Attala a felső - és középső - Kapos - völgyben, a Kapos folyó partján a 61-es főközlekedési út és a 41-es/Gyékényes-Dombóvár-Budapest/ vasútvonal mentén fekszik, Dombóvártól 6 kilométerre. Története során hol Tolna, hol Somogy megye része volt, előbbihez 1974-óta tartozik Kedvező fekvésének is része lehetett abban, hogy a település múltja a Római Birodalomba nyúlik vissza, bár népességét korántsem tudta folyamatosan megtartani. Sok más településtől eltérően azonban többször is képes volt megújulásra, így lakossága mára elérte a 876 főt. Az itt élő népesség magyar, vallása római katolikus, melynek gyakorlására a kiegyezés évében, 1867-ben épült templom.
Csibrák 426 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, a völgységi dombok Kaposra néző oldalán fekvő község, a folyó völgyével párhuzamosan. A községhez tartozó terület körülbelül 1500 hektár. Talaja nagyobb részben kötött agyagos föld, részben homokos és a Kapos mentében tőzeges. 1955-ben a területének 30 %-át még erdő borította. Közigazgatásilag körjegyzőség volt, önálló tanácsa 1950-ben alakult. A török időkig már volt egy település a községtől délkeletre, ahol rácok laktak. Ennek emlékét egy domb neve őrzi, a Rác-csúcs. A török korra a Csibráktól délre fekvő domb neve emlékeztet; a Viddin-tető, mely szájhagyomány szerint egy török elleni összecsapásban elesett vitéz nevére utal. A régi helyen lévő falu elpusztult, Csibrák új története a XVIII. században kezdődik. Jeszenszky báró ekkor telepített le 40 - 50 német családot. Kedves szájhagyomány magyarázza a község nevét. Egy alkalommal a Kapos mocsaras vidékét vadászok járták, amikor az egyik főurat megcsípte a rák, mire felkiáltott: csíp rák! A hagyományosan földművelésből élő népesség csak egy-két holdas kisbirtokon gazdálkodott, a határ nagy részét a Jeszenszky család birtokolta. 1925-ben a bárói birtok egy része helybeli családok kezébe került. A föld nélkül maradó uradalmi cselédként dolgoztak, a kisbirtokosok pedig a környező nagybirtokokra - Csurgó, Sütvény, Tüsdkepuszta, Vörösegyház - jártak részesmunkásnak. A legtöbb család kisebb szőlőterülettel is rendelkezett. A szovjet csapatok 1944. december 2-án érték el Csibrákot. A község teljes német lakosságát 1946-ban kitelepítették Németországba. Helyükre a környékről 6, Békés megyéből 70 család érkezett, Felvidékről 14 család települt át. Földosztáskor a volt Jeszenszky-birtokot feldarabolták.. Nehéz körülmények között indult meg a gazdálkodás. 1949-ben szervezték az első termelőszövetkezeti csoportot.
Csikóstőttős 987 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Tolna, Somogy és Baranya megyék találkozásánál, Dombóvártól 7 kilométerre, délre fekszik. A község egy domboldal lankáján nyúlik végig, a Hádi-csatornától keletre. Erzsébet ifjabb királyné 1289-ben Micon fiainak és néhány nemesnek ajándékozta a területet hálából, mert nagy szolgálatot tettek neki akkor, amikor férje, László király a nyúl-szigeti apácákhoz záratta. 1328-ban Rácz tőttősnek nevezik a birtokot. Hogy a különféle hadak vonulását elkerüljék, Tőttős lakói a mai Baranya-csatorna felé húzódtak, messze az országúttól. 1582-83-ban 13 ház volt a faluban. A török kiűzésének idején lakóit igen sokszor háborgatták. 1883-ban magyar és német ajkú település. A talaj termékeny, nagy legelők voltak ezen a részen, szőlőiben jó vörösbort termeltek, sokan méhészettel foglalkoztak. A község neve Csikós Tőttős volt, de Alsó-Csikó néven is emlegetik. Nevét nem a csikósból, inkább a csíkból kapta, ami nagyon sok volt a község mocsaraiban. A települést többször árvízveszély is fenyegette, s a lakosság, hogy megvédje az esetleges katasztrófától, magas töltéseket épített. Feljegyzések tanúskodnak arról is, hogy akkoriban Töltésnek nevezték. 1949-ben alakult az első termelőszövetkezet Tartós Béke néven. A községben 340 házban 1300-an éltek. Népessége néhány éve 1030 körül mozgott. Az 1960-70-es években jelentős volt az elvándorlás a falvakból, jelenleg ez a folyamat megállt. Nemzetiségi összetételére jellemző a német, cigány, kevés számú román, cseh és szlovák jelenlét. Az ingázó dolgozók foglalkoztatottsága igen összetett. Számottevő még a MÁV-alkalmazottak száma is. 1994-ben készült el a község központjában lévő pihenőpark az I. és a II. Világháborús emlékmű. Műemlékként említhető a római katolikus és az evangélikus templom. Jelenleg egy kőfaragó szobrász él a községben, aki társával kőszínház létrehozását tervezi. 1992-ben újították fel a Szabadság utca végén levő Cene- kutat, mely tiszta forrásvizet ad a földeken dolgozó és megszomjazó lakosoknak.
Jelentős a földművelés, a sertéshízlalás, a csirke- és pulykanevelés.
Dalmand 1493 lakosú község a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonal mentén, Tolna megye délnyugati részén, Dombóvár és Tamási városoktól nagyjából egyenlő távolságra található. A település a 61-es fő közlekedési úthoz csatlakozó mintegy 2 kilométer hosszúságú bekötőúton érhető el. Nevével írott emlékben 1138-tól találkozhatunk. Dalmand községet 1950. január 1-jén alapították meg Ódalmand, Újdalmand, Vörösegyháza, Felsőleperd Csáblény, Kőkút, Göbölyistálló, Iharos és Kisleperd puszták összevonásából. Ezek a puszták korábban Dombóvár község közigazgatási területéhez tartoztak. A település belterületéhez négy külkerület (Alsóleperd, Felsőleperd, Újdalmand, Vörösegyháza) kapcsolódik. Ha rápillantunk a falu térképére, a belterület településszerkezete is arról árulkodik, hogy egy fiatal és mesterségesen kialakított községgel állunk szemben. A lakóházak túlnyomó többsége az 1950-es, illetve az azt követő években épült. Elvétve találkozni csak egy-egy régebbi épülettel. Ilyen például a Polgármesteri Hivatal épülete, amelyben a XIX-XX. századforduló idején lovarda működött. A településre beérve széles zöldterület található a házak és az úttest között. A rövid közös múltnak tudható be, hogy nem alakultak ki néphagyományok, így például nincsen népviselet, népszokások stb. A kiemelkedő minőségű termőföldnek köszönhetően a község mezőgazdasági jellegű település. Megalakulásától kezdve az itt élő emberek életét a falu legjelentősebb gazdasági szervezete a Dalmandi Állami Gazdaság, később Dalmandi Mezőgazdasági Kombinát, jelenlegi nevén a Dalmandi Mezőgazdasági Rt. határozza meg. A felnőtt lakosság döntő többségének ez a gazdasági szervezet nyújt munkát, és biztosítja a megélhetést. A helybeli munkalehetőség miatt az emberek nem vándorolnak el, a fiatalok itt telepednek le , itt alapítanak családot. A községben 1560 fő rendelkezik állandó lakóhellyel. Az utóbbi néhány év népvándorlási statisztikáiból megállapítható, hogy Dalmand községben nem csökkent a lakosság lélekszáma, sőt némi emelkedést mutat. Az időszakos és az állandó munkalehetőségek miatt a községben alacsony a munkanélküliség. A mezőgazdasági munkák természetéből adódóan főként a téli időszakban nő a munkanélküli ellátást és a munkanélküliek jövedelempótló támogatását igénylők száma. A település vállalkozói a szolgáltatások széles skáláját fogják át. Legtöbben áruszállítással és fuvarozással foglalkoznak, de fodrász, kereskedő, vízvezeték-szerelő, villanyszerelő, háztartásikisgép-szerelő is akad közöttük. A kitűnő talajadottságok a mezőgazdasági kisvállalkozók számára teremtenek kedvező gazdálkodási lehetőséget. Az önkormányzat nem rendelkezik művelődési otthonnal. Talán ennek hiánya az oka, hogy az Ifjúsági Klubon kívül nincs más önszerveződő közösség. A Dalmandi Mezőgazdasági Rt. mellett legjelentősebb gazdasági vállalkozás a Róna Kft., a Kövécs, a Kósa Kft.
