Szűz Mária tiszteletére.
Nevezetes a 1791-ben épült klasszicizáló későbarokk püspöki kastély és arborétum Püspökszentlászlón.
A község hagyományörző népi együttese és ifjúsági fúvószenekara határon túl is ismert.
A nagyvadas vadászati lehetőségek; szőlészete; borászata; védett növény- és állatvilága.

Kárász 396 lakosú község az 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasútvonal mentén Komlótól 9 kilométerre, északra fekszik. A környékről a felszínre került avar és római kori leletek lakott településről tanúskodnak. Az első írásos emlék egy 1246-ból származó püspöki birtoklevél a “Terra Episcopia Karasi”. 1920-24 közt arany- és kőszénbányászatot folytattak a környéken. 1932-ben Kun Lajos kezdeményezésére hazánkban elsőként itt kezdett szerveződni a falusi turizmus.
A XIII. században épült az egyhajós templom, amely ma a temetőkerttel övezve nagy értékű műemlék.
A község tájházában megtekinthető a híres egregyi-kárászi menyecskekendő és a helyi népviselet sok jellegzetessége.

Komló 27084 lakosú város, a 47-es/Dombóvár-Komló/ vasútvonal mentén fekszik. A helység ősi történeti gyökerei a római korra nyúlnak vissza. A rómaiak megtelepülésének nyomait ásatások sora igazolja Mecsekjánosiban, Mecsekfalun, s őrtornyok maradványait találták Zobák-pusztától Máré-váráig. Amikor 1953-54-ben a mecsekjánosi Közüzemi völgyben iparvasút építésébe kezdtek, egy római kori, nagy méretű luxusvilla maradványaira bukkantak. Az előkerült vastárgyak között ekehúzó láncot, s a gyapjú feldolgozásánál használatos vasgerebent is találtak, ebből arra lehet következtetni, hogy szántóföldi termelés és legeltetéses állattartás is volt, amely feltételezi a kiterjedt erdőirtások lehetőségét. Komló történetét a ránk maradt dokumentumokból - elég hitelesen - a XIII. századig tudjuk követni. Az első oklevél, amelyben a település “villa Complov” néven szerepel, 1256-ból származik. Egyértelműen még meg nem erősített források szerint a honalapító I. István király is járt Komlón, amikor 1015-ben Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.) részt vett a pécsváradi apátság felavatási ünnepén. A falu ekkor a pécsváradi bencés apátság birtoka volt, de a későbbiekben többször váltotta földesurát, igaz ettől függetlenül 1526-ig megmaradt egyházi birtoknak. A település 1543-ban került török kézre és a pécsi szandzsákon belül a pécsváradi nahiéhoz tartozott. Állítólag a pécsváradi pasának villája volt Komlón. Egy 1554-ből származó török összeírás (defter) szerint a faluban 10 magyar család élt. A törökkor végére a faluban 7 ház állott, a felszabadító háborút követően ezek közül 2 maradt épen. Komló lakóinak száma 1697-ben mindössze 9 fő volt. A németek betelepítéséről az első adat 1793-ból származik. Utódaik, akárcsak a török kiverése után megmaradt magyarok leszármazottai, nagyrészt ma is Komlón élnek. A település népességének további alakulására, összetételére meghatározó jelentőségű volt a bányászat fejlődése. Az iparszerű széntermelés növekedésével egyre jelentősebb mennyiségű munkaerőre volt szükség. A bevándorlás két nagy szakasza közül a várossá nyilvánítást követő időszak volt a jelentősebb. A népesség nemcsak számszerűleg, de összetételében is jelentősen átalakult. Az 1950-es években először főleg férfiak jöttek a városba, akik az építkezéseken, a bányában, vagy egyéb területen találtak munkát és csak később, a helyi viszonyokat megszokva Nemcsak az ország szinte minden részéből, de a határokon túlról is érkeztek betelepülők. Egy a 1960-as években készült statisztika szerint a magyarok mellett jelentős számban élnek Komlón németek, cigányok, románok, horvátok, illetve kisebb számban jelen vannak a szlovák, a szerb és más közelebbről meg nem határozott nemzetiségek képviselői is. Gyakorlatilag Komló és vidékének modernkori története a millennium korával indult, egy évszázad alatt Észak-Baranya meghatározó gazdasági, közigazgatási, kulturális és egészségügyi központjává vált. Több mint 100 év után, 2000-ben befejeződött a mélyműveléses szénbányászat Komlón. Miután felszínre került az utolsó csille szén, egy, a korábbitól merőben eltérő helyzet jött létre. A város gazdasági életében új korszak kezdődött, ami nem érte váratlanul a helybelieket, akiknek volt idejük felkészülni a változásokra. Ez utóbbinak köszönhetően az ipari szerkezet átalakítása már 1990-ben megkezdődött és napjainkban is folyamatosan tart.
Komló jelentős emléke a bányászaton kívül egy XV. századi eredetű templomrom, mely az öregtemetőben található. A déli oldalán gótikus ajtókeret, belsejében a kőből faragott keresztelőmedence megmaradt.

