Diósberény 433 lakosú község Hőgyésztől 7 kilométerre, északkeletre fekszik. A XIV. században lehet először okiratban nevével találkozni. 1728-ig magyarok lakták, majd német telepesek építették újjá. A gondozott, szép fekvésű falut 2000 hektáros erdő veszi körül, mely kirándulásra, túrázásra kiválóan alkalmas.

Dúzs 297 lakosú község Szekszárdtól 29 kilométerre, északnyugatra fekszik a Kapos völgyében a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén. A község a törökvész után csak a XVIII. században lett újra lakott. A falut körülölelő erdők vadban gazdagok, egykor az Apponyiak tulajdonában volt. Nagyon híres szarvas trófeák kerültek ki ebből az erdőségből. A legértékesebb amit valaha itt ejtettek el, 13,5 kg-os és 220 pontot érő volt. A trófeát a Természettudományi Múzeumban őrzik.

Értény 813 lakosú község Tamásitól 16 kilométerre, nyugatra fekszik a Somogyi dombság tolnai nyúlványán.
A település műemlék jellegű barokk temploma 1749-ben épült, az eredeti berendezésének nagy részét megőrizte.
A község híres szülötte Endrődy János piarista pap, tanár, író, és színháztörténész.

Felsőnyék 1121 lakosú Sió menti község a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonal mentén, Tamásitól 23 kilométerre, északra fekszik a Tita-patak mentén. Az 1848-as szabadságharc bukása után számos bujdosónak adott rejtekhelyet e táj. A Szabadságharc leverését követően néhány hétig Deák Ferenc is itt talált menedéket. A Deák-emlék azóta legendává nemesedett.
A gótikus stílusú római katolikus temploma a XV. századból való, és 1836 körül átalakították.
A szőlőtermesztés 250 éves hagyományát idézi az az építészeti szempontból is értékes présház, melyben a szabadságharc bukása után  Deák Ferencet bújtatták.

Fürged 696 lakosú község a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonal mentén, Tamásitól 23 kilométerre, északra fekszik.
A XIX. századi helyi híres szülötte, Radákovits József írói álnevén Vas Gereben. Az 1848-as szabadságharcban tevékenyen részt vett ,a szabadságharc leverése után ő segítette Deák Ferenc Tolna megyei bujkálását. Ő maga is bujdosni kényszerült. 45 évesen 1868-ban Bécsben hunyt el.

Gyönk 2244 lakosú nagyközség a Tolnai Hegyhát egyik települése, Hőgyésztől keletre, 13 kilométerre fekszik. A helységet érinti a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal. A Tolnai Hegyhát dombokkal, völgyekkel szabdalt tájegység. Az Y alakú völgyet, melyben Gyönk elterül, nem nagy szintkülönbségű, 50-60 méter magas dombok veszik körül. Gyönk tengerszint feletti magassága 149 m, legmagasabb pontja a községtől északra található, 242 m. Itt-ott előforduló erdeit főleg akác, cser, tölgy és szilfa alkotja.  Gyönk területe már az ókorban is lakott volt. Az itt végzett ásatások feltárásai szerint már a bronzkorban volt élet e helyen. Az avarkorból komoly település nyomait tárták fel a régészek. A feltárt mintegy 700 sírhely alapján mondható, hogy a honfoglaló magyarság az itt élő avarokkal összeolvadva lakta be ezt a tájat. Minderről az eleinte egymás mellett elterülő avar és magyar temetők, majd az azok összeolvadása a bizonyosság. A helység további történetét a középkorig homály fedi. Az első írásos dokumentumok az 1280-as éveket említik, mikor “egy itteni nemes, Gyönki László nőül vette Harsány várurának Katha nevű leányát. A Gyönki családot 1446-ig említik az egykori oklevelek. A gyönki plébánia az 1330-as években szerepel a pápai tized összeírásában.  A XIII. században a Sziget- Fejes- és Mérő családot találjuk Gyönk birtokosai között.  A török térhódításával vége szakad a békés időszaknak, a lakosság nagy része kénytelen elhagyni lakóhelyét, tartós háborús időszak következik. A törökök viszonylag nagy lakott települést értek itt: ezt bizonyítják a defterek. A terület a simontornyai szandzsákhoz tartozott. Az 1560-as kimutatás 60 családfővel számolt. 1590-ben már csak 33 családfőt írtak össze. A török hódoltság után a Hegyhát falvaiban nagymérvű pusztulás, elnéptelenedés tapasztalható. Ekkoriban a Sándor család tulajdonában került ősi jusson e terület, majd házasság révén a Magyary-Kossa család kezébe ment át. Az elnéptelenedett falvakba, a parlagon maradt földterületek megmunkálására a földbirtokosok megpróbáltak magyarokat telepíteni. 1713-ban települt e vidékre néhány család Veszprém megyéből: Csót, Veszprémvarsány, Várpalota térségéből. A falvak újratelepítéséhez a császártól is segítséget kértek a földesurak. III. Károly 1722-ben kéréssel fordult a német fejedelmekhez, hogy adjanak telepeseket. Így érkezett Gyönkre az első német telepes csoport Hessenbôl, akik evangélikus vallásúak voltak. Később a Nagyszékelybe települt református németek egy csoportja átköltözött Gyönkre. Így alakult ki a falu jelenleg is érvényes felekezeti háromarcúsága: evangélikus és református németek és katolikus magyarok. Az új telepesekkel a falu fejlődésnek indult.  1812-ben Gyönkre települ át a Nagyszékelyben 1806-ban alapított református algimnázium. 1891-ben már 3371 lakosa van a községnek, ekkor nevezik ki a simontornyai járás székhelyének.  A II. Világháborúig meghatározó történelmi esemény nem szerepel a falu krónikájában. A főként németek lakta település életében a II. Világháborút követő kitelepítések hoznak nagy változást. A kitelepítettek helyére Orosháza környékéről, a Felvidékről több száz család érkezett. A Magyarországra áttelepülő bukovinai székelyek közül is több család Gyönkön lel új otthonra.  Az 1950-es évektől a település iparosodásában, gazdasági életében meghatározó szerepet töltöttek be az itt tevékenykedő üzemegységek, gazdálkodó szervezetek: a KIPSZER Gyönki Gyáregysége, a Mezőgép Gyönki Üzemegysége, az Elegancia Ipari Szövetkezet Gyönki Üzemegysége, a Vegyesipari Szövetkezet, a Petőfi Termelőszövetkezet valamint a Víz és Csatornamű Vállalat. 1961-ben megszűnt Gyönk járási székhely rangja, ez nagyban visszavetette a község további fejlődését.  1970-tôl 6 társközségével együtt közös igazgatás alatt nagyközségként működött, 1991-től ismét önálló. Általános Iskolája fogadja a gyönki diákok mellett a 6 község tanulóit.  Nagymúltú gimnáziuma immár országos beiskolázással kéttannyelvű - magyar-német - képzést folytat.  Gyönkön található a megye legnagyobb létszámú szociális otthona. 1990-től Gyönkön is megnőtt a kisvállalkozói tevékenység, mely a község újuló arculatán is nyomott hagy.
1990. óta a németországi Griesheim városával testvérvárosi kapcsolata van Gyönknek.
Hőgyész 3057 lakosú nagyközség a 65-ös főközlekedési út és a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Tamásitól 18 kilométerre, délkeletre fekszik.. A település neve a finnugor hölgy szóból, mely hermelint jelent, származik. A főúri udvarok kedvelt szórakozása volt a hermelinvadászat az ún. “hölgyészet”. Az 1720-as években németeket telepítettek be, majd az Apponyiak lettek a birtokosok.
A római katolikus templom barokk stílusú. Benne Boros Nepomuki János egyik képe látható, aki a XIX. században sokat dolgozott Tolna és Baranya megyében.
A csicsópusztai kegykápolna hosszú ideje messze földön ismert búcsújáróhely.
A volt Apponyi-kastély barokk épület 1760-ból. Renoválását Ybl Miklós végezte.
A Hőgyészi Német Nemzetiségi Gyűjtemény az 1720-as években áttelepült német ajkú lakosok emlékeit mutatja be.

Iregszemcse 2909 lakosú község a 65-ös főközlekedési út és a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonal mentén, Tamásitól 12 kilométerre, északnyugatra fekszik. Írásos emlékben 1263-ban lehetett először nevével találkozni. Zsigmond király 1387-ben a Tamássyaknak adományozta a birtokot.
A plébánia kertjében látható Kálvária kápolna a település egyik szép történeti emléke, egy elpusztult gótikus templom épen maradt támpilléres szentélye.
1820-ben épült a klasszicista Viczay-Kornfeld-kastély, melynek parkja természetvédelmi terület.
A Kornfeld-kastélyban jelenleg a Takarmánytermesztési Kutatóintézet működik, mely jogelődjét Mauthner Ödön 1936-ban létesítette.

Kalaznó 212 lakosú község Hőgyésztől 8 kilométerre, keletre fekszik. A Donát patak völgyében lévő település eredetére utalnak a közelmúltban feltárt Árpád-kori temető leletei. A XVIII. században az elnéptelenedett falut németekkel telepítették be. A második Világégést követően a kitelepített németek helyére bukovinai székelyek érkeztek.

Keszőhidegkút 260 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Simontornyától 22 kilométerre, délnyugatra fekszik. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik az itt talált 3200 éves leletanyagot, amely azt bizonyítja, hogy a régmúltban is megélhetést biztosított a különböző népeknek ez a környék.

Kisszékely 433 lakosú község Simontornyától 13 kilométerre, délre fekszik.

Koppányszántó 427 lakosú község Tamásitól 17 kilométerre, nyugatra fekszik a Koppány mentén. A somogyi és tolnai hatásokat ötvözô népviselete érdekes és híres.

Magyarkeszi 1444 lakosú község a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonal mentén Tamásitól 18 kilométerre, északra fekszik.
A hengermalom értékes ipartörténeti alkotás.

Miszla 353 lakosú község Gyönktől 10 kilométerre, északra fekszik.
A település hajdani mezővárosi rangjára emlékeztet a XVIII. században épült barokk katolikus és református templom.
A népi építészet emléke a Bikádi utcában lévő műemlék jellegű lakóház.

Mucsi 545 lakosú község Hőgyésztől 12 kilométerre, délnyugatra fekszik. Tipikusan „zsákutcás” falu. A II. Világháborút megelőzően igen nagyszámú németség élt itt, s a földművelésnek, erdőgazdálkodásnak köszönhetően viszonylag gazdagnak is számított. Az 1946-48 kitelepítés során, csaknem az összes német származású lakost elvesztette a falu. Egyes emlékek szerint néhány év alatt többtízezer szerencsevadász fordult meg itt, s nagyon sok házat, présházat egyszerűen széthordtak. Ma tipikusan elöregedő falu.
Nagykónyi 1279 lakosú Koppány-menti község a 61-es főközlekedési út és a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonal mentén, Tamásitól délnyugatra, 5 kilométerre fekszik.
Híres szülötte Sárdy János / 1907- 1969 / színművész. Szülőhelyét emléktábla jelzi, a kultúrházban emlékszobát rendeztek be személyes tárgyaival, könyveivel, bútoraival.

Nagyszékely 469 lakosú község Pincehelytől 10 kilométerre, délkeletre fekszik. Őskori és római kori leleteket is találtak a falu határában.

Nagyszokoly 1003 lakosú község a 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonal mentén, Tamásitól 16 kilométerre, északnyugatra fekszik. A XVIII. században Eszterházy József birtoka volt.

Ozora 1829 lakosú Sió-menti község, Simontornyától 11 kilométerre, nyugatra fekszik. Az 1848-as szabadságharc idején a magyar honvédség itt aratta első jelentős győzelmét: Perczel Mór előtt tízezer ellenséges katona tette le a fegyvert. A győzelem kivívása a honvédeken kívül, a kaszával felfegyverkezett ozorai parasztok érdeme is, akik felszedték a Sió hídját, s teljesen bekerítették az ellenséget. Ozorán zajlott le a híres 1905-ös aratósztrájk is. Az Esterházy-birtokok sztrájkoló parasztjai ezrével szálltak szembe a hatalommal, és csak a katonaság és a sztrájktörők együttes fellépése tudta letörni őket.
Ozora történelmében két ismert költő játszott nagy szerepet: Petőfi Sándor és Illyés Gyula. Illyés Gyula álmai városának nevezte Ozorát. A költő hosszabb-rövidebb időt töltött a településen. Írásaiban világirodalmi rangra emelte a hét dombra épült köszéget.
A római katolikus temploma 1782-ben épült barokk stílusban.
Az ozorai vár kétemeletes, négyszög alaprajzú. Ozorai Pipo, Zsigmond király firenzei származású hadvezére építette a XV. század elején. A török időkben a vár a pasa szállásául szolgált, majd a török megszállás után, a XVIII. században barokk stílusban megújították. Az átalakítás ellenére még ma is áll a firenzei mintára készült Sáfrán-kút. Szolgált börtönnek és magtárnak is. A legújabbkori feltárások során számos értékes lelet került a felszínre.
1992 óta minden évben megrendezésre került az ozorai fafaragó tábor, melynek művészeti vezetője Cs. Kiss Ernő, tatai fafaragó-művész. A táborban készült kültéri alkotások, valamint emlékművek dísztik a település minden részét.

Pári

Pincehely 2560 lakosú nagyközség a 61-es főközlekedési út, valamint a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ és a 48-as/Pincehely-Tamási/ vasútvonalak mentén, a Kapos és a Sió összefolyásánál fekszik. A község határában folytatott ásatások során neolit - valamint bronzkori leletek kerültek napvilágra. Ez is bizonyítja , hogy a rendkívül jó természeti adottságok vonzóak voltak a letelepedéshez. Az eredetileg Görbő és Gyánt községek, melyek nevével írott emlékekben 1138-ban lehet először találkozni, egyesülésével jött létre Pincehely. A XVI. századtól az Eszterházyak birtoka. 1822-23 között jogászgyakornoki idejének egy részét itt töltötte Vörösmarty Mihály. A Zalán futásának előszavát e helyütt írta.
A római katolikus templom 1762-ből való.
A szőlőhegyen áll a XVIII. századi Nepomuki Szent János-kápolna.
Az 1800-ban épült volt Csehfalvy-kúriában írta Vörösmarty Mihály a Zalán futása című eposz egy részét.

Regöly 1361 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, a Kapos partján, Tamásitól 17 kilométerre, délkeletre fekszik. A bronzkorból és a vaskorból származó leletek bizonyítják, hogy már akkor lakott hely, sőt fejedelmi központ volt. Ekkor megerősített földvárral rendelkezett a honfoglalás után esperesség volt itt, majd a település a XVIII. században mezővárosi ranggal bírt.
A nagyközség hajdani mezővárosi rangjára emlékeztet az impozáns barokk római katolikus templom.
A település határában, a középkori Somoly falu területén a XIV. század elején épült gótikus templomának maradványai láthatók.

Simontornya 4578 lakosú város a Sió kanyarulatánál a 61-es és 64-es főközlekedési utak valamint a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén fekszik. Már a római korban is lakott település volt, ekkor Fortiana néven emlegették. Az államalapítás korában besenyők lakták a települést. Mai nevét Salamon Fejér megyei főispán fiáról, Simon alország bíróról kapta. A XVI. században két település összeolvadása után a Laczffyak, a Kanizsaiak és Ozorai Pipo tulajdona, később a Garai családé. Mátyás király idején Beatrix királyné birtokolta. 1727-1784 között Tolna megye székhelye.
A Sárvíz szinte egyetlen átkelőhelyén, ingoványos területen épült méltán híres vára. Mai alakját az 1500-as évek elején nyerte, 1971-ben nagy restaurációt hajtottak végre az épületen. Ma múzeum, és különféle állandó, valamint időszaki kiállításoknak ad otthont a vár. Várának alapját az 1270-es években tették le. Palotaszárnya 1508-ból való, a magyar reneszánsz építészet egyik legszebb alkotása.
A ferences templom Mária Terézia korabeli, barokk stílusban épült. A templomhoz rendház kapcsolódik.
Bőrgyára az iparág legnagyobb hazai üzeme.

Szakadát 348 lakosú község a Tolnai-Hegyháton, Gyönktől 3 kilométerre fekszik. A falu utcái a Hegyhát dombjai által alkotott völgyekben húzódnak meg. Az 1720-as évektől főleg német anyanyelvű emberek lakják. A múlt emlékeit helytörténeti kiállítás mutatja be.

Szakály 1690 lakosú község a Kapos-folyó mellett, a 65-ös főközlekedési út és a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Tamásitól 11 kilométerre, délre fekszik.
Nevezetessége a római katolikus templom, melynek szentélyét a XV. században építették gótikus stílusban, majd a XVIII. században újjáépítették és a XIX. században nyerte el mai eklektikus formáját.
A tájház a XX. század elejei életét mutatja be.

Szárazd 267 lakosú község a 40-as/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Gyönktől 7 kilométerre, északnyugatra fekszik. A XVIII. század során, mint oly sok Tolna megyei falunál ide is németajkúakat telepítettek. A németséget itt is érintette az 1946-48-as kitelepítési hullám.
1800 körül az evangélikus lakosság építette a ma is meglévő templomot, mely klasszicizáló, késő barokk stílusú.