Dombóvár 20856 lakosú városa a 61-es és a 661-es főközlekedési utak találkozásánál, valamint a valamikor megépülő M63-as autópálya és az S9-es gyorsforgalmi út mentén helyezkedik el. A helységet vasúton a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ és 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/ vasúti fővonalon valamint a 41-es/Gyékényes-Dombóvár-Budapest/, a 47-es/Dombóvár-Komló/, a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vonalon lehet megközelíteni. A település környéke bizonyíthatóan ősidők óta lakott hely volt. A vadban gazdag erdők, a dombok között folydogáló patakok és a Kapos jó megélhetést biztosított az ősi népcsoportoknak. Újkőkori, ie. IV-III. évezred cserépedény darabok kerültek elő az újdombóvári téglagyár bányájából. Ennél is jelentősebb bronzkori leletet találtak, melyet “dombóvár- szarvasdi bronzkincs” néven ismernek. A kelták jelenlétére a Kapos- bozótban talált ősi pénz utal. A környéken jelentős számú római lelet került elő. Dombóvár már akkor is helyzeti energiájának köszönhette létezését. Egyes elgondolások szerint a római Pons Sociorum a mai város területén helyezkedhetett el. A kor hagyatéka az a IV. századi erőd, amely a mai Alsóhetény mellett romokban, a felszín alatt húzódik. Egyetlen a belső erődök között, melyet írásos forrással is össze lehet kapcsolni. A feltételezések szerint a katonai funkciók mellett püspöki székhely is volt. A honfoglalást megelőzően gyér szláv telepek álltak itt. A Dombóvár szó is szláv eredetű, tölgyest jelent. A Kapos- völgye már a honfoglalás utáni évtizedben a magyarságtól legsűrűbben lakott területek közé tartozott. A környék Szák, Héder, Monoszló, Osli, Gutkeled nemzetségek szállása volt. Dombóvár belterületén, a téglagyárak agyagbányáiból előkerült tárgyak tanúsítják, hogy e helyen Árpád-kori település létezett. A várostól északra, egy a XIII. században alapított cisztercita apátság állt, melyhez 13 helység tartozott. Az apátság a letelepült népesség számára az új földművelési ismereteket meghonosító központ lehetett. Valószínűleg ez a kor lehetett az első várak, erődítmények építésének időszaka is. Erre igazán kedvező lehetőséget a Kapos mocsaras árterületéből kiemelkedő terasz- szigetek nyújtottak. Ilyen erődítmény volt a Sziget erdőben 1996 nyarán részben föltárt vártorony, melynek falai jó állapotban maradtak meg. Szintén a Kapos jelentette a védelmet Dombóváránál is. Romjai ma Gólyavár néven ismertek. A Dombai családból kitűnt Miklós, aki horvát és dalmát bán, valamint fia, Dávid, aki Kaposvár kapitánya volt. A várat a mohácsi csata után a portyázó török csapatok felperzselték, kirabolták, majd a Habsburgok a maradékot fölrobbantották. A vár melletti mocsaras árterületről az ott élők elvándoroltak, mivel ez a terület földművelésre alkalmatlan volt, így a közeli part-magaslaton telepedtek le. A Kakasdomb területén kevés népességű halmazfalu keletkezett. Dombóvár ebben az időben a környező településekhez képest is kis lélekszámmal rendelkezett. A falusias Dombóvár 1872 után, a Kaposvár-Dombóvár közötti vasútvonal átadásával kezdi megtalálni helyét a településhierarchiában. A tőke, ha nem is robbanásszerűen folyamatosan áramlott a térségbe, amely az ipari vállalatok megjelenését eredményezte. Dombóváron lekvár- és vajgyár, nyomda, valamint jelentős MÁV-üzemek működtek. Jól jelzi a polgárosodást a zsidóság (4-8%) számának növekedése. A Világháborúk érzékenyen érintették a lakosságot, sokan vesztették életüket a frontokon, az izraelita lakosság nagy részét elhurcolták. Az áldozatokra emlékművek, emléktáblák, utcák emlékeztetnek. 1946-ban Ó- és Újdombóvár egyesült. A település 1945 utáni fejlődése is a vasúthoz kötődött. Az 1960-as években a budapesti vállalatok krónikus munkaerőhiánya miatt sorba települtek a leányvállalatok. Az 1971-es év meghozta a nagy változást, Dombóvárt várossá nyilvánították. Ez egy nagyarányú építkezés kezdetét is jelentette. 1973-ban kezdődött a gunarasi termálfürdő építése. 1989-ben a kertvárosi templom felszentelésére került sor. A város lakossága 1970-ben 16759 fő volt, ami 1990-re 21812 főre növekedett. A minőségi változás a városkép alakulásában is éreztette hatását. Az egykori földszintes kistelepülés egységét egyre több helyen bontják meg a többszintes épületek. Sajnos az 1970-es években jellegtelen, lapostetős kockaházak készültek. Az egyhangúságot alig oldja egy-egy városképet formáló épület. Ilyen sajátos, egyedi a 25 méter magas “Csipkeház”, mely 1986-ban épült, és meghatározó épülete Dombóvárnak. A napjainkban épülő házak nyeregtetősek, változatosabbak és modernebbek a kockaépületeknél. Az általános gazdasági helyzet romlása következtében az 1980-as évek végére a városiasodás folyamata mérséklődött és a hanyatlás a változások iránti igények növekedését eredményezte. Az évek során bebizonyosodott, hogy a nagy gazdasági, társadalmi változások nem kívánatos kísérői: munkanélküliség, infláció felszámolása csak lassan lehetséges. Igaz, Dombóvár sok tekintetben versenyképes a többi hasonló típusú kisvárossal, de feltétlen megoldásra vár egy városias városközpont megteremtése, amelynek kialakítása folyamatban van, de rendkívül lassan halad. A Hunyadi tér kisvárosias központját a város kinőtte.