Köblény 295 lakosú község az 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasútvonal mentén, Komlótól 18 kilométerre, északkeletre fekszik. Neve először az 1325-ből származó okmányokban bukkant fel, melyek Kubli alakban említik. A török hódoltság ideje alatt népessége kicserélődött. A XVII. század második felében rác lakói voltak, akik a Rákóczi-szabadságharc idején hagyták el a falut. Helyükre az 1730-as években németek érkeztek. A II. Világháborút követő kitelepítések ezt a települést is érintették. Az elköltözött német családok helyére felvidékről és a környező falvakból származó magyar családok települtek.
Műemlék jellegű katolikus temploma 1799-ben épült, és a Mindenszentek tiszteletére szentelték.

Liget 463 lakosú község Komlótól 13 kilométerre, északnyugatra fekszik. A korai iratokban még Erdősliget néven szerepelt. A korábbi birtokos, a Puch-család emlékét egy XIX. században épült kis kastély is őrzi. A II. Világháború után a kitelepült németek helyére szlovákiai magyarok, románok és cigányok költöztek.

Magyaregregy 871 lakosú község a Mecsek keleti lábánál, Komlótól északra, 11 kilométerre fekszik. A környék már a római időkben is lakott volt. A középkorban a falu mai határában több település is létezett. Egy 1554-ből származó írásos emlék már Egregy néven említi, amely helynév az éger fanévre utal. A török uralom ideje alatt végig lakott település volt. Német lakói a XVIII. század végén, XIX. század elején költöztek ide. A falu határában található Márévár egy valamikori őrtorony helyén épült a XIII. században gótikus stílusban, majd a XVI. században reneszánsz stílusban újjáépítették. A hajdani lovagvárat a török hódoltság idején elfoglalták az oszmán csapatok, és őrséget állomásoztattak itt. Később a vár 400 évig gazdátlanul állt, mígnem az 1960-as években felújították.
A Máré-vár a XIII. században épült egy római őrtorony helyén. A várat 1960-as években restaurálták. A várban helytörténeti és élővilág-kiállítás látható.
Az 1950-es évekig búcsújáró hely volt. A kálvária dombon áll a XVIII. században épült Mária-kegytemplom, amelyet nemrég újították fel.

Magyarhertelend 672 lakosú község a 47-es/Dombóvár-Komló/ vasútvonal mentén, Sásdtól 13 kilométerre, délkeletre fekszik. A falu nevét egy 1333-ból származó lajstrom említette először, Horcholond alakban. A falu történetére utaló egyik legrégebbi emlék a III. századból való. Magyarhertelend és Barátúr érintésével vezetett észak-északnyugat felé a régi római út, valamint a középkorban erre haladt keresztül a Pécset Veszprémmel összekötő útvonal. A török hódoltság idején a község többször esett az oszmán támadások áldozatául. Az 1760-as években a falu keleti részére németek települtek. Hertelendtől néhány kilométerre fekvő Barátúr település már a középkorban lakott hely volt. A mai Magyarhertelendhez az 1970-es években csatolták, melynek nevét a róla elnevezett utca őrzi.
A község életében jelentős fordulatot jelentett 1958, amikor urán után kutatva 40 Celsius fokos termálvíz tört a felszínre. Később, 1979-ben újabb kutat nyitottak meg. A 62 Celsius fokos gyógyvíz kalcium-, kálium-, magnézium-, mangán-, jód-, parafin- és szénsavtartalma elsősorban reumatikus, ízületi, keringési, idegrendszeri betegségek gyógyítására, a fájdalmak enyhítésére alkalmas. A gyógyfürdő mellett (a szép fekvésű domboldalban) kis üdülőtelep létesült.