Tamási 9776 lakosú városa Tolna megyében, a Koppány folyó völgyében, a 61-es és a 65-ös főközlekedési útvonalak találkozásánál, valamint a 48-as /Pincehely- Tamási/ és 49-es/Dombóvár-Lepsény/ vasútvonalak mentén fekszik. A terület már a bronzkor és a vaskor idején is lakott volt, amit bizonyít, hogy a XIX. század közepén többek között  a kelta babos karperecet, 1941-ben ezüstös bronz Concodia szobrot, míg 1952-ben Pallas Athéne I. századi szobrot találtak az ásatások során. A római kor idején előkelő lakó- és üdülőhely volt, amire a környéken fellelt villaromok, valamint a mostani templom alatt található római padlóburkolat is utal. Egyes feltételezések szerint a mai Várhegy Castellum is volt. A római uralomtól a honfoglalásig feltehetőleg több népcsoport vonult át ezen a vidéken. A honfoglalás után rövidesen Szent Tamás tiszteletére római kori templomot építettek, valahol a mai templom alatt vagy mellett. A templom déli bejáratának szentvíz-tartója ennek egyik oszlopfejezete. A tatárjárás után, valószínűleg IV. Béla király rendeletére építették meg Tamási várát, amelyből az első okleveles említés 1315-ből való. Több tulajdonosváltás után Károly Róbert a Héder nembeli Kőszegi János fiainak adományozta a birtokot, akik felvették a Tamási nevet, így tehát a település nem családnévből, hanem Szent Tamásról kapta a nevét. A Tamási család az ország leggazdagabb családjai közé tartozott, birtokaik nyolc vármegyére terjedtek ki, tagjaik főméltóságokat viseltek. Miután a család utolsó sarja 1444-ben a várnai csatában elesett, a vámszedési jogú Tamási mezőváros és a hatalmas birtok a Héderváry családra szállt, akik közel száz évig birtokolták azt. Héderváry Ferenc 1531-ben végrendeletileg Werbőczy Istvánra hagyta a birtokot, majd ennek fia örökölte. A törökök 1541-ben foglalták el a várost, amelyik a háborús pusztítás, a pestisjárvány miatt környezetével együtt részben elnéptelenedett, részben elpusztult. Ifjú Bádeni Lajos őrgróf csapatai szabadították fel Tamásit 1686-ban. Ezt követően az Eszterházy család birtoka lett. Herceg Eszterházy Pál nádor 1698-ban magyarokkal telepítette be a települést, számuk az 1702-es urbánum szerint 220 fő. Ők és a török hódoltság alatt beszivárgott rácok /szerbek/ adják a lakosságot. Ez utóbbiak emlékét őrzi az úgynevezett Rácvölgy. Miután a rácokat a hercegi uralomban munkára akarták kényszeríteni, elköltöztek, 1770-ben már nincs a településen szerb lakosság. A Rákóczi szabadságharc alatt a labancok - történetesen éppen a rác csapatok 1704-ben és 1706-ban is pusztítottak a környéken. 1708-ban Béri Balogh Ádám lett a vár új parancsnoka, akit két év múlva Szekszárdon fogtak el és a császáriak, majd Budán kivégeztek. Az 1711-es szatmári békekötés  után a lakosság lassan visszatér és megindul egy békés fejlődés. Az Eszterházy család újra alapította a plébániát, 1719-20-ban pedig új templom épült az Árpád korabeli romokon, amelyik a török hódoltság idején pusztult el. A mai templomot 1734-ben kezdték építeni és 1742-ben fejezték be. A várat - sok magyar várral együtt - az osztrák császári csapatok 1777-ben felrobbantották. Valószínűleg ennek köveiből épült a miklósvári vadászkastély, a pincehelyi templom és a tamási nagy kocsma. Ebben az időszakban sok elhagyott település, tanya benépesült, feléledt, sőt a herceg nevéről Miklósvárnak keresztelt település akkortájt világhírnévre tett szert. Angliában, Franciaországban, a királyi udvarokban ismerték a nevét és jöttek nagyszámú kísérettel ide vadászatokra, a gazdag vadállomány, elsősorban a dámvadak miatt. A híres, nagy pompával megrendezett vadászatoknak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vetett véget. Tamási már 1750 előtt járási székhely, 1872-ben járásbíróságot, majd 1947-ben gimnáziumot kap. A II. Világháború után a tanácsrendszerben előbb önálló, majd 1970-től Párival közös tanácsú község, majd nagyközség. Járási székhely egészen 1983-ig, ezen közigazgatási szint megszűnéséig. Tolna megye ötödik településeként 1984. január 1. napjával kapott városi címet.
Tamási legszebb műemléke a Kálvária-dombon található gótikus Rozália-kápolna. Az 1745-ben elkészült római katolikus templom berendezése figyelemreméltó. A tatárjárás után emelt egykori vár köveiből építették Esterházy Miklós barokk stílusú vadászkastélyát.

Tolnanémedi 1232 lakosú község a 61-es főközlekedési út és a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Simontornyától 7 kilométerre, délnyugatra fekszik a Tolnai-Hegyhát északi csücskében, a Sió és a Kapos völgyében. A település neve világszerte ismerős a régészek körében az itt talált bronzleletek miatt. A 138 darabból álló kincslelet mintegy 3400 évesre tehető. A hagyomány szerint a község egy Németi nevű földbirtokosról kaphatta a nevét. A falu legkorábbi helye a vasúton túli magaslaton volt, majd a Kisnémedi-dűlőben. Némethy,illetve Németi néven Miksa császár 1506-ban kelt adománylevelében olvasható a község neve. Az evangélikusok és a reformátusok a XVIII. század végén alapítottak iskolát, a katolikusok Pincehely filiájaként gyakorolhatták vallásukat. A XIX. században alakult ki a település szerkezete. Jelentős esemény volt a település életében a vasút megépítése 1879-ben, melyhez 1913-ban állomás is létesült. 1912-ben Malom, majd téglagyár és kendergyár kezdett termelni 1922-ben. A villamosítás már 1942-ben elkezdődött. A mezőgazdaság az 1960-as évektől folyamatosan fejlődésnek indult, az anyagi biztonság nőtt, új házsorok épültek.
A településen három templom – a református, az evangélikus és a katolikus – található. A református templom műemlék jellegű, késő klasszicista stílusban épült, a XIX. Század közepén építették.

Udvari 536 lakosú község Gyönktől 10 kilométerre, északkeletre fekszik. Egykoron fejlett kertészeti kultúrával rendelkezett, ma elöregedő település.

Újireg 344 lakosú község Tamásitól 11 kilométerre, északnyugatra fekszik. A falu jellege az alföldi településekre emlékeztet, de ez érthető, hiszen egykori birtokosa, árokszállási jászokat telepített ide. E származási emléket ma is őrzik a rendszeresen megtartott jász-találkozókkal.

Varsád 436 lakosú község Gyönktől 6 kilométerre, délkeletre fekszik a Hőgyész-Paks összekötő út mentén. A XVIII. század első harmadában a birtokos Mercy gróf német telepesekkel népesítette be a községet. Ezután az Apponyiak birtokába került. Itt folyik a Donát-patak, melyet tóvá duzzasztottak.

Bábonymegyer 941 lakosú község a 35-ös/Siófok-Kaposvár/ vasútvonal mentén, Tabtól 6 kilométerre, keletre fekszik. A történelmüket a XIII. századig visszavezető egykori falvak, Nagybábony és Koppánymegyer 1927-ben történt összevonásából alakult önálló településsé. Mindkét település szerepel a kora középkori oklevelekben. Koppánymegyer 1193-ban, Nagybábony 1259-ben. Az évszázadok során számtalan földbirtokosuk volt. A források az 1855-ös kolerajárványt említik igazi nagy katasztrófáként, amely megtizedelte a lakosságot.
A református templom klasszicizáló késő barokk stílusban, 1768-ban épült.
A műemlék evangélikus templom 1832-ben épült klasszicizáló késő barokk stílusban.
A Rudnay Gyula Emlékház, az 1878 – 1957 között élt, neves festőművésznek állít emléket. Az egykori lakóházát az unokája alakította emlékházzá.

Bedegkér 530 lakosú község Tabtól 12 kilométerre, délre fekszik.

Bonnya 317 lakosú község a 35-ös/Siófok-Kaposvár/ vasútvonal mentén Igaltól 10 kilométerre, északnyugatra fekszik. A középkori írott forrásokban többször szerepel a neve: 1229-ben Buduna, 1337-ben Bonya, 1420-ban Bunnya alakban. 1480-ban vásáros helyként említik. A török adóösszeírásokban is szerepelt. A XVIII. század közepétől a Hunyady család birtokába került.

Fiad 186 lakosú község Igaltól 18 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az 1332-36-os pápai tizedjegyzékben szerepelt először a település, a források feljegyezték, hogy sok birtokosa volt.

Kánya 474 lakosú község Tabtól 5 kilométerre, délre fekszik.

Kapoly 757 lakosú község a 35-ös/Kaposvár-Siófok/ vasútvonal mentén, Tabtól 5 kilométerre, nyugatra fekszik. A település ma is két részből áll Kapolyból és Kapoly pusztából. Így volt ez a középkorban is, mert 1337-ben, Keethkapul, 1347-ben Egyházaskapoly (a mai Kapoly) fél száz évvel később Kápolnáskapoly azután Nagy-kapoly (a mai Kapoly-puszta) volt említve. A török időkben az itt élők két urat szolgáltak, mert magyar és török írásos dokumentumokban is szerepeltek. A nagy harcok befejeztével csak az egyik hely maradt lakott. A XVIII. század végén pedig német ajkú lakosság megtelepedéséről adnak hírt a források. A ma itt élők a háborúk áldozatainak emlékműket állítottak, megbecsülik a múltjuk örökségét.
A római katolikus templom középkori eredetű épületét a XVIII. század végén barokk stílusban átépítették.
A református templom az 1838-ban épült.
A település egyik nevezetessége a löszmélyút falába vájt pincesor.

Kára 67 lakosú község Tabtól 17 kilométerre, délnyugatra fekszik. Az írásos emlékek 1138-ban a dömösi prépostság birtokai között említik Villa Kara néven. A község a hódoltság alatt elpusztult és csak a XVIII. század második felében épült újra.
Innen származott Karai László budai prépost, aki a XV. század második felében létrehozta az első magyar nyomdát Hess András vezetésével. Ebben készült az első Magyarországon nyomtatott könyv 1473-ban a Cronica Hungarorum.

Kisbárapáti 554 lakosú község a 35-ös/Kaposvár-Siófok/ vasútvonal mentén, Igaltól 13 kilométerre, északnyugatra fekszik. A mai község határában a középkorban több falu feküdt. Apáti falu Gyiszno néven fordult elő 1055-ben a tihanyi apátság alapító levelében, melyet az 1267-ben keltezett bulla megerősített. Ebben már Gyesznó vagy Apáti néven szerepelt.
Nevezetessége: a műemlék jellegű 1745-ben épített katolikus templom, a halastó, a vadban gazdag erdő.

Lulla Tabtól északra, a Jaba- patak völgyében fekvő zsáktelepülés, lakossága 242 fő. A XX. század elején még Torvaj községhez tartozott és pusztaként szerepelt. A középkorban falu volt, melyet 1229-ben a székesfehérvári káptalan birtokai közé soroltak. 1332-37-ben plébánosa volt. A török adólajtstromban először 49, később 34 házzal szerepelt, de 1609-ben már puszta volt. 1947-től, megszakítással, önálló település.
Jelentős emlékei a római katolikus és az evangélikus templom.

Miklósi 258 lakosú község Tabtól 12 kilométerre, délnyugatra fekszik. Neve az 1332-37-es pápai tizedjegyzékben fordult elő először. A századok során birtokosai gyakran változtak. A XVIII. században német ajkúakat telepítettek be ide. A XX. század kezdetére nagyobb földbirtok nem volt a faluban. Igazi sváb község volt: lakosságát nem kerülték el a II. Világháború utáni megalázó események. A XIX-XX. századfordulón még virágzó falu nehezen talál önmagára.

Nágocs 710 lakosú község, Balatonföldvártól 24 kilométerre, délre fekszik. Történelmi múltja változatos. 1138-ban villa Nagasu, 1264-ben Nagach alakban említették az oklevelek. A török hódoltság alatt elnéptelenedett, ezután a XVIII. században a Zichy grófok németeket telepítettek be. Az 1930-as években megindult az iparosodás. A községben malom, téglaégető, olajütő, gyapjúkártoló, sajtüzem működött. A II. Világháború utáni kitelepítések megváltoztatták a falu etnikai összetételét. Az 1960-as évektől ismét elindult a fejlődés. Három falu tsz-ének egyesítéséből egy 4000 hektáros gazdaságot hoztak létre. 1990-ben átadták az új faluházat.
A római katolikus temploma 1757-ben épült, homlokzati toronnyal, falpillérek közé fogott kapuval és ablakkal, egy-egy fülkében koronás szakállas szenttel. Tornya falpilléres, eredeti sisakkal. Az oromzat szélein vázák, a timpanonban az építtető Zichy család címere látható. Belső berendezéséből figyelmet érdemel a kifinomult ízlésre való főoltár, a két mellékoltár, valamint a szószék és a padok.
A copf stílusú plébánialak 1804-ből való. Előtte népies barokk kőkereszt 1800 körülről való.
A közelben álló Nepomuki Szent János szobrot Zichy József állítatta 1787-ben.
A volt Zichy –kastély romantikus orommal, kétpilléres erkéllyel rendelkezik. A földszinti rész 1714 körül épült. Az emeletet 1820 körül húzták fel, Zichy János megbízásából.

Sérsekszőlős 170 lakosú község Tabtól 3 kilométerre, északra fekszik. Korábban Zala községben tartozott és Szőllőspusztának hívták, mely már 1082 táján Szent László által a veszprémi káptalan részére kiállított megerősítő levélben szerepelt. 1583-tól a Zichy család birtokába került.  Jelentős emléke a római katolikus temploma.

Somogyacsa 235 lakosú község Igaltól 11 kilométerre, észak-északkeletre fekszik. 1406-ban “Poss. Acha” vagyis puszta és a veszprémi püspökség birtoka. 1600-ig lakott volt, azután elnéptelenedett. 1746-ban Padányi Bíró Márton püspök telepíti be újra. Somogyacsához tartozik Gerézd puszta. Az 1332-37-es pápai tizedjegyzék említette először. 1480-ban, “Poss Gerezd” a veszprémi püspökség birtoka volt. A Koppány bal partján néhány házból és gazdasági egységből áll. Értéke a táj harmonikus egysége.

Somogydöröcske 184 lakosú község Igaltól 16 kilométerre, északkeletre fekszik. Neve 1138-ban Villa Diarugsa, l267-ben Derekche alakban fordult elő. Amikor a törökök elfoglalták a völgyet, a falu elnéptelenedett. A Hunyadyak a XVIII. század közepén német lakossággal telepítették be. A II. Világháború után a lakosság nagy részét kitelepítették és helyükre felvidéki magyarok települtek. Az egész falu a XIX-XX. századforduló hangulatát sugározza érintetlen szépségével. A megújulást jelzi, hogy elkezdődtek a felújítások, helyreállítják a műemlék evangélikus templomot és új katolikus templom építését tervezik.

Somogyegres 220 lakosú község Tabtól 12 kilométerre, dél-délnyugatra fekszik.

Somogymeggyes 604 lakosú község a Kis-Koppány patak völgyében, Tabtól nyugatra fekszik a 35-ös/Kaposvár-Siófok/ vasútvonal mentén. A község 1947-ig Kötcséhez tartozó két puszta Meggyes és Csicsal egyesítéséből keletkezett és kapta a Somogymeggyes nevet. Csicsal- puszta a középkorban falu volt, 1251-ben a tihanyi apátság birtokaihoz tartozott, majd a pannonhalmi apátságé lett. 1332-37-ben plébániája volt. Az új község létrejötte után az 1960-as évekig nőtt a lakosság száma, elérte az 1000-et. Az 1969-es körzetesítés elindította a visszafejlődést. 1993. óta önállóan intézi ügyeit.

Szorosad 122 lakosú község Igaltól 16 kilométerre, északkeletre fekszik. A Koppányvölgy északi oldalán, kisebb dombra települt halmazos falu. Szinte már összeépült Törökkoppánnyal. Az 1332-37. évi tizedjegyzék említi, tehát már egyházas hely volt. A dömösi prépostság birtokai között található 1484-ben, de a XVI. század körül már puszta, a XVIII. század elején néptelen faluhely volt, akkor a veszprémi püspökség németajkúakkal telepítette be.
A római katolikus templom 1845-ben épült, de 1900 körül átépítették.
Bősze Gábor pedagógus hosszú évekig gyűjtötte a község tárgyi és szellemi értékeit. A kis helytörténeti gyűjteményt a volt iskolában helyezte el.