A római katolikus temploma 1757-ben épült háromszakaszos hajójú barokk építmény, homlokzat előtti toronnyal. Később új kereszthajóval bővítették. A régi hajó bal oldali falán két barokk oltár és barokk szószék található. Kismartonból származnak az 1760 körüli évekből.
A templom mellett 1848-ban barokk stílusban Pianono Péter pécsi kőfaragó által készített Szentháromság-szobor található.
A volt Korona Szálló 1818 körül épült, klasszicista stílusban.
A régi dombói vár téglából rakott falrésze a településtől délre található. A várat az oklevelek 1313-ban említik először, de akkor még úgynevezett mocsárvár volt. Stratégia jelentősége azonban kétségtelen. A szőlőhegyről ólomcsöveken vezették a várba a vizet. Az egykori vár falai között Tinódi Lantos Sebestyén is járt, itt írta Jázon és Médea című széphistóriáját. Egy időben öröklés folytán Werbőczy Istvánra szállt a vár tulajdonjoga. 1542-ben a vár török kézre került. A rendeltetését vesztett építményt 1700-ban a vármegye költségén bontották le. A Béke parkban XIII. századból származó földvár-palánkvár nyomaira bukkantak.
Döbrököz 2189 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Dombóvártól 10 kilométerre, északkeletre található Kapos- menti település, Tolna megye Baranya megyével határos déli szélén. A falu műemlék értékű vármaradványa Werbőczy István nevéhez fűződik. Fényes Elek XIX. század első feléből való adatai szerint a Dombóvári járáshoz tartozó nyolc mezőváros egyike Döbrököz, mintegy 2500 főnyi magyar lakossággal. A földesúr Esterházy herceg volt, a helybeliek árendás jobbágyként dolgoztak a birtokán. 1847-ben a csizmadiák, a fazekasok, az asztalosok és más mesteremberek céhet alapítottak. 1848-ban, a nemzetőrsereg felállításakor a Tolna vármegyébe toborzott 2157 nemzetőr közül összesen 180 volt döbröközi; köztük egy kapitány, 4 tiszt, 18 tiszthelyettes és 157 közlegény. Tíz tantermes, kétszintes iskolája 1907-ben épült, akkor 477 tanulóval és 6 tanítóval kezdődött az oktatás. Az első Világháborúban - Gelencsér Gyula adatai szerint - 440 döbröközi vett részt, közülük 165 esett el, nevüket emlékmű őrzi. A második világégés döbröközi áldozatainak száma117, emlékművüket 1996-ban avatták. Három kisebb üzem működött: egy 60 lóerő teljesítményű gőzmalom 4 munkással, és két téglaégető 6-6 alkalmazottal. Az 5000 lakost meghaladó lélekszám fele lakott a belterületen, a többi szétszórtan, a beépített szőlőhegyen. A katolikus vallású döbrököziek a gyermekeik számára egy katolikus elemi népiskolát és egy óvodát tartottak fenn. A község lakosságmegtartó képességét mutatja, hogy a másfél évszázaddal ezelőtti gyors lélekszám növekedés, majd lassú visszaesés után a lakosság száma két és félezer körül állandósulni látszik. Ebben szerepe van annak, hogy jelentős foglalkoztatási tényező a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet, és a 60 főt alkalmazó varroda. A magángazdaságok száma kevés, földjüket öten művelik, a tulajdonosok többségének földjét a termelőszövetkezet bérli. Dombóvár közelsége a vasútnál és egyes ipari üzemekben jelent állandó munkalehetőséget. Döbrököz magyar lakossága mellett 6 %-os arányban él a faluban cigány kisebbség.
Kulturális életben fontos szerepe van a Hagyományőrző Asszonykórusnak, amelynek a 32 tagú férfikórushoz hasonlóan, Döbrököz ének-, tánc- és népviseleti hagyományait őrzi.
Gyulaj 1074 lakosú község Tolna megye délnyugati részén, Dombóvártól északkeletre, 20 kilométerre, összesen hat völgyben fekszik. A község belterülete a külső határrészekhez viszonyítva a középponttól délre terül el. Gyulajhoz tartozó nagyobb külterületi lakott helyek ma már nincsenek. Kedvező adottságai a talaj és a felszínviszonyok, vadban gazdag erdeje miatt feltételezhetjük, hogy már a középkorban lakott terület volt. A kor egyik legjellegzetesebb kultúrája, a “lengyeli kultúra” egyik központja a falutól 25 km-re feküdt. A honfoglalást követő letelepedéskor a környező terület a fejedelmi családok szállásterülete lett, talán a falu eredeti neve, a Gyula is erre utal. Legelső írásos dokumentum az 1581-ben Omar Cselebi által készített adóösszeírás. E szerint Gyula falu 1563-ban elpusztult, de két-három éven belül a hazájukból elmenekült és észak felé húzódó szerbek, ismertebb nevükön rácok települtek az elhagyott vidékre. Az adóösszeírás, utalva új lakóira, a települést Gyula-Jovántza néven említi, ahol 7 adózó, tehát 50-60 lakos élt. A Jovántza név feltehetőleg utalás a rácok vezetőjére, akit Jovánnak hívhattak. A rác betelepülők emlékét a falu belterületén fennmaradt földrajzi nevek őrzik. 1622-ben készült az első magyar összeírás, amely említi Gyula és Jovántza települést, mintegy 200-250 lakossal. A falu lendületes fejlődése 1685-ig tart, ebben az évben a környék lakosságát pestisjárvány tizedeli meg. 1701-ben egy királyi okirat a települést “puszta, 20 hold szántó, kevés rét”-ként emlegeti. A Rákóczy -szabadságharc alatt a Simontornya ellen vonuló Bottyán János csapatai a falut felgyújtották lakói rác származása miatt. Az újjáépítés az 1720-as évek elején kezdődött galántai Esterházy Pálnak, a terület földesurának a segítségével. A falura jellemző, a dombok tövében épített házakból álló utcaszerkezet ekkor alakult ki. Az újjáépítés ideje alatt kerültek az első cigány családok a faluba, pontosabban az uradalmi erdő szélére. Elsősorban erdőirtással, vályogvetéssel, kovácsmunkákkal foglalkoztak. Az 1768. évi összeírás 4 cigány családot említ, ebből 3 letelepült, nevüket kovács foglalkozásuk után kapták. Az elkövetkező évszázadok történelmi eseményei csak érintették a falut, a nyugodt életlehetőséget adott a fejlődésre. 1848. szeptember végén az ozorai csatában gyulaji népfölkelők is részt vettek. 