Magyarszék 1127 lakosú község a 66-os főközlekedési út és a 47-es/Dombóvár-Komló/ vasútvonal mentén, Komlótól 9 kilométerre, nyugatra fekszik. A település 1930 körül Németszék, Magyarszék és Kishertelend összevonásával alakult ki. A település mentén húzódott a római kereskedelmi út. A hely ma is több közlekedési útvonal csomópontja. Első írásos említése Zeek néven egy 1332-ből származó tizedlajstromban olvasható. A török hódoltság idején folyamatosan lakott hely volt az akkor még Szék néven ismert település. Egészen a XVIII. századig magyarok lakták, és még ugyanebben a században megindult a németek lassú betelepülése, akik a falu határában külön falurészt hoztak létre Németszék néven. A második Világháborút követően a faluból kitelepített németek helyére felvidéki magyarokat telepítettek. A község méltán lehet büszke a kiváló Német Nemzetiségi Fúvószenekarára.

Mánfa 939 lakosú község a 66-os főközlekedési út mentén, Komlótól 7 kilométerre, délnyugatra fekszik. A mai Mánfa két település: Mánfa és Budafa - korábbi Pécsbudafa - egyesüléséből alakult ki. A római korban a község határában húzódott a mai Sásd-Meződ-Baranyajenő útvonalnak megfelelő hadiút. A rendelkezésre álló írott forrásokban Mánfa neve Manfa, Márnfa formákban szerepel. A török időket a térség változó lélekszámmal vészelte át, de a falu végig lakott maradt. A XVIII. század fordulóján német zsellérek telepedtek itt le. Baranyában elsőként itt kezdték meg a telefonhálózat kiépítését 1894-ben. A II. Világháború utáni kitelepítések a községet nem érintették. 1949. január 1-jén Mánfa és az akkori Pécsbubafa egyesülését követően alakult ki a mai település. 1992. január 1-je óta önálló község, előtte Komlóhoz tartozott.
A falutól 1 kilométerre található Sarlós Boldogasszony római katolikus temploma. A román építészeti stílus egyik jeles hazai képviselője. A XII. század végén épült. Alakja kissé hosszúkás négyszög; hajóját négyszög alakú dongaboltozatos szentély zárja le. Tornya szimmetrikusan, a nyugati homlokzat előtt emelkedik, falát ikerablakok törik át. Kapuja kőkeretes csúcsíves. A templom északi oldalát támpillérek erősítik. A templomot többször átépítették. A templombelsőben levő két kőmedence középkori eredetű.

Máza 1405 lakosú község az 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasútvonal mentén, Bonyhádtól 11 kilométerre, nyugatra fekszik. A Baranya és Tolna megye határán fekvő települést említő első írásos adatok 1235-ből valók. A későbbi századokban itt élő magyar és német népcsoportok egészen a XVIII. század végéig, a XIX. század elejéig kizárólag földműveléssel foglalkoztak, egészen az 1829-es bányanyitásig, melyet követően kialakult egy földművelő iparos réteg is. A település történetében fordulópontot jelentett az 1975-ös év, amikor a nagyobb lélekszámú, bányával rendelkező Szászvárhoz csatolták. A község azóta ismét Baranya megyéhez tartozik. 1991. január 1-jén Mázaszászvár nagyközség két részre, Máza községre és Szászvár nagyközségre vált szét.