Tab 4997 lakosú város Somogy megye északkeleti szögletében, a Balatontól délre, Siófoktól 25 kilométerre. Megközelíthető a 65-ös főközlekedési út daránypusztai, és a Kaposvár - Szántód közötti útvonal kapolypusztai leágazásától. A helységet a 35-ös/Kaposvár-Siófok/ vasút szeli ketté. Változatos domborzatát az egymás mögött sorakozó dombhátak, és völgyek együttese alkotja. Külső-Somogy egyik legszebb vidéke. A terület hajdan, közel ezer éve, Koppány vezér birtoka volt. A szomszédos településeken már 1080-ban királynéi vincellérekről tesznek említést az egykori források. Tabot,  mint Szent Péter tiszteletére emelt templom birtokát villa Tobként említették 1320-ban. Az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok miatt a település többször is gazdát cserélt. 1428-35 között Rozgonyi Istvánné Szentgyörgyi Cecília kapott javadalmat e területre Zsigmond királytól, majd 1438-ban a Batthyányiak s a velük vérrokon Fajsziak nyerték adományul. A török defter szerint Tab 1573-74-ben 12 adózó házból állott. Az 1675-ös pereskedéseket követően Tabot és részeit a Lengyel család birtokolta. 1712-től először magyarok, majd protestáns tótok, később németek, azután Oroszország és Galícia földjéről zsidók telepedtek meg a községben, s 1762-re fölépült a megye egyik első zsinagógája. Fejlődésnek indult a kereskedelem is. A község 1822-ben hetivásárok tartására nyert jogot, 1847-ben mezővárosi rangra jutott. Az 1908-ban a Siófok - Felsőmocsolád között épülő vasút bekapcsolta a térséget az országos kereskedelmi hálózatba. 1950-ben létrejött a tabi járási és községi tanács, de 1968-ban megszüntették e járást, s a települést és kistérségét Siófokhoz csatolták. 1969. július 1-jével nagyközségi rangot kapott. A nehéz körülmények között, de mégis meginduló fejlődés eredményeképpen a településből 1984. január 1-jétől városi jogú nagyközség, 1989. március 1-jétől pedig város lett.
A római katolikus templom barokk stílusban épült 1756-ban, kupolafreskóit Dorfmeister István festette.
A Welsersheim-kastély a XIX. század elején, klasszicista stílusban épült.
A Tabi Galéria Nagy Ferenc fafaragó népművész házi múzeuma.
A város szülötte és díszpolgára Takáts Gyula Kossuth-díjas költő, író, műfordító és Nagy Ferenc fafaragó népművész, a népművészet mestere. Utóbbinak az állandó kiállítása a Galériában látható.

Tengőd 590 lakosú község Tabtól 7 kilométerre, délkeletre fekszik. A helység 1950-ig Tolna megyéhez tartozott.
Római katolikus temploma 1787-ben épült.
A településkép a két Világháború közötti, de a házak modernizálódtak. A XIX. századi népi építészet emlékét egy nagyon szép tornácos ház őrzi. Az itt élők többsége Tabon vagy a mezőgazdasági szövetkezetben dolgozik.

Torvaj 329 lakosú község Tabtól 5 kilométerre, északkeletre fekszik. A település nevét először 1265-ben említi oklevél. A török korban elnéptelenedett, később szlovák és sváb népességgel újranépesült.
A római katolikus templom 1755-ben épült műemlék épület.
Az evangélikus templom 1859-ben épült.

Törökkoppány 471 lakosú község a Koppány folyó völgyében, Tamásitól 17 kilométerre, nyugatra fekszik. A Koppány völgye Somogy megye egyik legszebb természeti területe. A patak déli oldalán a dombok hirtelen, szakadékosan emelkednek ki a völgyből, s a völgyzugokban falvak vannak. Amikor a völgy kinyílik, a formák lágyabbak lesznek, elénk tárul Törökkoppány. Nevével a XII. század elejétől találkozhatunk a forrásokban: Villa Cuppan(1138), Koban(1332-37), “plebanus de Koppan (1347) alakban. A budai pasa 1551-53 között foglalta el és szandzsák (kerület) lett, melyhez 5 nahie (járás) tartozott körülbelül 60 településsel. A törökök várat, fürdőt építettek, a templomot és a plébániát saját szokásaik szerint alakították át. Erről a korról a néphagyomány sokkal többet őrzött meg, mint a dokumentumok (pl.: utca-, dűlőnevek). 1715-től az Esterházyaknak és a veszprémi püspökségnek a birtoka volt. A település a XX. század elején hanyatlani kezdett, mert a vasút és az autóút elkerülte. 1960. után a fejlődés újra megindult. Közös tanácsi székhely lett, a Koppány völgyi községek igazgatási központja.
A római katolikus templom homlokzati tornyú, gótikus eredetű építmény, melynek hálóboltozatos szentélye 1490-ből való, a hajóját 1799-ben építették.
A közeli erdőségben található a török idők emlékét őrző boltozatos Török-kút.

Zala 289 lakosú község a Külső –Somogy dombjai között, Tabtól 3 kilométerre, nyugatra fekszik. Zala községről az első okleveles adat 1278-ból való. A Zichy család a XV. század közepétől volt a falu földbirtokosa.
A műemlék jellegű római katolikus templom 1754-ben, barokk stílusban épült, melyben Zichy Mihály festette a Krisztus a keresztfán című képet.
A volt Zichy-kastélyban Zichy Mihály Emlékmúzeum működik. Itt van a megye egyik legszebb és leghíresebb múzeuma, a Zichy Mihály Emlékmúzeum. Az egyszintes nemesi kúria 1820 körül épült, a műtermet már a művész építtette. Zichy Mihály (1827-1906) élete nagy részét az orosz cári udvarban töltötte. A múzeumban áttekintést kaphatunk festészetéről, megtaláljuk életének dokumentumait, a családi vonatkozású dolgokat, a nagyon értékes könyvtárát és keletről hozott bútorait. A múzeum parkja és a Zichy sírkert természetvédelmi terület.

Zics 434 lakosú község a Somogyi-dombságban, Tabtól délnyugatra, 10 kilométerre. A XX. század elején az 1200 lakos kétharmadrészt német ajkú volt. A német lakosságot 1713 körül Zichy György és Ádám telepítette be. Zicset 1295-ben Zych-nek, 1332-37-ben Zics-nek írták és plébániáját említették. A török időkben Andocsról jártak ide misézni. A falu földbirtokosa a XIV. századtól a Zichy család.
A római katolikus templomot Zichy József építette 1786-ban, és id. Dorffmaister István készítette a freskóit; előtte 1832-ből való vasfeszület áll.

Almáskeresztúr 103 lakosú község Szigetvártól 15 kilométerre, északkeletre fekszik. A községet először 1296-ban említi egy okirat Keruchur néven. A török hódoltságot követően Tótkeresztúrra keresztelték; s jelenlegi nevén 1902-től ismerik. Az 1700-as évek végétől németek lakták. Őket a II. Világháború után kitelepítették, és felvidéki magyarokat költöztek a helyükre. A falu egykori birtokosai a Batthyány család, a Biedermann család, a Kammerer család voltak.
A látnivalói: Johe Galéria, az Elekmajorban álló neoklasszicista homlokzatú Kammerer-kúria.

Bánfa 218 lakosú község Szigetvártól 13 kilométerre, délkeletre fekszik. Az első írásos említése 1289-re tehető Baanfolua változatban. A XVIII. században Batthyány család birtoka volt. A település része az 1860 körül alakult uradalmi majorság, Simonfa. Az 1930-as években német, délszláv és más nemzetiségű család telepedett itt le.

Basal 193 lakosú község Szigetvártól 5 kilométerre, északra fekszik. Az írásos emlékek 1217-ben említik először. A Győr, majd a Rátót nemzetség birtoka volt. A hagyomány szerint 1556-ban Ali basa innen támadta Szigetvárt. Valószínűbb, hogy a helynév török eredetű személynévből képződött.
A református temploma 1858-ban épült.

Boldogasszonyfa 550 lakosú község a 67-es főközlekedési út mentén, Szigetvártól 18 kilométerre fekszik. A régészeti leletek szerint már a kőkorszaki ember is élt a falu mai helyén. Írott forrásban 1344-ben Bodugazonfalua néven szerepelt. A XVIII. századtól hívják mai nevén. A falut Jézus anyjának, Szűz Máriának a tiszteletére szentelt templomáról nevezték el. 1746-ban német telepesek érkeztek, majd szlávok és magyarok is letelepedtek.
Említésre méltó a fafaragó múzeuma, ahol Hoffer János munkái láthatók és a klasszicista Igmándy-kúria.

Botykapeterd 401 lakosú község a 6-os főközlekedési út és a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 5 kilométerre, keletre fekszik. Botyka és Kispeterd települések egyesüléséből jött létre1931-ben. Botyka első írásos említése Boghka néven 1258-ból származik, Peterdé 1324-ből. A török uralom alatt folyamatosan lakott területek.
A botykai református kőtemplom 1827-ben készült el.
Kispeterden 1576 óta áll a református templom.

Bürüs 102 lakosú község Szigetvártól 11 kilométerre, dél-délnyugatra fekszik. A falu neve a bürü szóból ered, ami gyaloghidat, pallót jelent. Írott forrásokban először 1479-ben jelenik meg Bewres néven. A török hódoltság alatt is lakott terület. 1757-1860 között a Czinderi család birtoka.
Református temploma körülbelül 120 éve épült.

Csebény 105 lakosú község Szigetvártól 22 kilométerre, északkeletre fekszik. A XV. század derekán említik először Chebe néven. A török uralom alatt pusztává lett, majd 1771-től néhány német család élt itt. A XIX. század második felében már magyarok is lakták. 1930-ban két településrészből állt: Szágy-Szabás és Csebény-Szabás. 1945-ös kitelepítés az itteni németeket is érintette.

Csertő 455 lakosú község, Szigetvártól 4 kilométerre, északra fekszik. A bronzkor óta lakott település nevét írásos emlékek először 1360-ban említik Chertw alakban. Birtokosai Sárdi Somssich Antal és a Festetics család voltak. 1918-1921 között szerb megszállás alatt volt. Külterületei közé tartozik Szőlőhegy és Pipagyújtó, azaz Szenterzsébetpuszta nevű helyek.
A volt Festetics-kúria 1836-ban épült klasszicista stílusban. 1886-ban erősen átalakították.

Dencsháza 617 lakosú község, Szigetvártól délre, 9 kilométerre fekszik. Egy 1408-ból származó okmány Danchhaza néven említi. Feltevések szerint az elpusztult Gyertyánfalva település megmaradt lakói alapították. A török hódoltság után reformátussá lett a falu, s református templomát 1794-ben szentelték fel. 1800 körül német családok kezdtek betelepedni, zömük a század végére asszimilálódott. 1920 táján cigány közösség telepedett le a faluban. Birtokosai 1945-ig a Biedermann bárók. A községhez tartozik Péterpuszta, ahol a Biedermann családnak köszönhetően a XIX. században uradalmi major alakult.
A kastély parkjában lévő arborétum különleges, szép fapéldányokban bővelkedik. Szép látvány az 1 kilométer hosszú, háromsoros bokréta fasor.

Endrőc 431 lakosú község Sellyétől 17 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az első írásos emlék 1479-ből származik, amely Endrewcz néven említi. A török hódoltság során elnéptelenedett, csak a XVIII. században népesült be újra. Túlnyomó részben németajkúak lakják.
A római katolikus lakosság részére imaház épült.

Gyöngyösmellék 331 lakosú község Szigetvártól 9 kilométerre, délnyugatra fekszik. A neve 1536-ban bukkant fel először az írott forrásokban. A török hódoltság alatt folyamatosan lakott helység, s a lakói többségében magyarok. 1760-tól délszláv, a XIX. századtól pedig német családok is betelepedtek. A XVIII. században a Király család birtoka volt. Református és római katolikus templom is található a faluban.

Hobol  1048 lakosú község Szigetvártól 3 kilométerre, délre fekszik. Az első letelepülők az újkőkor késői szakaszában (i.e. 2800-2500) éltek itt. A község neve az írott forrásokban először 1342-ben bukkant fel, és akkor Hoboyként szerepelt. A török uralom ideje alatt kisebb megszakításokkal ugyan, de végig lakott volt; s lakói magyarok voltak. 1830 körül a korábbi településtől délre eső területet magyar, német zsellérek és téglások kezdték benépesíteni, ahol így létrehozták Kishobol nevű települést. 1850 körül e mellett alakult ki az uradalmi majorság, Hobolpuszta. Feltételezések szerint azonban ezt a településrészt 1842-ben gróf Batthyány Kázmér hozta létre. A községet 1966-ban Szigetvárhoz csatolták.1992. január 1-je óta önálló község, előtte Szigetvár városához tartozott.

Horváthertelend 103 lakosú község Szigetvártól 22 kilométerre, északkeletre fekszik. Már a középkorban lakott hely volt, és a XIV. században önálló plébániával rendelkezett. A török hódoltság idején lakatlanná vált a község. Az újabb telepesek 1756 után érkeztek, akik elsősorban horvát családok voltak, köztük néhány magyar és német anyanyelvű. A XVIII. században ismét több német család letelepedett itt. A II. Világháborút követő kitelepítések révén számuk jelentősen

Ibafa 251 lakosú zselici község, Szigetvártól 25 kilométerre, északkeletre fekszik.
A Pipamúzeuma helytörténeti gyűjtemény, ahol a régi mesterek művészi kivitelű munkáit éppúgy megtaláljuk, mint a magyar pipagyártás legújabb termékei. Itt találhatók az „Ibafai fapipa …” kezdetű tréfás mondóka „főszereplői”.

Katádfa 165 lakosú község Szigetvártól délkeletre, 15 kilométerre fekszik. A település nevét először 1364-ben Kathatfalwa alakban jegyezték fel. A reformáció elterjedésétől kezdve lakosai reformátusok, és már 1560-ban anyaegyház. A török hódoltság idején folyamatosan lakott hely volt, lakói mindvégig és ma is magyarok. 1768-ban egy tűzvész alkalmával elpusztult a község temploma, a paplak és az összes épület. 1770-ben már állt az új fatemplom.
Műemlék jellegű református temploma 1793-ban épült, majd 1853-ban alakították át mai formájává.

Kétújfalu 710 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 13 kilométerre, délnyugatra fekszik. Csak a XVII. század végétől, XVIII. század elejétől lakott hely; és eredeti neve Magyarújfalu valamint Németújfalu volt. Lakói először magyarok voltak, majd 1770-től néhány német család is letelepedett itt. Németújfaluba 1799-ben Szulokról érkeztek a német családok, akik egy új falut hoztak létre, Németújfalu néven. A németség már a XIX. század folyamán fokozatosan magyar anyanyelvűvé vált. A két község 1940-ben Nagyújfalu néven egyesült, majd 1942-ben a neve Kétújfalura változott. Szentmihálypuszta régen önálló volt, a török hódoltság után azonban elpusztult. 1770 után magyar és német béresek, zsellérek telepedtek itt le. Az 1820-as évek végén német üvegesek érkeztek a községbe. Az üvegipar a XIX. század közepéig volt csak jelentős, utána elsorvadt.

Kisdobsza 274 lakosú község a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A leletek tanúsága szerint már a római korban is lakott hely volt. A községre vonatkozóan az első írásos említés 1277-ből való, amelyben Dubza alakban szerepel. A falu 1060-tól a székesfehérvári káptalan egyik birtoka volt, ezen belül is a királynő háztartását volt hivatott ellátni. A török hódoltság idején folyamatosan lakott település maradt. Kisdobsza és Nagydobsza 1978. december 31-én egyesült, és neve Dobszára változott. Azonban a lakosság kérésére 1992. január 1-jével a két község ismét önállóvá vált, de körjegyzőségük ma is közös.

Kistamási 145 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A település neve az írott forrásokban először 1554-ben Kistomás néven bukkant fel. A szájhagyomány szerint a későbbi lakosok csak a tatárjárás után kezdtek itt letelepülni. A török hódoltság idején folyamatosan lakott helynek számított és lakói mindvégig magyarok voltak. A Rákóczi-szabadságharc idején elnéptelenedett, majd ismét magyarok népesítették be.

Magyarlukafa 109 lakosú község Szigetvártól 17 kilométerre, észak-északnyugatra fekszik. A község neve egy 1237-ből származó oklevélen villa Luca, 1395-ben pedig már Lucafalwa néven szerepel. Feltehetően már a tatárjárás előtti időkben is lakott hely volt, azonban 1715-ig puszta, és csak időnként telepedett itt le egy-egy család. 1720 előtt magyarok kezdték benépesíteni a területet, 1772-ben pedig már német telepesek érkeztek ide. Először csak az üveghuta dolgozói, majd a XVIII. században falusi polgárok is letelepedtek itt. Az itt élőket egy falucsúfoló lukafai vellásoknak hívta, mivel sokan a szénagyűjtéshez használatos favillákat készítettek. Szinte az egész Dél-Dunántúlt ellátták termékeikkel. A község tájházában néprajzi műhely tevékenykedik.

Merenye 338 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, északnyugatra fekszik. A község feltehetően csak az Árpád-kor kezdetétől volt lakott hely. Az első írásos említése 1192-ből való. A falu neve a szláv eredetű Mrnja személynévből származtatható. Zágrábtól északnyugatra található egy hasonló nevű Merenje község is. Egy 1417-ből származó írás szerint a község a budai káptalan birtoka volt. A török uralom ideje alatt végig lakott falu volt, és a XVII. század végére a környék legnagyobb lélekszámú magyar településévé vált. A falu északkeleti részén a török időkben egy mecset állt. A község és környéke a történelem folyamán a Batthyányiak, majd gróf Széchenyi Lajos és László, később pedig Festetics Imre birtoka volt.
A település műemlék jellegű református temploma 1781-ben épült.

Molvány 220 lakosú község a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 6 kilométerre, délnyugatra fekszik. Az írott forrásokban 1360-ban említették a község nevét először: Milwan alakban. 1360 és 1470 közt a patai uradalomhoz tartozott. A török fennhatóság idején lakóinak nagy hányada elmenekült, de néhány család továbbra is ott maradt. Az 1836.évi kolerajárványban a lakosságának mintegy háromnegyed része meghalt.
A község műemlék jellegű, barokk stílusú református temploma 1828-ban épült.