1859 nyarán a plébánián keletkezett tűz szinte az egész falut elemésztette. Az immár második újjászületéshez a falubeliek az Esterházyaktól kaptak ingyen fát. Az 1867-es kiegyezés után meginduló nagyarányú vasútépítés egyik fővonala, a Budapest-Fiume vonal a falubeliek makacs és maradi ellenállása miatt elkerülte Gyulajt, ezzel máig ható elszigeteltséget okozott a falunak. A XIX-XX. századforduló kivándorlási hulláma Gyulajt is elérte, mintegy 200 ember indult a tengerentúlra. 1903-ban a falu addigi hivatalos nevét, a Gyula-Jovántzát Gyulajra változtatták. Az első Világháború különböző frontjain 71 gyulaji származású katona esett el. 1939 augusztusában, a világégés előestéjén, óriási vihar pusztított, több ház tetejét lesodorta, fák százait tépte ki. 1944. december 30-án a falut elérték a szovjet csapatok, a kis létszámú német őrcsapat harc nélkül vonult vissza. A falu szélén három helybéli levente fiút halálos lövés ért, máig sem tudni, német vagy orosz katonák lőttek-e. A fiúkkal együtt 37 háborús halottja volt a falunak, emléküket a központi téren felállított emlékmű őrzi. A háborút csekély pusztítással átélő falu történelmének fénykorát a következő évtizedben élte. Ma is láthatók az akkor épült jellegzetes paraszti porták a jómódot bizonyító impozáns méretű gazdasági épületekkel. Az 1950-es évek elejének hivatalos politikája ezt töretlen és lendületes fejlődést nem nézte jó szemmel: az egyik első hírhedt kulákper szenvedő alanya gyulaji lakos volt. Az 1956-os események nem jutottak el a faluba, bár egy gyulaji származású sorkatona a Rádió környéki harcokban esett el. A falu fejlődése eddigre már megszakadt. Az állami vezetés a városoktól távol eső, földrajzilag is zárt helyen levő, csak közúton megközelíthető Gyulajt elsorvasztandó településnek ítélte. Ennek keretében a falu külterületét képező Szőlőhegyen bezárták az iskolát és a boltot. Az akkori szociális politika az itt saját életmódjuk szerint szabadon élő cigányokat bekényszerítette a falu elhagyott házaiba. 1977-ben megszüntették a községi tanácsot is. Ilyen körülmények között az 1970-es években erőteljessé vált a fiatalok elvándorlása. Az 1980-as évekbeli gazdasági hanyatlás hatására sorban szűntek meg a munkahelyek. Jellemző adalék, hogy az 1971-ben Vadászati Világkiállítást rendező Gyulaji Erdő- és Vadgazdaság is már csak nevében gyulaji, a központja évek óta Tamásiban van. Az elmúlt évek változásai lehetőséget adnak a falu újjáélesztésére. Gyulaj nagy hátrányokkal indul. Amíg más falvak látványosan fejlődnek, itt hiányosságokat pótolják. De Gyulaj nem hiába híres erdejéről, ez a falu olyan, mint egy tölgy: gyökerét a talajba mélyesztve áll, sem vihar, sem szél ki nem döntheti. A falura a mezőgazdaság a jellemző, ipari termelés nem folyik.
A gyulaji vadrezervátum 35000 holdnyi területen tölgy- és bükkerdők találhatók. Itt él az ország legszebb, legnemesebb vadállománya. Gyulaj nemzetközi rangú név a vadászok számára. Innen származik hosszú idő óta a világranglista legjobb dámvad trófeái. Itt tenyészik tavasszal a magyar föld ritka virága, a vadsáfrány, amely minden bizonnyal még a török időkben kerültek ide. E ritka becsű virágot a híres magyar botanikusról, Csapody Veráról nevezték el.
Jágónak 299 lakosú, Kaposszekcső melletti korábban Tolnai község, majd XVIII., XIX. században Baranya megyei falu. Jelenleg ismét Tolna megyéhez tartozik. Minden bizonnyal Árpádkori település, erre utalnak a múlt század végén még látható erődítmény falmaradványok, ugyanis szántás közben a határában kiforgatott építkezési kövek, 1542-ben Werbőczy István országbíró és Nekcsey István birtokaként volt nyilvántartva. A község határában feküdt a mohácsi vesztes csata után és még századokon át, ismert DARUVÁR fali között pihente ki a harcok fáradalmát Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekes. 1543-ban Daruvár falai között, mint Werbőczy vendége írta meg “Werbőczy Imrének Kászon hadával kozári, a mai Egyházaskozár mezőn viadalja” című énekét. A csata Kozár határában 1542-ben zajlott le Mint hajdani erősség, a török időkben kapcsolatban volt Vásárosdombó várerősséggel. Egy 1559. évi számbavételi okmány, mely a rovásadó összeírásával kapcsolatos, Jágónak községet más egyéb környező községekkel együtt, mint Meződ, Vásnok, Nyeres, Olaszfalu, Rakoncsa, Hódos, Maróc, Pulya, Dombó várához tartozónak található meg a lajstromban. A középkorban neve: Naghiágolnoch. A mohácsi vészt követően részben elnéptelenedés következik be. A XVII. század elején újratelepítik. Ettől az időtől kezdve a község herceg Esterházy birtokaként van számba véve. Temploma, parochiája nincs. Vásárosdombó leányegyházaként volt kezelve. 1801-ben a községnek 767 katolikus lakosa volt. Ez azért figyelemreméltó, mert a körülötte lévő úgymond nagytelepüléseknek lényegesen kevesebb volt a katolikus lakosa, mint például: Vásárosdombónak 492, Csikóstöttösnek 363, Gerényesnek 332, Kaposszekcsőnek 400. Tehát nagytelepülésnek számított. 1829-ben 545 főből 80 fő volt beiskolázva, mivel ekkor már rendszeres tanítás folyt a községben, mely létszámból ténylegesen 32 fő járt az egyházi iskolába. 1810-ben a tanító neve: Tier Henrik, aki 68 éves volt akkor, s csak németül tudott. 1829-ben a már meglévő iskolában Rombusch Flórián (született Nagymányokon 1790-ben) végezte a tanítói munkát. Nagymányokon járta a triviálist, majd, mint kispap Pécsett, ezt követően ispán volt 3 éven át Hárságyon és Batén. Jágónakon akkor 8 éve tartózkodik. Latin, német és magyar nyelven tudott. Századokon keresztül az úgynevezett főútvonaltól félreeső község. A község fekvésénél, elhelyezkedésénél fogva turistáskodásra, kirándulásra, pihenésre igen alkalmas. 1944. november 30-án szabadult fel, a lakosság túlnyomó része ezt követően rátért a szocialista nagyüzemi gazdálkodásra.
1965-ben a jágónaki Termelőszövetkezet egyesült a kaposszekcsőivel.