Mecsekpölöske 444 lakosú község a 47-es/Dombóvár-Komló/ vasútvonal mentén, Komlótól északnyugatra, 7 kilométerre fekszik. A Baranyai-hegyhát lankái közt megbúvó település már régóta lakott hely. Első írásos említése egy 1332. évi pápai tizedjegyzékben Pyliske néven szerepel. A török időkben végig lakott volt, az oszmánok elől menekülőknek nyújtott védelmet. A falu lélekszáma az elmúlt évtizedekben nem sokat változott.  Nemzetiségi összetételét tekintve fele részben magyar, fele részben német származású a lakosság.

Szalatnak 436 lakosú község az 50-as/Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasútvonal mentén, Komlótól északra, 17 kilométerre fekszik. Az Anjou-kori oklevelekben 1325-ben Zalathna néven szereplő település csak 340 évvel később nyeri el mai nevét. A magyar lakosság mellé az 1700-as években érkeznek német telepesek Elzászból, de a szabadságharcot követő kitelepítésükkel számuk még a XIX. század közepén megfogyatkozik. Katolikus temploma barokk.

Szárász 96 lakosú község Mágocstól 14 kilométerre, keletre fekszik. Az Árpád-kori falu első okleveles említése Zaraz néven 1382-ből származik, de a feltárt leletek teljesen elpusztultak. A zsáktelepülés történelme folyamán többször kihalt, majd németekkel telepítették be a XVIII. század végén. Leszármazottaikat kitelepítették a második Világháborút követően, majd helyükre csángók kerültek Moldvából.