Mozsgó 1109 lakosú község, Szigetvártól 10 kilométerre, északra fekszik. A későbronzkor idején már lakott hely volt, majd a kelták és a rómaiak érkeztek erre a vidékre. Az Árpád-kor idején magyarok telepedtek le a környéken. Az írásos emlékekben a község neve először 1330-ban bukkant fel Domburou alakban. A település először a Viszlai, majd a középkor végén a Tinódi család birtoka lett. A törökök kiűzését követően a Batthyányiak birtokának része volt, majd a Biedermann család lett az új birtokosa. A mai község területén a XIV. században Szentmiklós néven puszta volt, amely plébániával is rendelkezett, de a török harcok során szinte teljesen elpusztult. A XVIII. század elejére teljesen elnéptelenedett. 1726 táján horvát és német családok kezdték benépesíteni, a XVIII. század közepén újra németek érkeztek. A század második felétől a magyar nyelv kezdett általánossá válni. Közigazgatásilag Szigetvár és a tőle északra fekvő települések köztük Mozsgó is egészen 1950-ig Somogy megyéhez tartozott, csak azt követően csatolták Baranyához.
A Magyarok Nagyasszonya római katolikus temploma 1746-ban épült, román stílusú szentélye barokk stílusban, gróf Batthyány Károly építette majd 1876-ban neoromán stílusban újjáépítették.
A volt Biedermann-kastély klasszicista stílusú épület. A kastély parkja védett.
A XVIII. században épült volt uradalmi magtár, ma ipari műemlék jellegű épület.

Nagydobsza 691 lakosú község a 6-os főközlekedési út mentén, Szigetvártól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A falu királynői birtok volt. Az 1332-es évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt: plébániával és a Szent Márton tiszteletére szentelt templommal rendelkezett. A XIV. század végétől a székesfehérvári káptalan birtoka volt. A helység a török hódoltság alatt feltehetően folyamatosan lakott volt. A XVII. századtól lakói magyarok voltak, és népessége azóta sem nagyon változott. 1807-ben a környéket a Kegyes Tanítórend kapta meg, így a falu egészen 1945-ig a birtokukhoz tartozott. . 1992. január 1-jén Dobsza község, két részre Kisdobszára és Nagydobszára vált szét.
Nagydobsza több építészeti és néprajzi emlék is fellelhető: református temploma késő barokk stílusú, és 1808-ban épült át, miután többször tűz pusztított benne.
Modern stílusú római katolikus templomát 1975-ben szentelték fel.
A Fő utca 68. szám alatt látható a környék jellegzetes építészeti stílusát szemléltető, zsuppal fedett, gerendavázas, tornácos úgynevezett talpasház, amely 1852-ben épült. Ez a tájház nemcsak a környéknek, de a megyének is nagy becsben tartott építészeti emléke.

Nagypeterd 678 lakosú község a 6-os főközlekedési út és a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szentlőrinc és Szigetvár között félúton fekszik. Az Árpádok és Anjouk idejében is lakott település a török hódoltság alatt sem néptelenedett el, sőt a környékbeli falvak lakosainak gyűjtőhelyeként működött. Köszönhette ezt annak, hogy már a római korban hadiút húzódott itt, s a középkori település szerepe helyzeténél fogva nem változott. Lakói korábban nemesek voltak, de csak a XVIII. században nyerték vissza kiváltságaikat, amelyeket az oszmán hódítás vett el tőlük.
A falu református temploma műemlékileg védett; és a XVIII. század második felében késő barokk stílusban épült.
A közigazgatásilag hozzá tartozó Csatapuszta szép kúriával rendelkezik.

Nagyváty 366 lakosú község Szentlőrinctől 8 kilométerre, északnyugatra fekszik. A térség egyik legrégibb települését először 1326-ban említik az írásos források Nogwagh alakban. Az Árpád-korban jelentős várral rendelkező település az egyik székely ispánságnak és esperességnek volt a székhelye. Az egykori földvár helyét ma is látni a Fekete-erdő területén. Székelyek IV. Béla idejében éltek itt. A török időkben is lakott településre a XIX. században németek is érkeztek.
1820-ban épített református temploma uralja a település képét.

Nemeske 289 lakosú község Szigetvártól 7 kilométerre, nyugatra fekszik. Temploma a XVII. századból való határában, horgásztó terült el. A faluhoz tartozik Görösgalpuszta a XIII. századi Nádasy, később Stephaich család kúriájával. A török időkben nádrengetegként ismert vidék adott otthont a török elől menekülő köznemesi lakosságnak. Valószínű, hogy innen származik a település mai neve.
Késő barokk református temploma az 1700-as években épült. Említést érdemel Görösgal római katolikus plébániája is.

Nyugotszenterzsébet 226 lakosú község Szentlőrinctől 13 kilométerre, északnyugatra fekszik. A falu történelme során először 1332-ben került be az évkönyvekbe védőszentjéről elnevezve S. Elyzabeth alakban. A török korban is lakott települést jórészt mindig magyarok lakták. Szőlőhegye régóta művelt terület.
Református templomát az Eszterházyak építették.

Patapoklosi 401 lakosú község Szigetvártól 5 kilométerre, északnyugatra fekszik. A község két korábban különálló település Pata és Poklosi egyesítésével jött létre1950-ben. Az első említés 1283-ból való, amikor Pathaa néven említik. A másik település csak később, 1431-ben jelenik meg oklevélben. Pata feltehetően személynévből, Poklosi a ragadós fekete földről kapta nevét. Sok birtokosa volt e falvaknak a középkor folyamán. A török időszak alatt mindkét település és a mellettük elterülő, egykori Hosszúfalu is elnéptelenedett. A magyarokkal újratelepült falvakban 1836-ban kolera pusztított.
A község legjelentősebb épülete a műemlék jellegű patai református templom, amely 1794-ben épült barokk stílusban. Festett mennyezetének kazettái gyönyörűek.

Pettend 159 lakosú község Szigetvártól 12 kilométerre, délnyugatra fekszik. A XV. században Pethend néven említett falu tulajdonosai számtalanszor változtak. Említésre érdemesek közülük a Létaiak, Szőcsényiek, Dombaiak, az enyingi Törökök, a XV. században a Báthoryak, majd a török hódoltságot amely alatt végig lakott volt a falu követően a Nádasdyak. A XIX. sz. elején a I. Ferencz király adományozta el a Kegyes Tanítórendnek. Közigazgatásilag a településhez tartozott Hagyó nevű falu, ahol még a XIX. században is működött vízimalom, csárda és kocsma. A falunak református temploma van.

Rózsafa 409 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, délkeletre fekszik. A település neve eredetileg (1330-ban) Szentmihályfalva volt. Tinód (Tinódi Lantos Sebestyén szülőfaluja), a mai Rózsafa határában feküdt. A község a Werbőczy és a Perczel család birtokaihoz is tartozott a török időket követően. A lakosság 60 %-a református. Elődeik a török uralom alatt(1570 körül) már templomot emeltek, de azt a török lerombolta. Később újjáépített református temploma mellett kell megemlíteni a falu zenélő kútját és a Tinódi-emlékművet. Ugyancsak említést érdemel a bodorfapusztai Perczel-kastély is, amelyet később a XIX. században klasszicista stílusban átépítettek.

Somogyapáti 571 lakosú község Szigetvártól 6 kilométerre, északnyugatra fekszik a Lad-Szigetvár összekötő út mentén. A Zselicben a mai megyehatárhoz közel található település történelme során hosszú ideig Somogy megyéhez tartozott. Közigazgatásilag hozzá tartozik Adorján, amit korábban Adorjánpusztának hívtak. Kedvező földrajzi adottságainak köszönhetően régóta lakott hely. Már a dunántúli vonaldíszes kerámia népei is itt éltek (i.e. 4000-2800 között), és az újkőkori lengyeli kultúra (i.e. 2800-2500) is hagyott hátra leleteket. A régóta lakott vidék itt is kedvező természetföldrajzi adottságainak köszönhette fejlődését. Először Apati néven került be a település neve az évkönyvekbe egy 1332-1337-es lajstromba. A név arra utal, hogy valamelyik apátság birtoka volt ekkor a falu. Legvalószínűbb, hogy az adorjáni apátsághoz tartozott. A településnév előtagja a volt vármegyére utal. A török időkben elnéptelenedő községbe lassan szivárogtak csak vissza a magyarok. Mellettük németek is érkeztek, bár a XIX. századra színtiszta magyar településsé vált.
Lakossága túlnyomórészt római katolikus. Műemlék jellegű templomuk 1777-ben barokk stílusban épült. A templom kertjében áll Nepomuki Szent János és Szent József szobra.
A lakosság kisebb részét jelentő reformátusoknak haranglábot építettek.

Somogyhárságy 537 lakosú község Szigetvártól 15 kilométerre, észak-északnyugatra fekszik. A község neve 1346-ban jelent meg először Hassagh alakban, feltételezhetően a területen fellelhető sok hársfának köszönhetően. A középkor folyamán számtalan nemes birtokolta a felszabadító harcok során kipusztult települést. A XVIII. században németek, később magyarok telepedtek meg az egykori településen, kialakítva a környék egyik nagyobb lélekszámú települését. A német telepesek az úgynevezett kishárságyi részen éltek, amely korábban különálló falu volt.

Somogyhatvan 418 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, északnyugatra fekszik a Lad-Szigetvár összekötő út mentén. Az északnyugat baranyai település történelmét az 1421-es évtől ismerjük, az első írásos forrásból. A neve akkor: Hatwan. A név eredete bizonytalan, feltehetően az egykori telkek, esetleg házak számára utal. A Somogy előtag a vármegyei hovatartozást jelenti. A török időkben is lakott település a felszabadító harcokban megsemmisült, így egykori lakosai a korábban élénk református egyházközösség délebbre húzódott a mai település helyére. A falu előbb a Traun, majd a Draskovics, végül az Eszterházy család kezébe került. A településhez tartozik még két puszta is. Vandapuszta az uradalmi birtokközpont volt, míg Ágipuszta a XVII. században is jelentős település volt, s csak a török hódoltság után vált néptelenné. A korábban református település megőrizte felekezeti hovatartozását, és református többséggel rendelkezik.
Református temploma barokk stílusú; 1737-ben épült. Ugyancsak barokk stílusban épült az egykori magtár 1800 körül.

Somogyviszló 263 lakosú község Szigetvártól 9 kilométerre, északnyugatra fekszik. A zselici dombok között meghúzódó település hosszú ideig Somogy vármegye része volt. Feltehetően már 1299-es forrásokban említett Wyzlou alak is a ma már nyugat-baranyai települést jelenti, amelynek 1403-as változata: Somoghwyzlo volt. A XV. században emelték templomát, majd a települést a szigetvári várhoz csatolták. A török idők alatt is lakott volt, de a XVIII. század elejére majdnem elnéptelenedett. A XIX. században számtalan földesura volt, közülük a Zichy család érdemel említést.
Magyar lakosságának vallása többségében református. Későbarokk műemléki védettségű református templomát 1784-ben építették. Utóbb klasszicista toldásokkal egészítették ki a XIX. században.

Szentdénes 355 lakosú község a 60-as/Nagykanizsa-Pécs/ vasútvonal mentén, Szigetvártól 12 kilométerre, délkeletre fekszik. A település nevét először a XIII. században említik. S. Dyonisio néven. A tatárjárás során a somogyvári apátságból kimenekített, Szent Dénest ábrázoló képet itt rejtették el a bencés szerzetesek. A kép itt maradt, s végül a település védőszentje és neve is Szent Dénes lett. Valószínűleg már a török uralom alatt is magyarok lakta település volt.
A falu római katolikus templomát a XVIII. század legvégén emelték copf stílusban az Eszterházy család segítségével.

Szentegát 455 lakosú község Szigetvártól 10 kilométerre, délre fekszik. Eredetileg egy 1870 körül létesített uradalmi major volt; vegyes eredetű, de magyarul beszélő lakossággal. A második Világháború befejezéséig a Biedermann bárói család tulajdona volt.
Itt épült fel a kastély, közvetlen mellette a vadászkastély is. A kastélyhoz tartozott park jelenleg az elhanyagoltság állapotát mutatja, s ugyancsak lehangoló állapotban van a bárói család családi kriptája. A kastély jelenlegi a többi kastélyhoz képest viszonylagosan jó állapotát az állami gazdaságnak köszönhette, amely beköltözött falai közé, így a rendszerváltozásig tulajdonosa volt az épületnek. Az 1990-es évek eleje óta állapota romlik.

Szentlászló 893 lakosú község a 67-es főközlekedési út mentén Szigetvártól északra, 14 kilométerre fekszik. A zselici település történeti említésére 1237-ben került sor Sancti Ladizlay formában. Római telepet tártak fel a Szentlászlóhoz tartozó Szentegyed faluban. A korábban 1333-ban Margitapuszta néven ismert önálló plébániát Szent László királyunk adományozta a pannonhalmi apátságnak. A plébánia a szent király emlékének megfelelően felvette az adományozó nevét, aki egyben a falu védőszentje is lett. A török uralom alatt időszakosan elnéptelenedett a település, majd magyar és horvát, a XVIII. század folyamán pedig jelentékeny számú német telepesekkel gyarapodott. A falu birtokosai között voltak a Széchenyiek, Festeticsek és a Borzák. A községhez tartozik még Karány-dűlő, ahol az 1234-ben említett Karany nevű település lehetett.
A XVIII. század végén építettek fatemplomot, majd 1812-ben a jelenlegit.

Szigetvár 11356 lakosú város a 6-os és 67-es főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 60-as/Nagykanizsa- Pécs/ vasútvonal mentén fekszik. A nagy történeti múltra visszatekintő kisvárost a középkorban az Almás-patak mocsaras vidékéről kiemelkedő löszdombra építették. Az egykori építkezési mód nagy biztonságot adott a településnek. Már a XV. században a város a messzi vidék ipari és kereskedelmi központja lett. Birtokosai a magyar történelem neves családjai közül kerültek ki. A XVI. században az oszmán török hadak területi térnyerésével párhuzamosan Szigetvárnak mint végvárnak jelentőség egyre inkább előtérbe került. A város első ízben 1556-ban ostromolták meg a török hadak, sikertelenül. A második ostromra 1566-ban került sor. A vár kapitánya Zrínyi Miklós előre tudta a véget, de elhatározásához alig 2500 katonával hű maradt. Életük végéig védték Szigetet. A várból és városból álló erődítést Szulejmán szultán utolsó magyarországi hadjárata során támadta meg több mint 80000 kitűnően felszerelt katonájával. A végcél nem a “vakondtúrás” -így nevezte a török Szigetet- hanem Bécs elfoglalása volt. Az egy hónapig tartó harc során a magyar védők sorra elestek, s a város és a vár török kézre került.
Az utolsó napon 1566. szeptember 7-én Zrínyi néhány megmaradt emberével az utolsó menedékhelyéről a belső várból kirohant a már török területre. Itt érte mindannyiukat a halál. A török nem örülhetett a győzelemnek, az agg Szulejmán szultán is meghalt néhány nappal a vár elfoglalása előtt. A győztesek kifáradva a hosszú harctól, az emberveszteségtől, valamint a szultán halála és a közelgő tél miatt lemondtak a további harcról. Szigetvár elveszett, de árán megmenekült Bécs. Szigetvárból török végvár lett, a környék államigazgatási, gazdasági és vallási központja. 112 évi török uralom után Szigetet 1688-89-ben foglalták vissza a császári hadak. A török Szigetvárból osztrák császári város lett, s a nehezen meginduló polgári fejlődést Mária Terézia rendelete gátolta meg. A várost eladta és a lakosságot jobbágysorsra juttatta. Majd a vár is földesúri kézbe került. A XVIII. század fejlődét a helyi iparosok és kereskedők mindinkább elősegítették, és a XIX. század folyamán gazdag pezsgő élet jellemző Szigetvárra. Szigetvár a 400 éves évfordulója idején 1966-ban megkapta a városi rangot, s ezidőtől kezdve fejlődése gyorsabb ütemű lett. A cipőgyár, a konzervgyár mellett mind több magánvállalkozó biztosít a városban munkalehetőséget. A városban 600 férőhelyes kórház működik. 100 férőhelyes kollégium, több alsó- és középfokú oktatási intézmény, valamint Zeneiskola segíti az oktató-nevelő munkát. Meleg vizes fürdője, könyvtára, s az újonnan épült művelődési háza a környék kulturális és idegenforgalmi igényeit elégíti ki. A vár, a megmaradt török épületek, valamint több kiállítás Szigetvár kulturális és történeti örökségének őrzői.
A télen-nyáron nyitva tartó termálfürdő a Zrínyi vár szomszédságában a város centrumától 300 méterre található. A 800 méter mélyről feltörő 62 Celsius fokos gyógyhatású víz nátriumkloridos, alkali-hidrogénkarbonátos hévíz. Magas ásványisó tartalma és az oldott ionos bróm, jód és fluorid tartalma révén kiválóan alkalmas reumatikus izületi és mozgásszervi betegségek kezelésére, operációk és csonttörések utáni rehabilitációs kezelésekre, nőgyógyászati problémák kezelésére. A víz ásványisó összetétele lehetővé teszi, hogy a magas vérnyomásban szenvedő és szívbetegek is használják a fürdőt. Szolgáltatásain: masszázs, pedikűr, kádfürdő, büfé, étterem, kölcsönző, kondicionáló-gépek, sportlehetőségek

Szörény 83 lakosú község Szigetvártól 14 kilométerre, délnyugatra fekszik. Az első írásos emlékek ugyanis 1396-ból származnak. Ekkor Zeuren néven említi egy oklevél. A történelme során végig színtiszta magyar település a Batthyány család tulajdona volt, majd a Biedermann család kezébe került. A Világháborúk és kitelepítések is megkímélték a megye egyik legapróbb települését.
Református temploma 1817-ben épült.