Kapospula 1027 lakosú község a 61-es főútvonal mentén és a 41-es/Gyékényes-Dombóvár-Budapest/ vasútvonal mentén fekszik, gyakorlatilag összeépült Dombóvárral, közigazgatásilag ide tartozik a 270 lakosú Alsóhetény településrész is. Lakói magyarok, vallásuk római katolikus. A legnagyobb foglalkoztató gazdasági egység a helyi termelőszövetkezet. Ezen kívül néhány vállalkozó kínál munkalehetőséget. A legtöbben dombóvári munkahelyeken találják meg a megélhetési lehetőségüket. A településtől nem messze található a szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum által végzett felsőhetényi ásatások helyszíne, ahol római kori település maradványait találták. Régészeti nyári táborokat is szerveznek a feltáráshoz. A településen egy kisebb könyvtár kínálja az olvasnivalót.
Kaposszekcső 1379 lakosú község a Dunántúl délkeleti részén, a Mecseket északról koszorúzó Baranya- Tolnai-dombság területén helyezkedik el. A településen a 611. sz. főútvonal halad keresztül, és Bonyhád, Baja irányában egy összekötő mellékút vezet. Itt futnak a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ és a 47-es/Dombóvár-Komló/ vasútvonalak is. A legközelebbi város az északra, a 6 kilométerre fekvő Dombóvár. A szűkebb tájegységet tekintve a Baranya-csatorna völgye. A település északi határvidék a Kapos menti síkságra nyúlik. A termőréteg alatt lösz, homok és agyagos rétegek húzódnak. Természetes vízfolyás nem halad át a falun. Délen a Sárdi- árok, keleten a Baranya-csatorna határolja. Alaprajzát nézve T alakú falunak indult, de fejlődése során ún. halmazfaluvá bővült. Régi neve Szekcső, a Kapos előnevet csak megkülönböztetésül nyerte a határán folyó Kapos vizétől, a Duna mellett fekvő Dunaszekcsőhöz hasonlóan. A legkorábbi levéltári dokumentumban Zekcheo néven fordul elő. A török defterek 1588-ban Kesznóczpapa néven említik. 1696-tól 1848-ig a Szekcső és Sektső elnevezéseket viseli váltakozva a korabeli iratokban. A középkorban , 1460-ban Zecheo a pécsi püspökség falujaként van számon tartva, ennek rója le a tizedet. A török uralom alatt az összeírások többször említik kicsi faluként, például 1554-ben öt házzal szerepel. Lakossága magyar. Határában volt a Dombai avagy Dombó család ma “Gólyavár”-ként ismert vára . A falu is Dombai Anna női ivadékainak birtokában maradt egészen a XVII. század végéig. Később Nádasdy Ferencé lett, aki azt hűtlenség folytán elvesztette, helyette kapta Esterházy Pál mint a dombóvári uradalom kiegészítő részét. Még az 1799-es feljegyzések is egyértelműen magyar faluként említik, de később egy 1833-as leírás már mint magyar-német községet tartja számon. A lakosság főleg mezőgazdasággal foglalkozott egészen a XX. század második feléig. A XIX. században a kis- és a törpebirtok a jellemző. A falu népének mindkét háborúban vannak veszteségei : az első Világháború áldozatainak száma 52, a második világégésben elesetteké 70. A háború után 1945-ben földosztás élénkítette a falu lakóinak életét. Ekkor telepítés is történt, Zala megyéből. 1947-ben felvidéki magyarok érkeztek a faluba, körülbelül 20 család. 1948. május 11-én a németek egy részét kitelepítették. A ma is működő és a falu lakosságának legnagyobb számban munkahelyet biztosító mezőgazdasági termelőszövetkezet 1960-ban alakult.
Kocsola 1422 lakosú község a dunántúli dombvidéken, Tolna megye délnyugati szögletében, a dombóvári régióban helyezkedik el. A Dombóvár felől érkező 61-es számú főút a község mellett vezet el Tamási felé. Mindkét város 20-20 kilométerre van. A keleti részen húzódik a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonal. A község pontos keletkezése ismeretlen, a kis számú írásos feljegyzések alapján csak mozaikszerűen állítható össze. A szomszédos község, Szakcs már a XV. századból való térképen, mint mezőváros szerepelt, ezzel szemben Kocsolát a régebbi térképen nem találjuk. Múltjáról leletek, égetett agyagedények, római pénzek, kis szobrok tanúskodnak, amelyek a szekszárdi múzeumban , illetve iskolákban is megtalálhatók. Valószínű, hogy a honfoglalók szálláshelye is volt. Szeghalmi szerint a XI. és a XII. században a Monoszló nemzetség tanyázik itt. Egy 1271-ben kelt oklevél a templomáról tesz említést. 1500-ban a tamási várhoz tartozott, és a Héderváry család birtoka volt. A hódoltság végén, valószínűleg pestisben vagy éhínség miatt a lakosság elpusztult, a falu a XVIII. században települt újra. Vályi András Magyarországnak leírása c. könyvében ( 1799 ) már ezt olvashatjuk : “Kocsola magyar falu, földesura H. Esterházy Uraság, lakosai katolikusok, határja jó termékenységű, vagyonjai jelesek.” Az eddigiekből is megállapítható, hogy a község kis jobbágyfalucska lehetett, amelynek neve ( Kocsolya, Kotzola, Kocsola ), valamint földesurai az idők folyamán változtak. Kocsola első lakosai a török hódoltság után magyarok voltak. A dűlőnevek is magyar eredetűek. 1740 körül jelenik meg Fischer József molnár “népes” családjával. Kling 1763 utánra teszi Kocsolának németekkel való telepítését. Hőgyész, Dúzs, Tevel és különösen Pári népfeleslege telepszik meg Kocsolán, amely késői, másodlagos település. A németek megjelenésével az 1920-as évek végén, az 1930-as évek közepén már élesek az ellentétek a magyar és a német lakosság között. 1945 előtt a magyar lakosság a Nagyhát utcát, a németség a központtól távolabbi utcákat lakta. Nem házasodtak egymás között, a német nyelv követelése is mindinkább előtérbe került. A német lakosság nagyobb része a II. Világháború idején a Volksbund tagja lett. A háború után sem szűntek meg az ellentétek, sőt inkább növekedtek. A kitelepített németek helyére Csehszlovákiából, valamint Jugoszláviából magyar lakosság érkezett. Az itt élők őket sem fogadták szívesen , s így magyar-német, magyar-felvidéki ellentét alakult ki. Később a Felvidékről idekerültek egy része a községből Komárom megyébe, Szőnyre, Almásfüzitőre, Komáromba költözött vissza. 1959-ben a mezőgazdaság átszervezése után döntő változás következett be. A német és a magyar termelőszövetkezeti tag értékét a végzett munka adta, elkezdtek házasodni egymás között, összekuszálódtak a rokoni szálak, ez feloldotta az ellentéteket. A lakosságszám 1869-től 1953-ig négyszeresére növekedett, 1910-ig a lélekszám fokozatosan emelkedett, majd 1920-tól visszaesett, oka az I. Világháború. Azután ismét emelkedni kezdett, 1949-ben érte el a maximumot 2569 főben. Ekkor a lakosság 96 %-a a mezőgazdaságban dolgozott, de ez 1945 után a mezőgazdaság átszervezésével ez az arány 69,2 %-ra csökkent a gépesítés növekedése miatt. Ez, valamint a Felvidékről idetelepültek egy részének Komárom megyébe költözése a lélekszám csökkenésével járt. 1966-tól sokáig nem változott a lakosság száma, az elmúlt időszakban azonban ismét csökkent. A tanulmányaikat befejező fiatalok másutt helyezkednek el, beköltöznek a városokba a jobb elhelyezkedési lehetőségek miatt. 1996 elején 1481 fő volt a lakosok száma. A cigány anyanyelvű lakosság számaránya jelentősen emelkedik, 1976-ban a lakosság 12 %-a, 1996-ban 25 %-a cigány etnikum. Kezdetben a falutól 3-4 kilométerre , az erdő szélén telepedtek le, 1960 nyarán betelepítették őket a falu szélén levő vásártérre, napjainkra azonban teljesen beolvadtak a községbe. A község területe 3334 hektár, nagy részén a kocsolai Mezőgazdasági Szövetkezet, valamint egyéni gazdák folytatnak mezőgazdasági termelést. Foglalkoztatás tekintetében legnagyobb munkaadó a helyi Mezőgazdasági Szövetkezet.