Szászvár 2662 lakosú nagyközség Bonyhádtól nyugatra, 13 kilométerre az 50-es/Dombóvár- Bátaszék- Baja/ vasútvonal mentén fekszik. A Mecseknek ezen a részén már a kőkorszakban is élt ember. A környéken a különböző korok képviselőinek számos leletét találták, de Szászvár közvetlen környezetében régészeti leleteket még nem elemezhettek a régészek.  Szászvár első említése 1328-29-ben történt. Szászvár főterénél részben a plébánia épületébe beépítve találhatók meg Szász-vár maradványai. Építésének idejét a XIII. század közepére teszik. Ebben az időben került Szászvár a püspökség birtokába, erre az időre utalnak a maradványok román stílusú formái. A plébánia pincéjében római kori téglamaradványokat találtak, amelyek arra engednek következtetni, hogy a várnak elődje is volt. A várnak első írásos nyoma 1332-bol való. Katonai szerepe nem volt jelentős. A törökök 1543. július 13-án foglalták el a szászvári várat és tették azt közigazgatási központtá. Hozzá tartozott Tolna vármegye alsó és nyugati része, valamint a Baranyai-hegyhát déli és keleti része. A török defterekben a település városként szerepel. A várat a hódoltság alatt többször megostromolták, majd 1680-ban felrobbantották. Megmaradtak a plébánia pincéjében található várfalrészletek, boltozott helyiségek félköríves ajtókkal, falfülkékkel, egy Európában egyedülálló ülőfülkével, befelé szűkülő ablakokkal, és a vár egyik kerek sarokbástyája. A vár szabálytalan alaprajzú volt, 5 vagy 8 bástyával. A szászvári apátság történetéről el kell mondani, hogy a Mázán lévő Koroncó dűlőn állott évszázadokig a bencések apátságának monostora. E szerzetesek telepedtek át a XIV. század végén, vagy a XV. század elején a nagyobb védelmet nyújtó Szászvárra. A szászvári apát címet évszázadokon át adományozták. Szászvári apát címere volt Martinovics Ignácnak is, akit jakobinus nézetei miatt 1975. május 20-án a Vérmezőn kivégeztek. Szász a török hódoltság alatt folyamatosan lakott helység volt. A XVIII. század végéig csak magyarok lakták. A XIX. század elején kezdtek itt németek megtelepedni, arányuk a század második felére elérte a 40 %-ot. A falu lélekszáma az 1910-es évekre 1800 fölé emelkedett. 1930-ban a bányateleppel és a külterületi lakott részekkel együtt 1524 magyar, 163 német és 10 egyéb anyanyelvű lakosa volt. Kitelepítés nem volt. 1970-ben 3124 fő élt itt. Az 1880-as évektől az első Világháborúig a településen fejlődés, a gazdasági erősödés jelei mutatkoztak. Ekkor szaporodtak meg az üzletek is. Az 1890-es években több jónevű iparos, földműves és értelmiségi alkotta a község vezető rétegét. Ezekre az évekre tehető a falu mai képének kialakulása is. A szászváriak túlnyomó többsége római katolikus vallású. 1991. január 1-jén Mázaszászvár nagyközség két részre, Máza községre és Szászvár nagyközségre vált szét.
Szászvár késő barokk stílusú plébániatemplomát 1772-1779. között, a XV. századból való apátsági templom helyére építették, kapuzatán középkori részletek láthatók. A templom tornya eredetileg 1827-bol való, 1890-ben azonban süllyedés miatt lebontották, mai formáját 1892-ben kapta. Hajója négy boltszakaszos, szentélye félköríves. A freskókat és festményeket Boros Ferenc szekszárdi származású festőművész készítette 1846-ban, részben pedig Ébert Sándor alkotásai. Berendezése, az oltár, a szószék, az orgona a XIX. század első felében készültek klasszicista stílusban. A község szobrot állított a falu főterén Szászvár nagy szülöttjének, Kiss György szobrászművésznek. Az alkotást Daboczy Mihály készítette. Kiss György 1852. augusztus 17-én született, parasztcsaládban, 1924. augusztus 24-én keresztelte Szászváron Schmidt Alajos plébános. Szülei először kovácsinasnak adták, majd gazdaságukban segédkezett. Közben szenteket, angyalokat, emberi alakokat faragott. Amikor 1868-ban Troll Ferenc pécsi kanonok a püspök kíséretében Szászváron járt, meglátta azt a díszes kaput, amit az akkor 16 éves fiú faragott. Úgy döntött, magára vállalja taníttatását. Kiss György Grazba került, ahol egy halottas kocsi
tervével díjat nyert. 1874-ben a müncheni akadémián folytatta tanulmányait. Itt Irgalmas szamaritánus című szobrával nyert első díjat. Ezután Berlinbe került, majd ismert művészként hazatért. 1919-ben halt meg. Szászváron két alkotását láthatjuk: a római katolikus templomban lévő Szent Anna szobrot, valamint a település nyugati részén felállított feszületet. Pécsett is megtalálhatók munkái, o készítette például a Székesegyház 12 apostolszobrát, Dulánszky síremlékét az altemplomban, a déli bejáratot díszítő domborművet, a Szepessy-szobrot, a Széchenyi téren álló Szentháromságszobrot, Mária szobrát az Irgalmasok templomán, a Nemzeti Színházat díszítő szobrokat. Az Országház és az Operaház számára is több szobrot készített, a főváros közterein (pl.: Hősök tere) és a múzeumokban is láthatók alkotásai csakúgy, mint Esztergomban és Szombathelyen.

Tófű 150 lakosú község Szászvártól 6 kilométerre, északra fekszik. Az oklevelek először 1382-ben Thofew néven említik lakossága többször cserélődött. Az oszmán hódoltság alatt szerbek, a törökök kiűzését követően németek telepedtek meg a faluban, majd felvidéki magyarokat telepítettek az elűzött németek helyére a világháborút követően. A XVIII. században nagy jelentőséggel bírt itt a vízi szárnyasok tartása.
Templomuk evangélikus, amelyet a talaj süllyedése miatt át kellett helyezniük.

Vékény 154 lakosú község Szászvártól 3 kilométerre, nyugatra fekszik. Az Anjou-kori települést szlávok lakták, s az oklevelek Welkeny néven említették. A Völgység-patak völgyében elterülő falu iparának példás emléke a megye legrégibb vízimalma, amely ma műemlék. Természeti adottságait remekül kihasználják lakói, akik a falusi turizmus jól szervezett példáját nyújtják a környező kis településekkel együttműködve. Pompásan kiegészíti a falusi kínálatot az Endrődi Tanya.