Szulimán 287 lakosú község a 67-es főközlekedési út mellett Szigetvártól 10 kilométerre, északra fekszik. Már a rézkori péceli kultúra (i.e. 2100-1900) és a bronzkori Somogyvár-vinkovci kultúra által is lakott terület volt a Zselic felszabdalt, vízfolyásokban bővelkedő déli lejtője, ahol a kedvező természeti feltételek megtelepedésre bátorították az embereket. Első írásos formája is a mezőgazdasági művelésre utal, hiszen a Zelewmal alak 1403-ból a szőlővel beültetett hegyoldalt (szőlőmált) jelentett. Jelentőségét plébániája is jelzi, amely a mohácsi vészig fennállt. A török időszak óta horvát-magyar lakosság lakta, s közéjük fokozatosan németek települtek. Számuk csak a második világháborút követően esett jelentősen vissza. Helyüket szlavóniai, felvidéki és környékbeli magyarok foglalták el. A település birtokosai között kell említeni Török Bálintot, a Balogh, a Batthyány és a Biedermann családot.
Római katolikus templomát 1890-ben emelték.

Teklafalu 376 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Szigetvártól délkeletre, 14 kilométerre fekszik. A falu birtokosa, Czindery László Tiltvány nevű birtokára főleg Tolnából hozott telepeseket, leginkább németeket. Magyarok csak később érkeztek a felesége után Theklasdorfnak elnevezett új településre. A második Világháborút követően a németek száma a kitelepítés miatt csökkent, és a helyükre Felvidékről érkeztek magyarok. A településnek több külterületi lakott helye volt, így például a XVIII. században az Orgya nevű helység.

Tótszentgyörgy 193 lakosú község Szigetvártól 6 kilométerre, nyugatra fekszik. A települést először 1283-ben említik az írásos források Scengurg névalakban. Az önálló plébániahivatal alapján feltételezhető, hogy korábban jóval nagyobb lélekszámú volt a település. A török időkben elnéptelenedett, mivel lakossága templomát lebontva, annak anyagát a szigetvári várba építve az erődítménybe menekült. A 1500-as években Felvidékről érkező tótokat telepítettek, akikről a település nevének előtagját kapta.
A XVIII. század végére már annyi református magyar is visszaköltözött, hogy önálló templomot emeltek 1793-ban barokk stílusban.

Várad 133 lakosú község Szigetvártól 9 kilométerre, délnyugatra fekszik. Természeti adottságai között kell megemlíteni azt a két forrást, amelyek vize a falu földművelésből élő lakóinak öntözővizet biztosított. Az 1332-es oklevélben Vorad néven említett település a török hódoltság alatt elnéptelenedett. Csak a XVIII. század elején kezdtek itt újból magyar családok letelepedni. A falu földesurai voltak a Czinderiek, a Wenckheimek, az Andrássyak. A települést elkerülték a Világháborús pusztítások.

Vásárosbéc 238 lakosú község Szigetvártól 15 kilométerre, északnyugatra fekszik. A helység Szent István korában királyi vadászterület volt. Az 1332-1337-es forrásokban megjelenő Belch alak szláv eredetű. A Vásáros előtag a középkorban gyakori, de nem minden település számára adott vásártartási kiváltságra utal. A falut sok földesúr birtokolta az évszázadok alatt. Feltehetően a török időkben is lakott volt a község.
Az első templom építésére csak a XVIII. században került sor, ezt a reformátusok emelték.
Később a felekezeti megoszlásnak megfelelően a katolikusok is építettek egy kisebb templomot.

Zádor 384 lakosú község a 62-es/Barcs-Villány/ vasútvonal mentén, Barcstól 18 kilométerre, keletre fekszik. Az 1332-es források is bizonyítják: régi településről van szó. A neve akkor: Zadur. Temploma a XIV. századból való. A török hódoltság alatt is folyamatosan lakott település volt. Lakossága azóta is túlnyomó többségében magyar. A falu később, a XVIII. században a Batthyányiak kezébe került.
A település kiemelkedő értéke a középkori eredetű, a XIX. században késő barokk stílusban átépített református templom.

Boda 424 lakosú község, Szentlőrinctől 12 kilométerre, északkeletre fekszik. A neve Boda, Buda, Budimér szláv személynévből származik. A településen I. István idején vár épült. A középkorban és a török hódoltság alatt folyamatosan lakott terület. A XVIII. században a Preuner család, majd az Eszterházy család birtoka volt.
Mai temploma 1908-ban épült Keresztelő Szent János tiszteletére, mely építészeti remekmű.
A környező erdőben található avar kori földvárromon és forrásokon keresztül az országos természetjáró útvonal is ide elvezet.
A településen lévő, csodálatos környezetben fekvő Millecentenáriumi Emlékpark található.

Bükkösd 1293 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől északra, 10 kilométerre. A település 1950-ben egyesült Megyefával, 1979-ben pedig ebbe az egységbe beleolvadt Gorica is. Ezzel létrejött a mai Bükkösd, amely négy, hangulatában a mai napig különböző településrészből tevődik össze. A török hódoltság idején a Bükkösdi-völgy falvai elnéptelenedtek. Bükkösdöt 1705-ben a Székeskáptalan telepítette újra, földesura Petrovszky József volt. Ugyanebben az évben kezdődött meg Megyefa újranépesítése, Horváth József keze alatt. Egyes kutatók szerint az eddig lakatlan hely 1740 után népesült be a környékbeli magyar falvakból.. A történelem során ezek a falvak különböző irányba fejlődtek. A XX. század közepéig Bükkösd főleg mezőgazdasági tevékenységekből szerezte bevételeit, lakói főként ilyen jellegű tevékenységet folytattak. Megyefa ezzel ellentétben a bányászat vált meghatározóvá. A Bükkösd- Megyefai kőbánya országos hírű, s hosszabb szünet után manapság újra kezd termelni. A települések történelmében az egyik legfontosabb közös szál a nemesi családok rokoni kapcsolata. A Bükkösdi-völgy minden településének életét a nemesi rendszer felbomlásáig a Petrovszky illetve később a Jeszenszky család határozta meg. Bükkösd fénykorát ezen családok birtoklása alatt élte, ebben az időszakban mezővárosi rangot is kapott.
A római katolikus temploma 1792-ben épült klasszicizáló stílusban. Belsejében szép barokk bútorzat, valamint egy Zichy Mihály-festmény látható.
Bükösd nevezetessége a Petrovszky –kastély a Kossuth utcában, mely 1786-ban épült copfstílusban.

Cserdi 359 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől 4 kilométerre, északra fekszik. Az írott források először 1326-ban Chereg, 1450-ben pedig Cherdy néven említik. A település határában az ásatások során jégkorszaki állatok leleteire bukkantak. Birtokosai voltak a szentlőrinci keresztesek és az Eszterházy család. A magyar lakosság mellé a XIX. század elején települtek be német családok.
Római katolikus kápolnáját 1851-ben építették, majd 1970-ben kibővítették.

Csonkamindszent 167 lakosú község Szentlőrinctől 4 kilométerre, északnyugatra fekszik. Az ősi település első neve Okor- vagy Okrimindszent volt. Az Árpád-korban bencés apátság működött területén, ami a török hódoltság idején elpusztult, majd újraépítették. A név előtagja a Csonta család nevét őrzi.
Római katolikus temploma 1902-ben épült.

Dinnyeberki 112 lakosú község Szentlőrinctől 8 kilométerre, északnyugatra fekszik. Neve az írott forrásokban először 1305-ben bukkant fel Dinneberki változatban, az 1542. évi adólajstrom Denyeberki -ként említi. Névváltozatai között szerepelnek a Berki, Dénesberki, Dénesberke elnevezések. A török hódoltság alatt folyamatosan lakott falu volt. Lakossága magyar.
A harangláb jellegű római katolikus templomát korábban iskolának és templomnak is használták egyszerre. Az Isten-kútnak, Pál-kútnak nevezett kutat Eszterházy Pál építtette.

Gerde 568 lakosú község, Szentlőrinctől 11 kilométerre, délkeletre fekszik. A domborzati viszonyokat tekintve a terület teljesen sík, mezőgazdasági termelésre kedvezőek. A falunév első írásos említése 1216-ra tehető. Az Árpádok alatt a birtokosai feltehetőleg köznemesek, elnevezése ekkor Guerdei. A középkorban a mai településtől nyugati irányban, az Acsóta és Füzes-víz összefolyásánál feküdt, ahol révhely és templom is volt. Történelmileg a mezőgazdaság dominanciája alakult ki. A mai község területe két településrészből áll: Gerde és Varjas.

Gyöngyfa 138 lakosú község a 61-es/Szentlőrinc-Sellye/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől 11 kilométerre, délre fekszik. 1929-ben alakult Hernádfa és Rónádfa összevonásával. A Hernádfalva névre 1378-ból, a Lórándfalva névre / a Rónádfa névelőzményére / 1542-ből van írásos adat.
A két település határvonalán áll az 1826-ban épült kazettás mennyezetű, copf stílusú református temploma.

Helesfa 549 lakosú község a 40-es/Pécs-Pusztaszabolcs-Budapest/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől 6 kilométerre, északra fekszik a Mecsek nyugati lábánál. A helység már az újkőkor késői szakaszában is lakott volt, a lengyeli kultúra népe élt itt. A rómaiak idején is voltak lakói a környéknek; erre a feltárt leletek utalnak. A település neve az írott forrásokban az 1332-1335 közti időből való pápai tizedjegyzékben bukkant fel először: Heleusfolua alakban. A török hódoltság ideje alatt folyamatosan lakott magyar falu volt, lakói azóta is többségében magyarok.
A község barokk római katolikus templomát 1722-ben Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelték fel. Többszöri restaurálás után mai formáját 1828-ban kapta. A templom közelében lévő kálvária stációit Zsolnay-kerámia díszíti.
A XVIII. században épült a Nádassyak kastélya, amelyet egy 20 holdas park vesz körül. Itt sétálva számos ritkasággal találkozhat az ide látogató.

Hetvehely 533 lakosú község a Mecsektől északra, Szentlőrinctől 13 kilométerre, északkeletre fekszik. A falu Árpád-kori település, amit az ebből a korból származó temploma is bizonyít. Mai neve az írásos emlékekben először 1542-ben bukkant fel Hethfehel alakban. A település 1559-ben a pécsi káptalan birtoka volt. A török uralom ideje alatt elnéptelenedett, és újbóli benépesítése új helyen, 1733-ban kezdődött. Első telepesei magyarok, horvátok és németek voltak, majd rövidesen a németség került túlsúlyba. A magyar lakosság részaránya csak a XIX. század végétől kezdett növekedni. A II. Világháború után a németek egy részét kitelepítették.
A község római katolikus, gótikus stílusú, műemlék temploma a XIII. század végén épült. Először a XIV. században , majd a XVIII. században átalakították és kibővítették. Belül a középkori eredetű falképeken kívül egy XIV. századi keresztelőmedence látható. Az ősi templom minden bizonnyal a pécsi pálosok Jakab-hegyi kolostorához tartozott, mellette a remeteházzal.

Kacsóta 293 lakosú község a 6-os főközlekedési út mentén Szentlőrinctől 3 kilométerre, nyugatra fekszik. A község neve az írott forrásokban először 1542-ben bukkant fel Kachotha alakban. Egy 1375-ből származó oklevél Kadosfalva néven is említi a falut. A török hódoltság alatt is folyamatosan lakott volt, lakói azóta is magyarok. A Girótfa és Boldogasszonyfa nevű külterületi helyein az Árpád-korban önálló falvak voltak.

A Királyegyháza 1042 lakosú község Szentlorinctől 7 kilométerre, délre helyezkedik el. A település 61-es/Szentlőrinc-Sellye/ vasútvonalon elérhető. A sok kisebb vízfolyás mellett itt folyik el a Zselic egy részét is átszelő Okor-patak. A környezet domborzati szempontból sík terület. Királyegyháza két utcából áll: Az egyik a főutca, amely hosszában, északdéli irányban áthalad a településen, ebbe csatlakozik egy mellékutca.  A település vízellátását egy 1968-ban kialakított vízmű biztosítja, ennek kiváltására 1996-ban került átadásra egy újabb fúrt kút. Szentiván először az írott forrásokban 1274-ben bukkant fel. Szentgált 1292-ben említették először. A XIV. században vásáros hely volt. Szentgál nevét Vásárosszentgálnak is hívták. A Szentiván helynév a falu templomának védőszentje, Keresztelo Szent Jánosra utal, akit az ómagyarban Szent Ivánnak neveztek. A Szentgál helynév a falu templomának védőszentjére emlékeztet. A Magyar előtag a lakosság nemzetiségével, a Vásáros előtag pedig a vásártartás jogával kapcsolatos. A két község 1806-ban templomot épít. Szentgál területén copfstílusban. Ez a mai templom. Hogy mindkét község kívánsága teljesüljön, két titulusra szentelték, Keresztelo Szent János és Szent Gál apát tiszteletére. A templom főoltára Haraszti Pál pécsi iparművész alkotása, 1974-ben készült. A község kápolnáját Szent Vendel tiszteletére 1804-ben építették. A már az Árpádkorban létező két települést, Magyarszentivánt és Vásárosszentgált Nagy György plébános javaslatára kapta az 1941-es egyesítéskor. A község külterülete Rigópuszta. Mai nevét 1951-ben kapta. Az elnevezés korábban dűlőnév volt. Batthyány Gusztáv hitbizományi birtokához tartozott. A község lakói nagyrészt római katolikus vallásúak.  A lakosság lélekszáma az elmúlt években némileg csökkenő tendenciát mutat. A munkanélküliségi ráta 9,8%-os. Ez alacsonyabb a megyei és országos rátánál. Királyegyházán 2 gazdasági társaság és 33 vállalkozó van. A mezőgazdasági művelésre alkalmas terület nagysága 1374 hektár. A tulajdonosok 60%-a Királyegyházán él, 40%-a más településen lakik.

Okorvölgy 96 lakosú község Szentlőrinctől 16 kilométerre, északkeletre fekszik. Nevét először 1542-ben Okorwelgh alakban írták le. Korábbi leletek utalnak arra, hogy a bronzkori halomsíros kultúra népei is menedéket találtak a környéken. Az oszmán uralom alatt elnéptelenedett faluba csak a XVIII. században indult meg a visszatelepülés, főleg németekkel, kisebb részt magyarokkal.
A római katolikus vallású kistelepülésnek nincs temploma, csak egy haranglába.

Pécsbagota 106 lakosú község, Szentlőrinctől 10 kilométerre, délkeletre található. Az írott forrásokban neve először 1262-ben szerepelt Bagatha alakban. Az erdőségekben bővelkedő környék lakossága nem élte túl a török uralmat, s elnéptelenedett. A visszatelepedésre később került csak sor.
A falu lakossága, és temploma is római katolikus.

Sumony 485 lakosú község a 61-es/Szentlőrinc-Sellye/ vasútvonal mentén, Szentlőrinctől délnyugatra, és Sellyétől északkeletre, 12 kilométerre fekszik. Az első forrás 1290 körül említi Sumon alakban, ami feltehetően a szláv erdő mellett élő embert jelent (Sumonje). A török hódoltság alatt is magyarok lakta településre, amely a székesegyház birtoka volt, néhány nem magyar család is betelepült, de nem változtatták meg számottevően a népesség összetételét.
A falu központjában egy csodálatos szépségű, az 1866-ban épült Burgundia Szent Zsigmond vértanú emlékére szentelt római katolikus templom található, benne híres oltárképek és freskók gyönyörködtetik a látogatókat. Az építtetése a Királydaróci Zsigmond pápai prelátus, pécsi kanonok nevéhez fűződik. A főoltárkép Szent Zsigmond és családtagjai vértanúságát ábrázolja, amely Than Mór, XIX. századi nagyhírű festőművész alkotása 1865-ből. A mellékoltára a Szent István oltár, melynek központi témája: Szent István felajánlja az országot a Boldogságos Szűz Máriának. Mellette Imre és László hercegek láthatók. Emiatt „a magyar szentek oltára” néven is emlegetik, az alkotója martin Fischer bécsi szobrásztanár.

Szabadszentkirály 811 lakosú község Szentlőrinctől 7 kilométerre, délkeletre fekszik. Az 1332-36-os lajstromban szereplő falu védőszentje Szent István volt. Mivel a település lakói segítették Zsigmond királyt, ezért az hálából mezővárosi rangra emelte a települést, innen ered a szabad jelző. A török időkben sem néptelenedett el a magyarok lakta település, bár nemeseinek igazolniuk kellett nemesi mivoltukat I. Lipót, illetve III. Károly adománylevelét követően.
A faluban a neoklasszicista stílusú iskola épülete műemléki védettséget kapott. Római katolikus temploma 1849-ben épült.

Szentkatalin 143 lakosú község Szentlőrinctől 20 kilométerre, északkeletre fekszik. Szentkatalin Az 1542-ben Zenth Catherina néven említett falu a Zselicben található zsáktelepülések egyike, nevét védőszentjéről kapta. A szép természeti környezetben a falu feltehetően nem halt ki a török uralom alatt sem. A településre később érkeztek nemzetiségek, közülük is legtöbben németek. Számuk a XIX. századra emelkedett jelentősen, majd a XX. század folyamán fokozatosan csökkent. A római katolikus településnek csak egy haranglába van.