Kurd 1352 lakosú község a Kapos völgyében, Dombóvártól 16 kilométerre, északkeletre fekszik. Megközelíthető a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonalon, illetve a Hőgyészt Dombóvárral összekötő országúton. A közlekedés lehetőségét a vasút és a közút biztosítja. A település és környéke már ősidők óta lakott. A Kapos völgyén elterülő lápvilágból kiemelkedő homokos agyaggöbökből álló magaslatokon már az ősembernek telepei voltak. A bronzkori ember nyomai is fellelhetők: a cölöpépítmények nyomai, a bronzkori leletek, az urnatemetők tanúsítják ezt. A vaskor embereinek nyomai is fennmaradtak, a Galliából érkezett kelták itt megtelepedtek, ötvösmunkáik vetélkedtek az akkori kor legszebb termékeivel. Innen egyedülálló leletsor származik: az 1848-ban kiásott és ma is látható 14 darab ciszta, bronzvödör tanúskodik az itteni kultúráról. A rómaiak idejéből is itt maradtak a településnyomok, melyek a község mellett láthatók a gyulaji út mentén. A cserepek, téglák fejlett építészeti kultúráról tesznek tanúságot. A község területét a rómaiak után gótok, majd germánok lakták. A honfoglalást követően a Héder nemzetség tagjai telepedtek le itt. Innen származik a község neve is, egyesek szerint a honfoglaló magyarok egyik ősi vezéralakja Kurt vagy Kurd névre hallgatott. Ezt bizonyítja az is, hogy a pápai adószedők több ízben (1263, 1270, 1273, 1326) említik Kurdot, 1334-ben pedig említést tesznek papjáról is, Györgyről. Ekkortájt egy várlánc tagja volt a község, amely várlánc Kaposvár- Dombóvár- Debregec- Regöly- Szomoly volt. Az erődítményrendszert a török áradat elsöpörte 1566 őszén - 1567 nyarán. Ez időből származik a második elképzelés a falu nevéről. A monda szerint egy Kurd névre hallgató török pasa vezérlete alatt álló egység csatát vívott a község határában, és róla kapta a község a nevét. Az ismeretlen szerző azt állítja, hogy ezt megelőzően Gardfalva volt a település neve. A török hódoltság alatt a község elnéptelenedett, lakosai vagy elmenekültek, vagy a hódítóknak áldozatul estek. A török időket követően rácok és tótok népesítették be a falut, amit a fennmaradt dűlőnevek is tanúsítanak. Az itt élő emberek halászattal, szőlőtermesztéssel foglalkoztak. A német ajkú telepeseket 1765-ben hozták be, először 15 család került ide a Saar- vidékről, Frankfurt, Mainz környékéről, Hessenből. 1790. március 21-én olyan tűzvész volt a faluban, hogy a házak kétharmada megsemmisült. Ezt követően került ide a németség nagy része, akik iparosok voltak, újjáépítették a községet és meg is telepedtek itt. Az akkori telepesek a környékbeli Szakadát, Diósberény, Mucsi és Kisdorog községekből kerültek Kurdra. Az ezt követő évtizedekben a német ajkú lakosok száma meghatározóvá vált és ez így volt 1945-ig. A betelepült német ajkú lakosok a korábbi tevékenységük mellett bevezették a szántóföldi növénytermesztést, a szarvasmarhatartást. Fejlett gazdaságok alakultak ki.1848 előtt úrbéri község volt, ezt követően 1871 után nagyközség. Ekkor már 1835 lélek élt a faluban, ebből 635 magyar és 1200 német. A kornak megfelelően alakult a közigazgatás, volt községháza, főjegyzői lak, plébánia, templom, elemi iskola, óvoda, orvosi lak, pásztorház, rendezett temető. Kialakult a helyi feldolgozóipar is, volt gőzmalom, gőzfűrésztelep, cementárugyár, szeszfőzde. A kézműipart a kőművesek, ácsok, asztalosok, cipészek, szabók, borbélyok, csizmadiák, kovácsok és egy bognár képviselték. 1877-ben újra tűzvész pusztított, megsemmisült a község mai centruma és miután újraépült, nyerte el mai formáját. Az 1848-as szabadságharcról nincs emlék, csak szájhagyomány szól arról, hogy a község szülötte, Kemény János volt az, aki a világosi templomtoronyra kitűzte Görgey fehér zászlaját. A szabadságharc bukása után kezdődtek a nemzetiségi ellentétek. Ha a kocsmában cigányzene szólt, a német legények már nemtetszésüknek adtak hangot, ha fúvós zenészeket fogadott a kocsmáros, ezt a magyar legények vették rossz néven. Örökös vitát okozott, hogy milyen anyanyelvű legyen a kántortanító, sérelem tárgya volt az is, hogy milyen nyelven prédikál a pap. A sérelmekkel gyakran a miniszterig is elmentek.
Az I. Világháborúban 55 kurdi katona halt hősi halált. A Világháborút követő 1919-es kommün helyi direktóriuma igen kemény rendszabályokkal próbált hatni a helyiekre, kevés sikerrel. A két Világháború között a békés közeledés jellemeze a lakosságot. A korábbiakkal szemben ekkor már volt vegyes, magyar-német házasság is. A paraszti gazdaságok megerősödtek, többen gépesítettek, három cséplőgép volt a faluban. A szegényebb réteg napszámba járt a szomszédos uradalmakba. A II. Világháborút megelőzően fellángoltak a nemzetiségi ellentétek. A kurdiak közül sok fiatalt soroztak be katonának, többen a német hadseregbe kerültek. Az 1944. év második felében a front közeledtével mintegy 100 német ajkú lakos elmenekült. A visszavonuló német csapatok 1944. december 2-án éjjel robbantották fel a Kapos hídját. Az őket követő szovjet csapatok két irányból, Lengyel és Dombóvár felől rohanták le a községet. A lakosságot robotra hajtották, repülőteret építettek. Karácsony tájt kezdték a munkaképes lakosságot összeszedni, és Dombóváron át Bajára vitték őket. A málenkij robot 200 embert érintett. A II. Világháború 73 áldozatot szedett. 1945 májusában 97 bukovinai család érkezett Zala megyéből. Ezek a családok pár hetes itt-tartózkodás után Tevelre és Somberekre költöztek. Az évben megalakult a földigénylő bizottság, az igazolóbizottság és összeállt a kitelepítési bizottság. Ezen bizottságok működése meghatározó volt a község további sorsát illetően. A kitelepítések során összesen több mint 1100 ember távozott a községből, helyükre Bukovinából, a Bácskából és a Felvidékről hoztak betelepülőket. A nagy népvándorlás csak 1948-ban fejeződött be. Ezt követően a földosztás, az új élet megindulása és az ezzel járó napi gondok jellemezték a falu életét. 1959-ben megalakult a helyi termelőszövetkezet, 1963-ban fejeződött be a falu életét átreformáló szövetkezetesítés. A község életében az 1965-1975 közötti évek hoztak igazán nagy változásokat. Új házak, házsorok, utcák épültek. Javult a közellátás, a falu útjai kevés kivétellel szilárd burkolatot kaptak. A közigazgatásban is változás állt be: közös községi tanács irányította Kurd, Gyulaj és Csibrák községeket. A termelőszövetkezet kisebb törésekkel, de erősödött, meghatározója lett a helyi foglalkoztatásnak. Nem volt munkanélküli lakosa a községnek. Az 1989-es váltás újra komoly változásokat hozott. A kárpótlások beindítása a termelőszövetkezet tevékenységét szűkítette, de sok ember vált az iparban dolgozók közül is munkanélkülivé.
A római katolikus temploma 1765-ben, barokk stílusban épült. Oltárképét 1846-ban Zichy Mihály festette.
Közeli természetvédelmi terület Lengyel és annafürdői erdő. A szántóföldi növénytermesztésnek vannak meg igazán a feltételei, ezen kívül szőlő- és gyümölcstermesztés folyik a zártkertekben. A szolgáltatóipar kialakulóban van.
Lápafő 213 lakosú község múltja az 1563-as esztendőig vezethető vissza. Egy akkori összeírás szerint a koppányi szandzsákban számbavett helységek közül Lápafő 12 házzal szerepel. Bizonyítja ezt a környékbeli falvak történelme és azon korabeli egyháztörténeti megállapítás is, hogy a község, mint református gyülekezet van számon tartva. Takács Lajos az 1976-ban megjelent “Egy irtásfalu földművelése” c. könyvében - amely a szomszédos Várongról szól - ezt írja: ” A falutól délre terültek el azok a hatalmas uradalmak, melyek a hajdani erdőterületeken alakultak ki az Esterházy- és a Hunyadi - birtokokon. A legközelebbi falu, Lápafő, mely egyedül volt református a katolikus falvak között, kis uraságok birtokaiból állt. E falu református törzslakossága 1710 körül a Zala megyei Becsvölgyéből települt át.” A falu nevét a réten folydogáló ma is meglévő Lápa patakocskáról kapta. A régi falu a mostani temető helyén alakulhatott ki, erre utaló nyomokat még napjainkban is lehet találni. Ez az ősi település azonban a török időkben elpusztult, az új Lápafőről 1734-es esztendőtől lehet beszélni. A falu temploma 1785-ben épült, alapjául felhasználták a régi Lápafő faragatlan termésköveit. A községnek 1848-tól önálló tanítói voltak, előtte papok töltötték be ezt a tisztséget és az iskola is ugyanekkor épült. A lakosság főleg földművelésből élt, persze tartottak állatokat is. A falu néhány “nagy” családjának sok földje volt, a lakosság egy része náluk dolgozott, mint cseléd, egy kisebb réteg pár holdon gazdálkodott. A községből a férfiak mindkét Világháborúban részt vettek. A II. Világháború után emlékművet emeltek az elesettek tiszteletére. Az 1950-es években Lápafőn is voltak kuláknak nyilvánított gazdák, de innen nem telepítettek ki senkit, mint az ország többi falujából. Az első kezdetleges mezőgazdasági termelőszövetkezet 1954-55-ben alakult, ebben még csak a lakosság kis része, főleg a szegényebb réteg dolgozott. 1960-ban jött létre az első igazi termelőszövetkezet Aranykalász néven. 1968-ban a lápafői és a várongi közös szövetkezetté alakult. Az 1970-es évek elején Lápafő is bekerült a körzetesítésbe, közigazgatásilag Szakcs nagyközséghez csatolták. 1989-ben megalakult az önkormányzat. Ettől kezdve a falu élete felpezsdült.
A református templom 1785-ben épült.
Nak 692 lakosú község Dombóvártól északra 17 kilométer távolságra helyezkedik el, Somogy és Tolna megye határán. Nak község Árpád-kori település. A falu lakossága magyar, katolikus vallású. Korábban is, jelenleg is földművelés biztosítja a megélhetést a jó minőségű földeken. 1970-ig önálló volt a község, majd községi közös tanácsba olvasztották. 1990-től ismét saját önkormányzata van. 1945-ben a község lakóinak száma 1200-1250 fő volt. 1950 és 1970 között sokan elköltöztek, főleg városokba. Jelenleg a lélekszám 700-750 között változik. Az elvándorlás megállt, sőt tapasztalható némi visszaköltözés is. Nak látványossága az 1902-1904. évben épült katolikus templom, amelyet 1990-ben felújítottak. Különböző építészeti stílusok ötvözete, herceg Esterházy Miklós építtető elképzelése alapján épült. A községben egy országos hírű, jól működő mezőgazdasági szövetkezet van, amely 90 %-ban biztosítja a község lakosságának a megélhetését. Nak vezetékes vízzel ellátott település. A helyi vízmű tulajdonosa az önkormányzat, kezelője a Dombóvári Városkörnyék Vizügyi Társulása. A kommunális hulladék elhelyezése a község határán kívül levő gyűjtőben ideiglenesen biztosítva van, de folyamatban van a szemétszállítás zsákos illetve tárolóedényes megoldása is. A telefonellátás jó, az igények alapján fejleszthető is.
1892 óta működnek egyesületek a községben, elsőként Polgári Olvasókör alakult, majd ezt követően 1909-ben Keresztény Munkásegylet. Az egyesületek második világháború utáni felszámolásáig összesen 16-ot jegyeztek be a községben, köztük gazdakört, lövész egyletet, leventét. Több olyan katolikus egyesület is alakult - pl. a Skapuláré Társulat, az Oltáregylet, a Szent Antal Kenyere stb. - amelyek a hitélet erősítéséért tevékenykedtek.