Szentlőrinc 7206 lakosú város a 6-os főközlekedési út, valamint a 40-es/Pécs- Pusztaszabolcs- Budapest/, a 60-as/Nagykanizsa- Pécs/, és a 61-es /Szentlőrinc- Sellye/vasútvonalak mentén, Pécs ész Szigetvár között félúton fekszik. Az Árpád-kori eredetű település (első okleveles említése: 1235. S. Laurency de Wukor) az Okor folyó mellett alapított templomos (keresztes) lovagok rendházáról kapta a nevét. A Templomos Rend 1312. évi feloszlatása után az ispotályosok (johanniták) kezére került, akik hiteleshelyi tevékenységet is folytattak itt. 1332. óta önálló “plébániás hely”. A mohácsi csatát követő hadfelvonulások, seregjárások során többször is felgyújtották. 1550-ben és 1579-ben Szent Lőrinc város, a Pécs központú török közigazgatásban (Pécsi Vilajet) a szentlőrinci nahie (járási) központja. A XVII. század folyamán magyar földesura a Zrínyi család, míg török hűbérura Adon alajbég volt. Szentlőrinc a XVIII. század első évtizedétől centrális fekvésének köszönhetően uradalmi központ. A század közepén Esterházy Miklós herceg birtok-komplexurnának egyik székhelyévé lett Szentlőrinc 1773-tól kapott járási székhelyi rangot, 1862-től 1950-ig pedig körjegyzőség működött itt. Ebben az időszakban épültek ki a település közigazgatási, joghatósági, egészségügyi, kereskedelmi és közoktatási intézményei. A kedvező földrajzi helyzet, közlekedési viszonyok (1873-ban létesült postaállomása) és a gazdasági-igazgatási szerepkör bővülése a település lakósságának folyamatos gyarapodását idézte elő. 1868-ban a Pécs-Barcs vasútvonal átadásával Szentlőrinc fontos vasúti állomáshellyé vált, majd a Pécs-Budapest fővonal kiépülésével (1882) csomóponti szerepre tett szert. A kereskedelem a vasútvonalak kiépülése óta, 1868-1895 között jelentős a településen. Személy- és teherforgalma Szentlőrincet kereskedelmi gócponttá emelte. A település fejlődésében is törést jelentettek a háborús évek, de a XX. század elejére lakossága ennek ellenére meghaladta a 2000 főt. A lakosság számának legintenzívebb növekedési periódusa a hetvenes évektől a nagyarányú magánerős építkezéseknek, majd az 1980-as évek munkáslakás-építési hullámának köszönhetően következett be. Ennek eredményeként a nagyközség népessége két évtized alatt közel megduplázódott, és megközelítette a hétezer főt.
A helyi iskolák, egyesületek több európai várossal tartanak fenn baráti viszonyt. Önkormányzati szintű kapcsolat bontakozott ki a németországi Urbach és a francia Fondatte településekkel. Az 1992-ben. kötött megállapodás értelmében van Szentlőrinc és az olaszországi Codroipo város között kapcsolat amely eddig elsősorban a két település középiskolájának cserelátogatásában fejeződött ki, a közeljövőben pedig gazdasági területen szerveződik vállalkozók együttműködésével. Ugyancsak szakmai, kulturális jellegű kapcsolat alakult ki az Újhelyi Imre Közgazdasági és Mezőgazdasági Szakközépiskola és az ausztriai Hatzendorf, Groswilfersdorf, a dániai Slagense, az ukrajnai Munkács és az angliai Bieton mezőgazdasági intézményei között. Szentlőrincet vendégszerető, nyitott, érdeklődő emberek lakják, akik szívesen látják vendégül az ideérkezőket.

Velény 178 lakosú község Szentlőrinctől 12 kilométerre, délkeletre fekszik. A Pécsi-víz árterében található település már a honfoglalás idején lakott hely volt. A területet Vencellin és nemzetsége kapta ajándékba első királyunktól Koppány legyőzéséért. A falu neve is e nemzetségből eredeztethető. 1262-ben szerepel először a falu neve Welen alakban.

Zók 284 lakosú község, Pécstől délnyugatra, 17 kilométerre fekszik. A település neve 1290 körül Ozold volt. A megye egyik legrégebbi, mondhatni folytonosan lakott települése. A 6000 éve lakott területen ki kell emelni a réz- és bronzkori kultúrák emlékeit. Zókon találhatók a nemzetközileg is ismert és egyben legszebb szalagdíszes és karcolt díszítésű edények. A magyarországi bronzkor legelső leletei innen kerültek

Alsónyék 791 lakosú község az 55-ös főközlekedési út és a 154-es/Bátaszék-Baja-Kiskunhalas/ vasútvonal mentén fekszik.

Báta 1923 lakosú község, az 56-os főútvonal valamint a 64-es/Pécs-Bátaszék/ vasútvonal mentén helyezkedik el. Az ősi - már kelták és rómaiak által is lakott - településnek első okleveles említése 1018-ból való, amikor Szent István király pécsváradi apátságnak birtokokat adományozott. 1093-ban Szent László király alapított ezen a helyen apátságot. 1241-ben a tatárok elpusztították Bátát, egyházával együtt. Az apátság életében fontos Boleszló apát személye, akinek irányítása alatt az apátság fokozatosan erősödött, s jelentős kulturális központtá vált. A hét - középkorban egyetemet végzett - bencés szerzetes közül három bátai volt.  1440-ben Hunyadi János itt verte le a fellázadt Garai nádor seregét s ettől kezdve Báta a Hunyadi család kedvelt települése lett. Ekkor az apátság már országszerte ismert volt szent “vér” ereklyéjéről.  1434-ben Zsigmond király kérésére IV. Jenő pápa búcsú kiváltsággal látta el a templomot, s ez csak növelte az ide zarándoklók tömegét. Királyaink, Mátyás király többször, II Ulászló, II. Lajos pedig kétszer is itt várta be késlekedő seregét. 1526. augusztus 16-án itt végzi utolsó gyónását és áldozását a végzetes mohácsi csata előtt.  Az évszázadok során a kis halászfaluból jelentős mezőváros lett, vásárai és kikötője országos hírű volt. 1539-ben egy potyázó török csapat rajtaütött az apátságon. A kolostor elpusztult és az ereklye elveszett, csak egy szép monda élt tovább a bátaiak ajkán.  1549-re már ismét virágzó mezővárossá fejlődött Báta. Továbbfejlődésének a 15 éves háború pusztításai vetettek véget. A török kiűzése után lassan tért vissza az élet. A lassú fejlődést a Rákóczi szabadságharc szakította meg, amelyben bátaiak is harcoltak.  A XVIII. században nő a lakosság száma, kiépülnek középületei. Az első kőtemplomot a reformátusok építik fel, majd nemsokára megkezdődik Kollonich Zsigmond bécsi érsek és bátai apát támogatásával a katolikus templom építése, amit 1741-ben szentelnek fel.  Az alszegi iskola 1805-ben épül, két tanteremmel a plébánia templom, illetve a plébánialak mellett, 1820-ban alapjából újra lett építve. A felszegi régebbi iskolát egy tanteremmel és tanítói lakással 1879-ben, az újabb iskolát egy tanteremmel és tanítói lakással 1891-ben alapította a község. A felszegi állami óvoda 1909-ben nyílt meg, az alszegi egy évvel később. 1867-ben új egyházi létesítménnyel gyarapodott Báta, felépült a Kálvárián a kőkápolna.  1890 körül kövezik le a falun végighaladó, mintegy 4 km hosszú utcát. A történelem viharai, a természeti csapások nem kímélték a falut.  Az 1848-as forradalom és szabadságharc emléke máig is él a szájhagyományban. Az ellenséges csapatok felgyújtották s porig égették a falut, a lakosság a katonák elől a tanyákra és a hegyekben elbújva szerencsésen megmenekült. A gyakori árvizek sok kárt okoztak a termésben, állatállományban, de veszélyeztetik a lakóházakat is, mint az 1876-os árvíz, amelynek következtében 67 ház dőlt össze, 537 ember maradt fedél nélkül.  1908-ban nagy kolerajárvány, majd az I. Világháború tizedelte meg a lakosságot. Sok katona nem tért vissza a második Világháborúból sem, de voltak polgári áldozatok is. Szinte minden családban volt a háborúnak áldozata.  Az árvízveszélyt a Duna szabályozásával, védgátrendszer építésével sikerült kivédeni.  Az emberek legfontosabb megélhetési forrása a szabályozásig a Duna volt. Báta jelentős révátkelőhely volt, kikötőjéből szállították el a szekszárdi borvidék híres borait és környéken termett gabonát. A mocsarak lecsapolása után nagy földterületeket nyertek, s így a megélhetés forrásává a szántóföldi növénytermesztés vált.  Az első Világháború utáni nyugodtabb időszakban Fájth Jenő apátplébános vezetésével a múltnak méltó emléket állítva készült el 1939-ben a Szent-Vér templom.

Bátaszék 6916 lakosú város az 55-ös és 56-os főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/, 50-es/Dombóvár-Bátaszék-Baja/, 64-es/Pécs-Bátaszék/ és 154-es/Bátaszék-Baja-Kiskunhalas/ vasútvonalak találkozásánál. A település környékén a legrégibb időktől megtalálható az emberi élet nyoma. Népek éltek itt, akiknek nyelvét, de még nevét sem ismerjük, csupán a földben hagyott jellegzetes eszközeiknek megmunkálásáról tudjuk, hogy kik voltak. A vaskortól már írásos emlékeink is vannak az itt élő népcsoportról, akiket keltáknak neveztek, s akik a környéken nagy telepeket hoztak létre (Báta-Öreghegy, Farkasd, Szekszárd). Őket az időszámítás környékén a rómaiak igázták le, s így környékünk is Pannónia provincia része lett. A barbár támadások kivédésére a rómaiak hadi utat építettek Óbudától Eszékig, melyet egész hosszában katonai telepekkel erősítettek meg. A településtől délre a legközelebbi erődítmény Lugio (Dunaszekcső), északra Ad Statuas (Várdomb) volt, s mivel az út a dombvonalat követte, a mai Bátaszék területe oldalról, töltéssel volt az úthoz kapcsolva. A közelben jelentős település vagy villa nyoma a mai Kövesd-puszta határában figyelhető meg. Az út nyomvonalát római mérföldmutatók jelölték, melyek közül kettő ma is a szekszárdi múzeumban látható. A római uralom felbomlása után a népvándorlás hullámaiban sorra követték egymást szarmaták, hunok, avarok, frankok, szlávok, de szilárd államot csak a IX. század végén megérkező magyarság tudott itt létrehozni Szent István király idején. Ennek a színes és régészeti anyagban oly gazdag kornak a tárgyi emlékei a Csanády gyűjteményben láthatók. (Bátaszék, Vörösmarty u. 1.) A honfoglalás idején megjelenő magyarság a mai Bátaszék központjában hozta létre települését, mely Szent István idején keresztény hitre térve templomos hellyé is vált, temetője a mai Hősök tere alatt található. 1142-ben II. Géza király ciszterci szerzeteseket telepített le Széken az ausztriai Heiligenkreuzból, akik monostort építettek a régi falu helyén, s ezt Cikádornak nevezték el. A nép azonban a falut továbbra is Széknek hívta. A ciszterci apátság nem csak a település, hanem a környék életét is megváltoztatta. Ugyanis a cikádori apátok új gazdálkodási eljárásokat honosítottak meg, rendszeresen utaztak Franciaországba, eljártak pápák és királyok megbízásából. Az apátság gazdaságilag is jelentős központtá vált, amit az jelez a legvilágosabban, hogy még a pápa és a IV. lateráni zsinat is foglalkozott a cikádori ciszterciek szőlőfelvásárlásával és borügyleteivel. A tatárjárás azonban egy csapásra véget vetett a virágzó monostori életnek. 1242 március elején ugyanis egy portyázó tatár csapat felgyújtotta és porig rombolta a monostort és a templomot. A pusztítás oly mértékű volt, hogy a ciszterciek száz évig sem tudták a helyreállítást befejezni. A monostorban ez időben is folyt szerzetesi élet, sőt a ciszterciek kisebb mértékű hiteles helyi tevékenységet is kifejtettek, de a helyreállítást csak akkor tudták elkezdeni, amikor 1347-ben és 1353-ban a bátmonostori Töttös család nagyobb összeggel dotálta az újjáépítést. Így sem tudták teljes nagyságában helyreállítani, s a templom rövidebb lett a tatárjárás előtti állapotnál. Ettől az időtől már jelentkeztek a monostorban a válság jelei. Egyre kevesebb szerzetes kérte felvételét a rendbe, az apátság működtetése és fenntartása is nehezebb lett, így a kegyúr, Zsigmond király a délvidékről a török elől menekülő bencés szerzeteseket telepített a cikádori monostorba, akik ezután a ciszterciektől való megkülönböztetés érdekében széki apátságnak nevezték magukat. 1419 őszén érkeztek meg a bencés szerzetesek, s ezzel új fejezet kezdődött Bátaszék történetében. Apátjuk Imre, a hatalmas Újlaki család tagja, nem csak a monostor helyzetét erősítette meg, de gazdasági téren is sokat köszönhet neki a környék. Bátaszék például az ő idején fejlődött mezővárossá, jelentős iparosréteg alakult ki, s lakosság számának növekedését mutatja, hogy új városrésszel gyarapodott; a korábbi Alsóvárosnak nevezett településmag mellett Szék-Felsővárossal. ez időben játszódott le a monostor közelében I. Ulászló és V. László király pártjai között a cikádori csata. Mátyás király idején az apátságot kormányzók irányították, akik közül ki kell emelni Debrentei Tamás zágrábi, majd nyitrai püspököt, aki hiteles helyi engedélyt is szerzett újra az itt élő bencés szerzeteseknek, de halála után Mátyás király 1478-ban egyesítette a széki apátság javadalmát a szomszédos bátai apátsággal, így a huzamos együttélés eredményeként kezdték Szék nevét Bátaszék alakban használni a XVI. század elejétől. A békés belső fejlődésnek a török előrenyomulása vetett véget. 1529 nyarán Ibrahim pasa, mivel a székiek ellenálltak neki, az erődített helyet földig romboltatta. Buda elfoglalása után (1541) azonban a török a hadiút biztosítására palánkvárat épített ki, mely egy földvárból és a belső várból állt. A földvár falai vert földből készültek, s bizonyos pontjain kerek és négyszögletes tornyok álltak. Az egyik kerek torony például a könyvtár előtti járda alatt nyugszik, alig fél méternyire. A belső vár a megerősített középkori templom és monostor maradványa lehetett. A templom szentélyét és keresztházát Szulejmán szultán tiszteletére dzsámivá alakították, délkeleti részéhez minaretet építettek, míg a templom hajóit elfalazva, kis szobákra osztották, ahol a török helyőrség tanyázott. E dzsámi építészeti emléke az a török mosdómedence, amely ma a templom előcsarnokában látható. Maga a város a török kor elején körülbelül 100, a XVII. század közepén 50 szegényes, deszka tetejű házból állt. A palánk mély és széles árokkal volt körül véve, melynek csapóhídját minden éjjel felvonták - tudjuk meg Evlia Cselebi híres török utazótól. A török helyőrség, mely főleg bosnyák martalócokból állt, aga parancsnoksága alatt élt a széki palánkban. A XVII. századra a lakosság nagy mértékben megfogyott, főleg délszláv, bosnyák elemek maradtak meg a környéken, akik a felszabadító háborúk után is éltek, amikor a bécsi udvar parancsára a török várakat és palánkokat, köztük a bátaszékit is földig rombolták. Bátaszék ekkor a bátai apátsághoz tartozott, melynek címét a Habsburg uralkodók magyar főpapoknak adományozták. Közülük kiemelkedik a XVII. század első felében élt Veresmarti Mihály, aki irodalmi művét Intő és tanító levél címmel e környék lakosainak ajánlotta. A török kiűzése után a bátai apátságot Jány Jakab Ferdinánd olasz származású kapta meg, aki birtokai központjául Bátaszéket jelölte ki. Jány már az 1710-es évek elején foglalkozott a környék betelepítésével, mivel a török kivonulása után a vidék majdnem lakatlan maradt. Először szerbekkel próbálkozott, de ezek engedetlenek lévén, Jány Németországba küldött ügynököket telepesek verbuválására. 1718-ban kezdődött el a németek betelepítése, akik három évi adómentességet is kaptak. Helyreállította számukra a középkori templom szentélyét, s papot is küldött Bátaszékre. A telepítés nem csak Bátaszékre, hanem a környező apátsági birtokokra, Leperd, Dolinára, Furkóra, Kövesdre és Lajvérra is kiterjedt. A település fejlődése Jány 1727-ben bekövetkezett tragikus halála után is folyt, sőt az 1739-es nagy pestisjárvány sem tudta lassítani. Közben az új apát, Kollonich Zsigmond bécsi érsek a régi templomot átépíttette, s toronnyal látta el. Kollonich halála után 1751-től Mária Terézia a birtokot és Bátaszéket a bécsi Teréziánumi Akadémiának adományozta az ott nevelkedő magyar ifjak eltartására. A XVIII. század közepére Bátaszék jelentős mezővárossá fejlődött. Lakossága meghaladta a 2000-et, a németek mellett jelentős magyar és szerb népesség is élt a városban. A katolikusok mellett a szerbeknek is volt templomuk, s már ekkor külön tanítója volt a szerb gyerekeknek. E korból valók Bátaszék legszebb műemlékei, az Orbán-, a Kálvária-, és a Mária-kápolnák, a teréziánumi épületek közül az 1770-es években épült kastély (Városháza) a XVIII-XIX. század fordulóján készült számvevőség székháza. A lakosság főleg mezőgazdasággal foglalkozott, de jelentős céhes iparral is számolhatunk a XVIII. század közepétől. Külön céhe volt Bátaszéken a fazekasoknak, ácsoknak, bádogosoknak, kőműveseknek, bognároknak, lakatosoknak, takácsoknak és a csizmadiáknak. bátaszéki céhes múlt értékes emléke az 1848-ból származó céhzászló, amely ma az egyházművészeti kiállításon látható. A mezőváros fejlődését az is mutatja, hogy lakossága tovább nőtt. A XVIII. század végére 3000-re emelkedett, a XIX-XX. század fordulóján elérte a 7000-et, s azóta alig változott. A XIX. század legfontosabb eseménye az 1848-as forradalom és szabadságharc volt, melyben sokan támogatták a szabadság ügyét katonaként, nemzetőrként. Bátaszéken is alakult nemzetőr zászlóalj három századdal, s majdnem hatszázan szolgáltak benne magyarok és németek vegyesen. 1849-ben amikor a Dunántúl a császáriak kezére került, osztrák helyőrséget helyeztek Bátaszékre. Az 1860-as évek közepén egy tűzvészben a település nagy része megsemmisült, ám az újjáépítés gyorsan megtörtént. A fejlődés innen töretlen az I. Világháborúig. 1866-ban a város távíróállomást kapott, 1871-73 között pedig megépült az első vasútvonal, a dombóvári. A 1890-es években összekötötték Bátaszéket Szekszárddal is, majd elkészült a pécsi, végül a bajai vonal és a dunai híd, így Bátaszék jelentős vasúti központtá vált. A bajai hidat 1908-ban adták át, s ekkor készült a mai pályaudvar épülete is. A XX. századforduló legnagyobb eseménye az új neogótikus templom felépítése volt, melyet 1903-ban szenteltek föl. Az I. Világháború, majd az ezt követő elcsatolások rázták meg mélyebben a bátaszéki társadalmat, ugyanis 1921-ben a helybeli szerb kisebbség egy-két család kivételével papostól-tanítóstól Jugoszláviába költözött. A két Világháború közti konszolidált állapotokat újabb megpróbáltatások követték a II. Világháború végén, melynek eredményeként Bátaszék lakossága nagyobb részben kicserélődött. Közel 4000 svábot telepítettek ki Németországba, helyükre bukovinai székelyeket és felvidékieket (Udvard, Nagysalló, és Szencz környékéről) telepítettek, de elszórtan délvidékiek is jöttek, s akadt egy-egy egyéni betelepülő is az ország különböző részeiről. Így él együtt ma ez a három gyökerű népesség, s építi Bátaszéket, mely 1995-ben visszakapta régi városi rangját.

Bogyiszló 2371 lakosú község a Sió és a Duna által alkotott szögben, Tolnától délkeletre, 9 kilométerre fekszik. Bogyiszló neve Buguzlou alakban fordul elő, mikor királyi adományként Moys nádor birtoka, aki ezt 1272-ben halastavaival együtt az Ábrahámi kolostornak adta. A régi községet a gyakori dunai áradások csaknem teljesen elpusztították, helyén új arcú település alakult ki. 1854-ben a Duna-folyamszabályozás eredményeként Dalocsával együtt a Duna jobb oldalára, Dunántúlra került. Lakóinak élete már azelőtt is sok szállal kötődött a tolnai részhez, s közigazgatásilag 1931-ben került Tolna megyéhez. Történetében egyedi sajátosság, hogy a törökök kiűzése után a falu megerősödött, gazdagságát az igen jó minőségű talajokon zajló szántóföldi növénytermesztésnek, a kertészeti kultúráknak, és a Dunának köszönhette. Az öntéstalajon termesztett fűszerpaprika épp oly híres, amely ma reneszánszát éli, mint a község népviselete.
A település szép természeti környezetben található a Gemenci Tájvédelmi Körzet mellett. A falu közvetlen szomszédságában található a Magyarországon egyedülálló erdei orchideás, amely része a Duna-Dráva Nemzeti Parknak.
Szintén helyi természeti ritkaság a falu és a Duna között elterülő, sajnos pusztulófélben lévő őstölgyes, ahol több száz éves tölgyek ritka példányai láthatók.
A község néphagyományokban és népszokásokban gazdag, különösen a néptánc és a népzene területén.

Decs 4221 lakosú nagyközség a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Bátaszéktől északra, 11 kilométerre, és Szekszárdtól délre, 8 kilométerre fekszik. Decs korai története Etéhez kapcsolódik. Honfoglaló magyar őseink Árpád seregének egy részével a IX. század végén kerültek e vidékre. Árpád, Ete és Bojta fejedelmi személyek kíséretében szállta meg és erődítményeket épített, melyek közül Ete várának romjai ma is megtalálható.  A Sárköz városias kultúrájú települése, vásárközpontja volt. Decs fontossága Ete XVI. századi pusztulását követően no meg. A település kiterjedt határa tele van régi romokkal, kőemlékekkel s azokhoz fűződő legendákkal. Ete emlékét, amely fénykorában nagyobb volt mint Tolna ma már csak a Városhely dűlőnév őrzi.
A református temploma a XV. században épült gótikus stílusban. A XVIII. században átalakították, és homlokzati tornyot építettek hozzá. Stílusa most népi barokk.
A Sárközi népművészeti tájház a Sárköz híres-neves népviseletéből, hímzéseiből, népművészeti emlékeiből ad ízelítőt.

Fácánkert 794 lakosú község a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Tolnától 5 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Fadd 4400 lakosú nagyközség, Tolnától északkeletre, 7 kilométerre fekszik. Már a török-korban is létezett, a település. A Rákóczi-szabadságharc hőse, Béri Balogh Ádám birtoka volt egykoron. Jelentős hagyományai voltak a dohánytermesztésnek, de ma már ez nem lelhető fel. A mezőgazdaság ad ma is megélhetést nagyobb részt az itt lakóknak.
A Duna szabályozásával a környéken kialakult holtágak hasznosítást nyertek. Így alakult ki a Dombori Üdülőtelep amely jelentős vízisport és szabadidőközponttá vált.

Felsőnána 704 lakosú község Szekszárdtól 24 kilométerre, északnyugatra fekszik. Felső-Nána község határa a kőkorszakban is élénk emberi tevékenység színhelye volt. A Szák nemzetség tette rá a kezét. Egy 1271-ben kelt levél már plébániát és vásártartási jogot is említ. A török hódoltság alatt a település elpusztult. A mindenéből kifosztott őslakosság valószínűleg lerombolt otthona helyett alapított új falut a jelenlegi Felsőnána területén. 1945 április-május hónapjában telepedtek le az első székely családok. A felvidékről idetelepítettek 1947-ben érkeztek mintegy 90 fővel. A lakosság többsége mezőgazdasági munkával foglalkozik. Felsőnána lakosságának nagyobb része római katolikus, kisebb részben evangélikus és mindössze 3-4 család református vallású.
A település egyetlen műemlék jellegű épülete az 1789-ben épült evangélikus templom.
Felsőnána közismert nevezetessége az, hogy a falu határában található Tolna megye geológiai középpontja, melyet Juhos László szobrászművész alkotása jelez.

Harc 899 lakosú község a 65-ös főközlekedési út mentén Szekszárdtól északnyugatra, 10 kilométerre fekszik. A XIV. századtól lakott hely. A Sió-Sárvíz völgye a Dunáig elnyúló része, a falu déli határától indul.

Kéty 759 lakosú község a 65-ös főközlekedési út mentén Szekszárdtól északnyugatra, 16 kilométerre fekszik.

Kistormás 362 lakosú község Szekszárdtól 21 kilométerre, északnyugatra fekszik.

Kölesd 1608 lakosú Sió-menti község a 46-os/Bátaszék-Sárbogárd/ vasútvonal mentén, Szekszárdtól 21 kilométerre, északnyugatra fekszik. A bronzkorból származó leletek a legrégebbiek, melyeket itt találtak. Nevével írásos emlékben 1314-tôl találkozhatunk. A Rákóczi-szabadságharcban itt győzedelmeskedett Béri Balogh Ádám csapataival.
A felsőhídvégpusztai Nepomuki Szent János –kápolna falai között gyönyörű freskók, barokk szobrok találhatók.
A felsőhídvégpusztai volt Jeszenszky-Hiemer-kastélyt 1760-ban építették. Kertjét egy 1803-ból való Szentháromság-szobor ékesíti.
A kismegyeháza 1750 körül épült. Itt tartották régen a megyegyűléseket, s Tolna vármegye alispánjainak lakásul szolgált.

Medina 1042 lakosú község Szekszárdtól 16 kilométerre, északra fekszik a Sió-csatona partján.

Murga 92 lakosú község a 65-ös főközlekedési út mellett Hőgyésztől délkeletre, 8 kilométerre fekszik.

Őcsény 2532 lakosú község a 46-os/Bátaszék-Sárbogárd/ vasútvonal mentén, Szekszárdtól 8 kilométerre, délkeletre fekszik a Sárközben. A községben kitéglázott udvarú, tornácos, oszlopos kúriaszerű házakat lehet látni.

Pörböly 601 lakosú község az 55-ös főközlekedési út, valamint a 154-es/Bátaszék-Baja-Kiskunhalas/ és a 310-es/Pörböly-Gemenc-Keselyűs-Bárányfok/ vasútvonalak mentén, Bátaszéktől 6 kilométerre, keletre fekszik.

Sárpilis 679 lakosú község a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén, Bátaszéktől 8 kilométerre, északra fekszik. A sárpilisi hagyományőrzés ösztönzője , megalapítója volt Bogár István néprajzi gyűjtő.

Sióagárd 1411 lakosú község Szekszárdtól 6 kilométerre, északnyugatra fekszik. A község őslakosságát magyarok, szerbek , szlovákok, németek alkották. A XIX. századtól katolikus magyar községként tartják számon. A Leányvári részen földvár maradványai kerültek felszínre, és bronzkori használati tárgyakat is találtak. Népviseletéről, sajátos hímzéséről híres község. A tájház a helyi népművészetet mutatja be.

Szálka 600 lakosú község Szekszárdtól 11 kilométerre, délnyugatra fekszik a Lajvér-patak völgyében.

Szedres 2487 lakosú község a 63-as főközlekedési út és a 46-os/Bátaszék-Sárbogárd/ vasútvonal mentén, Szekszárdtól 13 kilométerre, északra fekszik. A települést 1836-ban Bezerédj István a reformkor kiemelkedő alakja alapította. A nevét a telepített szederfákról kapta, mely növény, a selyemhernyó tenyésztés alapja.
A községtől délkeletre elterülő legelő botanikai ritkaságokat rejt.

Szekszárd 36233 lakosával, Tolna megye székhelye a Dunántúl keleti részén a Dunától légvonalban körülbelül tíz kilométerre a 56-os, 6-os, 63-as, és 65-ös főútvonalak , valamint a valamikor megépülő a S9-es gyorsforgalmi út találkozásánál fekszik. A helységet érinti a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal. Három tájegység, az Alföldhöz tartozó sík felszínű Sárköz, a lankás Mezőföld és a Dunántúli dombság helyezkedik el.. A település 1994-től Megyei Jogú Város. Szekszárd területén már 5-6 ezer évvel ezelőtt éltek emberek. Régészeti leletek tanúsága szerint jelenlétük a kelta kortól állandósult. A rómaiak korában Szekszárd akkori nevén Alisca már fontos katonai szerepet töltött be. A honfoglalás után ez a terület is Árpád fejedelmi törzsének szálláshelyéhez tartozott, a források ekkor Zegzardu néven említik. I. Béla király 1061-ben bencés apátsági templomot alapított a városban. A XV. században Szekszárd a virágkorát éli. Többször tartózkodik Hunyadi Mátyás a városban, sőt 1463-ban országgyűlést is tartott. 1526-ban II. Lajos király Mohács felé átvonult Szekszárdon. Az ország három részre szakadása után a város török fennhatóság alá került, 1541-től szandzsákszékhely lett. A település lakossága az 1686-os felszabadítása után mindössze 12 családból állt. Mérey apát az ideköltöző telepeseknek 3 év adómentességet biztosított. Ennek is köszönhetően az ezt követő évszázadban a betelepítések és bevándorlások következtében a lakosság száma 6300 főre nőtt. A XVIII. században Szekszárd ismét virágzó város lett. 1780-tól Tolna vármegye székhelye, ahova 1789-ben II. József is ellátogatott. 1794 augusztusában tűz ütött ki Szekszárdon, a hatalmas szélben néhány óra alatt szinte az egész város leégett. Ezután Szekszárd polgárai újból felépítették lakóhelyüket.  A XIX. századtól a mezőváros jelentős fejlődésnek indult. Új üzemek létesültek: selyemgombolyító, nyomda, posztó-manufaktúra. 1883-tól indul meg Szekszárd és Budapest között a menetrendszerű vasúti közlekedés.  A XIX. század végén több új oktatási, egészségügyi, művelődési intézmény kezdte meg működését.  Szekszárd a XX. században tovább növekszik, a két Világháború ellenére lakói száma megháromszorozódik. A II. világháborút követően városunkban is lezajlanak a korszak jellemző változásai. Mindezek ellenére Szekszárd megőrizte a harmadik évezred küszöbén is sajátos kisvárosi hangulatát. A városban a turizmus a gazdaság többi ágával azonos fontosságú helyet foglal el. Az idelátogató igényeinek és pénztárcájának megfelelő szállás-lehetőségek között választhat. A város törekszik a turizmusban lévő lehetőségek még jobb kihasználására, adottságaik és a már meglévő vonzerejének továbbfejlesztésére. A hangulatos dunántúli kisváros világhírű történelmi borvidékén és a hozzá kapcsolódó Borvidéki Borútja és Borházai mellett sok más látnivalót is kínál. Történelmi légkört árasztó belvárosában megcsodálhatjuk Közép-Európa legnagyobb egyhajós későbarokk templomát, a Pollack Mihály tervezte klasszicista stílusú vármegyeháza épületét. Udvarán látható az I. Béla király alapította bencés apátsági templom romja. A várkertben Szekszárd történelmi múltjához kapcsolódik Bezerédj István, az első önként adózó magyar nemes, a téren pedig I. Béla király szobra. Az 1738-40 között pusztító pestisjárvány megszűnésének állít emléket az 1853-ban emelt barokk szentháromság szobor. A tér látványosságai közé tartozik a városháza szecessziós stílusú épülete is. A város fölé emelkedő Kálvária dombról festői panoráma tárul elénk Szekszárdról. Hazánk egyik legjelentősebb természeti értékét a gemenci erdőt, mely 1996-óta, a Duna-Dráva Nemzeti Park része Szekszárdtól 6 kilométerre találjuk. Az itt létesített kirándulóközpontból induló kisvasúttal vagy a Sió torkolati zsilipjétől hajózva ismerhetjük meg Gemenc szinte érintetlen természeti szépségeit. Az erdő turisztikai jelentőségét tovább növeli, hogy hazánk egyik kiemelt vadászterülete is - amelyet az itt lőtt vadak díjnyertes trófeáinak sora is bizonyít.

Tengelic 2490 lakosú község a 46-os/Bátaszék-Sárbogárd/ vasútvonal mentén Pakstól 18 kilométerre, délnyugatra fekszik. A Csapó -család birtoka volt. Csapó Dániel a reformkor vezető egyénisége, Csapó Vilmos pedig az ozorai diadal hőse volt.
A volt Csapó-kúria Pollack Mihály műve.
A Benyovszky-kúria 1840 körül épült klasszicista stílusban. Ezek a Benyovszkyak nem a kalandos életű Benyovszky Móric ágához tartoznak. A lastély parkja nevezetes természetvédelmi terület.