Szakcs 1029 lakosú község, a Szakcsi- patak két partján, Dombóvártól északra, 20 kilométerre fekszik. A Kapos és a Koppány folyók közötti terület ez, erdőkkel övezett dunántúli dombvidék. Legmagasabb pontja 277 méter, ott áll az Öreg-hegyi kápolna. A község talaja a régi leírások szerint is erősen kötött, de jó termőképességű. A rendezett belterületen zsákutcák nincsenek. Párhuzamosan futó két főutcájából vannak kisebb elágazások. Amikor az utcák nevet kaptak itt is történelmünk nagyjairól neveztek el többet - Rákóczi Ferenc, Vörösmarty Mihály, Deák Ferenc, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Ady Endre - melyek mellett ma is élő helynevek, a földrajzi nevek a tájékozódási pontok. Szakcs történetéhez tartozik két római kori agyagkorsó lelet és egy 900 darabból álló, III. századi éremlelet, ez utóbbit a Nemzeti Múzeum őrzi. A honfoglaláskor Tolna megye nagy része, benne Szakcs is Árpád birtoka lett. Erre utalnak a Nyék, Keszi, Kurd, Tevel, Tormás és Szakcs településnevek is, melyek mindegyike a honfoglalók és leszármazottaik nevéből ered. Szakcs esetében valószínűbb az Árpád egyik unokájának nevéből való eredet. 1955-ben a község egyik utcájában 17 Árpád-kori sírt tártak fel. A község legrégebbi írásos említése egy 1332-ben készült tizedlajstromban fordul elő, ahol ” Sakch ” a regölyi főesperesség egyik legnépesebb plébániája. Az egyre gyarapodó település a mohácsi vész előtt jelentős mezővárosa volt Tolna vármegyének. 1536-ban a török defterekben Szakcs a még soknak számító 25 házzal szerepel. Katolikus templomát a törökök lerombolták, papját megölték. A község megmaradt lakossága, ahogy Tolna megye számos településén, Szakcson is áttért a protestáns vallásra. A hódoltság után a vidék a herceg Esterházy-család birtoka lett. Szakcs újra benépesült, magyarok között a dél felől érkező rácokkal is. 1710-ben 20 telepes családot számláltak, 1730-ban 61-et, 1753-ban pedig már 115 család szerepelt a telepesek összeírásában. 1388-ban már egyszer elnyert mezővárosi rangját 1795-ben ismét visszakapta, négy országos vásár tartásának jogával együtt. A XIX. század közepén háromezer lelket számláló Szakcs 1848-ban ” az önkéntesen felállított és letett hitük szerint tettleg szolgálatot teljesítő őrsereg ” létszámát 210 nemzetőrrel gyarapította. Az akkori helyzetre jellemzően, összesen egy puskájuk és egy kardjuk volt. Szakcs XVIII-XIX.. századi történetében fontos szerepet töltöttek be a jeles iparosokból és mesteremberekből álló kézműves céhek. Közülük is kiemelkedő a fazekas céh működése, melynek hagyományai nyomán szép habán kerámiák készültek még a múlt század harmadik harmadában. A két Világháború között 3000 körüli lakosságú Szakcs körülbelül 660 házból állt. Az állattartó gazdák, köztük a 897 kateszterális holdat művelő három középbirtokos 844 lóval, 873 szarvasmarhával, 1588 sertéssel és 1168 db juhval rendelkezett. A kézművesek mellett egy malom, fűrésztelep működött, 6 munkást foglalkoztatva. A majdnem teljesen katolikus vallású község öt tantermes elemi népiskolát tartott fenn 5 tanítóval, és egy katolikus óvodát.
A község jeles szülötte Mészáros Gyula (1883-1957) etnográfus, orientalista, költő és egyetemi tanár, aki a század elején Konstantinápolyban folytatta török nyelvi tanulmányait. Kutatásai során járt a Volga vidékén is. 1951-től New Yorkban élt, ott is halt meg.
Várong 220 lakosú község Tolna megye északnyugati szegélyén fekszik. Írásos emlékben 1138-ban szerepel először a neve. Határának egy része a két háború közt megtartott Hunyadi-birtokok parcellázása következtében átnyúlt Somogyba is. A XVIII. század elejétől ismert olyan adat is, amely a falut Somogy megyébe helyezi. Tájéka szervesen kapcsolódik a külső-somogyi dombvidékhez, amely éppen e környéken éri el egyik legmagasabb pontját. A falu e dombok déli oldalán, Törökkoppánytól mintegy 5 kilométerre, délre helyezkedik el, a hajdani Körtvélyesi- patak nyugati dombhajlatán. A faluban az 1970-es évek történései alapján készült Vitézy László, Békeidô című dokumentumfilmje.
A Várong körüli települések hajdan mezővárosok voltak: Szakcs, Tamási, Somogyszil, a XIX-XX. századfordulóig fontos céhes iparral és kereskedelemmel rendelkeztek. A falutól északra eső dombok nagyobb hányadát erdő borítja, amelynek kis része tartozott a várongi pusztához. A nagyobbik a vidék hatalmas hűbéri szolgáltatástól mentes szabad birtokainak volt tartozéka. A falutól délre terültek el a hatalmas kiterjedésű uradalmak, az Esterházy- és Hunyadi-birtok. A legközelebbi falu, Lápafő, amely egyedül volt református a katolikus falvak között, kis uraságok birtokaiból állt. E falu református törzslakossága 1710 körül a Zala megyei Becsvölgyéből települt át. Várong falu életének folyamatossága a török alatt is fennmaradt. Egy 1643-ból származó missziós beszámolóban Várong plébánia központként szerepel, amelyhez Marosd és Szil falu tartoztak. Feltehető tehát, hogy a falu I. Szent István kora óta, amikor első említése történik, a középkoron át, egészen a török időkig lakott maradt. I. István korában egyébként, mint azt Györffy György is említi, a falu a királyi testőrség lakhelye. Erre utal a falu neve, Várong is, mely a Voering skandináv szót rejti magában. A falu lakóinak e tisztségére utal különben az a tény is, hogy közvetlenül az Árpád-család egyik ágának birtokai mellett, a Koppány völgyétől délre helyezkedett el, valamint az, hogy később is az úgynevezett custudiátusi (custus, jelentése őr) birtok-együtteshez tartozott, amelynek központja Székesfehérváron volt. 1802-ben kapta a birtok-együttest a visszaköltöző piarista rend, amely nem sokkal utána megkezdte korszerű gazdálkodásának kiépítését. Várong falu földjei erdő- és bozótirtás után alakultak ki, amelyeket a piarista rend alkalmasnak tartott arra, hogy növelje uradalmát. Az uradalom szőlőtermesztéssel is foglalkozott, a hegyközségi levél 1752-ben kelteződött. Várong az 1734-es szállítólevéllel vált önálló faluvá, amikor ugyanis megkezdődhetett az a jobbágyi élet, amelynek keretében sor került az irtásokra, majd a kitisztított földön a szántás-vetésre és általában a földművelésre.