Tolna 12116 lakosú város a 6-os főközlekedési út és a 46-os/Sárbogárd- Bátaszék/ vasútvonal mellett. Tolna területén a római korban a limes ALTA RIPA (Magaspart) nevű erődítménye állt. Már akkor felismerték e terület fontosságát, hiszen a Dunán Mohácsig más átkelési lehetőség nem volt. Tolna neve is feltehetően a latin »telona« = vámok, vámhelyek szóból keletkezett. A honfoglalás után ez a terület a fejedelmi szállásterülethez tartozott. A fejedelemfiak téli szállása itt, Tolna és Kalocsa környékén volt.  Szent István vármegye-szervezésekor Tolnán is földvárat emeltek, s e köré építették ki a vármegye szervezetet. Már a kalandozások idején megkezdték itt a vámok szedését. A tihanyi alapítólevél szerint a tolnai vám- és átkelőhely jövedelmének harmadát az apátság kapta. A tolnai uradalom valószínűleg a XII. századig a trónörökös tulajdona lehetett. Később királynéi birtokként kezelik. A XIV. században Tolnavár fejlődni, terjeszkedni kezdett. Ekkor tehát a tatárjárás után már nem földvár, hanem szilárdabb anyagból épült vár állott itt, amelybe feltehetőleg templomot is építettek. Ebből a korból számos jogi vitáról maradtak fenn híradások, általában földterületek szerzése, a szomszédok zaklatása kapcsán. A fejlődés eredményeképpen Tolna a XV. század elején, valószínűleg Zsigmond királytól elnyerte a mezővárosi rangot. Az 1488-ban hazánkban járt itáliai főpap, Ransanus beszámolójában Tolnáról is megemlékezik. Eszerint a város a Duna partján széles sávban terült el, központjaként néhány régi épületkomplexumot, leírása szerint monostort jelöl meg. A XV. század második felétől beszélhetünk Tolna aranykoráról. V. László királytól címerhasználati jogot kapott. Mátyás király idején, 1463 tavaszán országgyűlést tartottak Tolnaváron. De többször tartottak itt vármegyegyűlést és vármegyei törvényszéket. Neve leegyszerűsödött Tolnavárról Tolnára. Ebben az időben népessége felszaporodott, mely mezőgazdaságból és halászatból élt. Iparosai céhekbe tömörültek, iskolái az egyetemi tanuláshoz is biztos alapot nyújtottak. A települést a városlakók által választott önkormányzati tisztségviselők irányították. 1526-ban II. Lajos Tolnát jelölte ki a török ellen felkelt had gyülekezőhelyéül. A király augusztus 6-án érkezett ide, és egy hétig táborozott a városban. A mohácsi csatavesztés után a törökök nem foglalták el a várost, csak 1542-tôl tudunk arról, hogy a kincstár vámszedője Tolnán tartózkodik. A török hódoltság viszont nem jelentett békét. A várost továbbra is sarcolták a magyar portyázó hadak, szabadcsapatok. Ennek ellenére az ideutazók Tolnát szép, nagy mezővárosként emlegetik. Különleges helyzeténél fogva lakossága igen vegyes összetételű volt. Törökök, magyarok, rácok, zsidók, sőt olaszok is éltek Tolnán. Lakossága ekkor 6000-8000 fő körül mozgott. A török megszállás kezdetén Tolna lakossága teljes egészében katolikus vallású volt. Az 1540-es években vette kezdetét a lutheri reformáció beáramlása a városba. Az első reformátor Eszéki Zigerius (Szigeti) Imre, bár ő még nem ért el átütő sikert. 1551-ben azonban Tolnára érkezett a Drávaszög reformátora Sztárai Mihály és Szegedi Kis István, aki az iskola vezetését vállalta el. A két vallás háborúskodásaiba gyakran bevonták a török hatóságokat is. A két reformer azonban elérte célját: 1580 körül már a lakosság döntő többsége a református vallást követte. Zigerius alapította 1548-ban a protestáns iskolát, mely később, Szegedi Kis István rektorsága alatt oly nagy hírnévre tett szert. Utóda, Túri Pál alatt már középfokú oktatás folyt Tolnán. Berendezkedése a Wittenbergi Akadémia rendjét követte. Ilyen színvonalú képzést nyújtó iskola nem volt több a hódoltság területén. Innen Wittenbergbe vagy Heidelbergbe mentek továbbtanulni a diákok, ahonnan sokan visszatértek Tolnára. Ilyenek voltak Dombóvári Péter, Decsi Gáspár és Baranyai Decsi János. A város tekintélyes könyvtárral rendelkezett. Mindez azonban a török hódoltság végén, a felszabadító harcok során megsemmisült. A hadak járta, teljesen lepusztult települést 1718-ban III. Károly a Wallisoknak adományozta. A katolikus grófok egy ideig még megengedték, hogy városukban reformátusok éljenek, vásártartási jogot is szereztek a városnak. Ezzel ismét városi rangra emelkedett Tolna. 1718-tól megkezdték a város betelepítését. Leginkább német területekről érkeztek ide iparosok. Ekkor a Wallisok már csak katolikusoknak engedték a betelepülést. A város lassan ismét fejlődésnek indult, hogy a második virágkorát a reformkorra éri el.
Római katolikus templomát 1773-ban építették. A sokalakos Szentháromság-szobrát 1790 körül emelték. Selyemgyára műemlék jellegű létesítmény. A Széchenyi-házban lakott a Duna szabályozása idején Széchenyi István a legnagyobb magyar.

Várdomb dél-dunántúli 1195 lakosú község a Mecsek hegység lankás dombokká szelídült keleti végének és a Duna egykori árterületének a Sárköznek határán, része a szekszárdi történelmi borvidéknek. Jellemzően szalagtelepülés, az 56-os főközlekedési út és a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén 6 kilométerre, délre Bátaszék található. Várdomb a nevét feltehetőleg a falu közepén levő dombon a római korban (II. század) épült erődítményről (vár a dombon) kapta. Az erődítmény Szekszárd (Alisca) városát védte déli irányból az Eszéket (Mursa) Budapesttel (Aqiuncum) összekötő hadiúton. Az iskolai történelemoktatáshoz használt térképeken (II. század) “Ad Statuas” néven szerepel. A fogalom jelentése: a szobrokhoz, azonban szobrokról nincs sem írásos, sem tárgyi jel. Sok római kori tégla - és cserépdarab, valamint egyéb tárgy került elő egy-egy kiadós nyári zápor alkalmával, vagy a helybeliek szőlőhegyi munkája nyomán. Ezeket a leleteket a Wossinsky Mór Megyei Múzeum őrzi Szekszárdon. A IV. században a népvándorlás hullámai átvonultak e tájon is. Tolna megye nagyobb, keleti része fejedelmi birtok lett. A déli részét Botond vezér birtokolta. A kalandozások után Koppányé, majd a pogánylázadás leverése után a királyoké ez a terület. A jelenlegi községtől mintegy 2 kilométerre délnyugatra lehetett az a XI. századi Kesztölc nevű település (a név a latin castellum = vár, kastély szóból ered), mely a XII. századtól a cikádori apátság birtokát képezte, még a XIV. században is vásári joggal rendelkező mezőváros volt. A 150 éves török hódoltság után (1686 szeptember 2. Buda visszafoglalása) felégetett falvak, elvadult táj jellemezte az országot. A megfogyatkozott lakosság nagy terheket viselt. III.(VI.) Károly király 1722/23-i országgyűlésen jóváhagyta a 103. törvénycikket, mely szerint bármely szabad embert be lehessen hívni az országba, s itt 6 évre mentességben részesüljön a közterhek alól. A földesurak telepítési megbízottai elsősorban a Felső-Rajna és a Felső-Duna vidékén jártak sikerrel. A svábok, frankok, lotharingiaiak fenyegetve érezték magukat a francia seregek pusztításaitól, s a sűrű népesség miatt megélhetési gondokkal küszködtek. Ezért hatottak a Magyarországról szállongó hírek:…”aki ott rozsot vet, búzát arat, s a szőlővesszőkön arany sarjad…” A várdombi német családok számáról, betelepítésének idejéről pontos adat nem áll rendelkezésre. A szájhagyomány generációkon át úgy őrizte, hogy 12 család alapította a falut és a Schwarzwald környékéről jöttek. Egy írásos adat szerint Várdomb 1756-ban kötött szerződést, az adómentesség 6 évre szólt. Ekkor a megyében 9 község nem robotol - közöttük van Várdomb is. Feltételezhető, hogy 1750 táján kezdődött a betelepülés és több éven át folyamatosan zajlott. A várdombiak Németország különböző részeiről származnak, erre az eltérő, hangzású családnevekből következtethetünk, pl. Breitenbach; Koster; Kneller; Klieber; Halbich; Schamberger; Neubauer; Essig; Melter; Waldschütz; Willi; Seitz; Böß; Hüber; és Pribenszky, Poszovácz, Lakovicz, Gregorits, Mozsonits, esetleg másodszori települők is vannak lakói között, akik Magyarország más részén már egyszer szerencsét próbáltak, de nem találták meg számításukat. Az otthonra talált családok sok esetben értesítették a Németországban maradt rokonaikat, bíztatva őket is az áttelepülésre. 1771-tôl van tanítás Várdombon, a tanulólétszám 10 fő, az első tanító Ginler Ferenc. Egy kimutatás tanusága szerint 1789-ben még nincs iskolaépület Várdombon. 1774-ben már 61 német zsellér telepes lakta a községet. 1776-ban a lakosság száma 373, nem volt még temploma sem plébániája, csupán egy harangláb 2 haranggal. A mai templomot és a plébániát a Theresianumi Uradalom építtette 1787-ben. A templom és a plébánia, majd később az iskola építési költségeit is az uradalom fedezte. Az iskola tannyelve a német volt, csak 1895-tôl kezdve tanítottak magyarul is. 1860-ban egyezséggel szűnt meg az úrbériség, az elkülönítési terv szerint a faluban 106 zsellér, katolikus lelkész, iskolamester és jegyző él. Összes birtokuk 280 hold, 262 négyszögöl. A folyószabályozás, az ármentesítés után az 1895 évi mezőgazdasági felmérés adatai szerint a hasznosított terület Várdombon: 470 kh. szántó, 31 kh. rét, 11 kh. szőlő, 4 kh. kert. A község határa nagyon kicsi volt, ezért a telepesek állandó viszálykodásban éltek a szomszédos, főként sárpilisi földtulajdonosokkal. Életüket nagy mértékben meghatározta a tény, hogy kis területen, önellátásra berendezkedve kellett fenntartani magukat, családjukat. Viszonylag egységesnek mondható faluközösségben éltek, ahol szinte magyar szó el sem hangzott, de a későbbiekben - a XIX-XX. századfordulót közvetlenül megelőző és azt követő években is - csupán 3-4 magyar család lakott a községben. Ez az állapot az 1930-40-es évekig fennmaradt. Az iskolában ugyan megtanulták a magyar nyelvet, de a beszélt nyelv a német volt. Az első Világháború Várdombtól is követelt véráldozatot. A 27 hősi halott nevét, emléküket a templom mellett felállított tábla őrzi. A Tanácsköztársaságnak is voltak hívei a községben, a helybeli direktórium elnöke és szellemi irányítója Darányi István kántor tanító volt. Direktóriumi tagok: Schamberger Antal szabómester és Bősz Pál géplakatos, ők voltak a haladó nézetek leghangosabb képviselői. A Tanácsköztársaság bukása után mindhármukat letartóztatták és csak a falu többszöri kérelmére bocsátották őket ismét szabadon. Darányi István kántortanító hosszú éveken át (1917-től 1933-ig) vezette a falu iskoláját és a szó klasszikus értelmében irányítója és meghatározó egyénisége volt a községben zajló kulturális életnek. A ma élő legidősebb generáció nagy tisztelettel és hálával őrzi emlékét. Az 1930-as években színjátszó csoport is működött Várdombon a tanító irányításával. Az előadásokat az olvasókörben, vagy a kocsma nagytermében tartották. Néha a szomszédos községekbe is elmentek előadni a színdarabokat.  A község közigazgatása a mindenkori országos rendszernek megfelelő felépítésű volt. Így a község vezetését a második Világháborút megelőzően a bíró, másodbíró, jegyző, segédjegyző és esküdtek látták el. Az igazán nagy változást, megrázkódtatást a második Világháború okozta az addig családias békében élő faluközösségnek. Majdnem minden családban gyászoltak, volt olyan édesanya, akinek mindkét katonafia a fronton lelte halálát. Sok falubeli asszony maradt özvegyen és volt olyan gyermek, aki soha nem ismerhette meg édesapját. A templom melletti hősi emlékmű őrzi az 50 áldozat nevét. 17 család 1944-ben a megtorlástól félve elmenekült, viszont 26 családot 1947 februárjában, további családokat 1948 augusztusában telepítettek ki. Az elmenekült és első turnusban kitelepített családok Németország különböző vidékein, és Ausztriában találtak sok megpróbáltatás után otthonra. A második turnusban elhurcolt családok Eisleben környékére kerültek. Sehol nem fogadták őket szívesen, betolakodónak, idegennek számítottak, pedig legtöbben, főleg az idősebbek csak németül tudtak. Batyúval a hátukon érkeztek és nulláról kellett kezdeniük az életet. Végigjárták szinte ugyanazt a kálváriát, melyet elődeik már egyszer átéltek, amikor Magyarországot választották új hazájuknak. A háború utáni években teljesen megváltozott a falu addigi megszokott élete. Az elmenekült, kitelepített családok otthonaiba a Felvidékről telepítettek be magyar családokat, akik szintén nem jószántukból hagyták el ottani házaikat, de felsőbb utasításra menniük kellett. Sokan indultak útnak az ország délkeleti szegényebb vidékeiről is, hogy megélhetést találjanak, hiszen plakátokon hirdették, hogy a kitelepített “svábok” házai, földjei ott állnak gazdára várva. Évek teltek el, míg barátságok fűződtek, házasságok kötődtek. A korábban hat osztályos iskolát 1948-ban államosították és ettől kezdve nyolc osztályosra bővült. Négy pedagógus tanította délelőtti-délutáni váltakozásban a 125 tanulót. A német nyelv oktatása megszűnt az iskolában. 1953-ban két tanterem építésével vált nagyobbá az iskola, majd 1954-ben a Kossuth utca 131., akkori Terményforgalmi Vállalat épületében alakítottak ki 2 tantermet 1 szertárat és nevelői szobát - így hat tanteremben folyt az oktatás. 1957-ben úttörőcsapat alakult az iskolában és bevezették az orosz nyelv oktatását. 1973-ban a megyei körzetesítési terv szerint a bátaszéki iskola irányítása alá került a várdombi, ugyanakkor az alsónánai felső tagozatot a várdombi iskolához csatolták. Az alsónánai pedagógusok egy része is Várdombra került, így a tantestületben 14 pedagógus volt. 1986-ban ismét önálló iskola lett a várdombi, hozzá tartozott az óvoda, részben az alsónánai osztott iskola és óvoda. 1986-tól fokozatosan beindult az Értékközvetítô és Képességfejlesztô Program bevezetése. Jelenleg az  úgynevezett Zsolnai módszer alkalmazásával történik az oktatás. 1949-ben államosították az uradalmat és megalakult az újbereki Állami Gazdaság, jobb munkakörülményt és bért biztosítva az addig cselédként ott dolgozó embereknek. Szintén 1949-ben alakult a Sárpilis községhez tartozó Orbópusztán a Gépállomás, ahol várdombiak is dolgozhattak. A termelőszövetkezetek és egyéni gazdák igényeit elégítette ki a körzetben használt Fordson és Hoffer traktorokkal és kombájnokkal. Hamarosan kicsinek bizonyult a hely, így az 56-os főút mentén, Várdomb közvetlen közelében épült fel az új telephely (a terület Sárpilishez tarozott, ezért bonyodalmat okozott az elnevezésben és hovatartozásban, de végül csereingatlannal kialakult az egyesség). Várdomb Gépállomás névvel 1955 őszén megindulhatott a munka. Gyors fejlődésnek köszönhetően javító,- szolgáltató,- és gyártó tevékenység is folyt 1964-tôl. Villamos eszközök felújítása is történt bérmunkában, így lehetővé vált női munkaerő alkalmazása is. Eredményesnek bizonyult a nagyüzemi öntöző berendezések gyártása, összeszerelése, mely tevékenység jelenleg is jó nyereséget, a községből ott dolgozóknak megélhetést biztosít az immár Pagrix Kft néven működő üzemben. Az 1949-es évben alakult meg az első termelőszövetkezet is, “Gábor Áron” névvel. Többszöri felbomlás, újjászervezés után 1959-ben Várdombi “Egyetértés” Mezôgazdasági Szövetkezet néven kb. 800 kh-on 200 taggal alakult újra.  Törvény írta elő a megalakítást, így létrejötte nagyon sok bonyodalmat, konfliktust okozott a lakosság körében. Igen sok nehézséggel működött, de a szomszédos települések szövetkezetei szintén, így 1969-ben egyesült három szövetkezet: az alsónánai, a sárpilisi és a várdombi “Új Tavasz” elnevezéssel. A gazdálkodási terület 300 hektár, a taglétszám körülbelül 800 fő lett a három községből. Ez az összefogás sem hozott eredményesebb gazdálkodást, ezért történt újabb egyesülés 1985-ben a jól működő bátaszéki “Búzakalász” Termelőszövetkezettel és ezután már 9 100 ha.-on folyt tovább a munka. 1991-tôl a rendszerváltástól kezdődően a kárpótlási törvény alapján megkezdődött a mezőgazdaság privatizációja. Várdomb vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a korábban a Bátaszéki Búzakalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet tulajdonában lévő földterületeket kárpótlási területté jelölték ki a földrendező bizottságok. A kárpótlási árverések során ezek a földterületek magántulajdonba kerültek. A tulajdonosok egy része maga kezdett a földeken gazdálkodni, mások a tulajdonukba került földekre bérművelési szerződést kötöttek a Bátaszéki Búzakalász Mezőgazdasági Szövetkezettel. Jelenleg a szövetkezet növénytermesztési és gépesítési üzletágának működik Várdombon egy-egy egysége.
A község közigazgatása terén is több változás történt az évek során. 1949-ben a tanácsrendszer bevezetése következtében Várdombon is Községi Tanács alakult. 1969-tôl a közigazgatás terén országos körzetesítésre került sor, mely következtében közös tanács alakul Bátaszéken. A társközségek: Alsónyék, Bátaszék, Pörböly, Várdomb. Az önálló közigazgatás tehát megszűnt Várdombon, ezeket a teendőket Bátaszéken látják el. A Magyarországon 1991-ben bekövetkezett átalakulás után Várdomb visszakapja önállóságát, önkormányzat alakul. Néhány közösségi szervezet is alakult a községben, így 1989-ben Nyugdíjas klub, 1991-ben Német Nemzetiségi Hagyományőrző Tánccsoport, 1992-ben Ifjúsági klub , 1996-ban Baba-mama klub.

Zomba 2388 lakosú község a 65-ös főközlekedési út mentén Szekszárdtól 14 kilométerre, északnyugatra fekszik. Zomba már az ókorban is lakott volt. A Római Birodalom idejéből maradt ránk az a bronzszobor, amely zombai Sz rnyas Géniusz néven ismert, s a Nemzeti Múzeumban található. Néhány éve a régészek egy avarkorból származó település nyomaira bukkantak. A honfoglaló magyarok is letelepedtek, a környék településeinek nevei ľrp d törzsét idézik. A községről első írásos emlék 1015-ben keletkezett. A későbbi korokat homály fedi. Tudjuk, hogy a falu elpusztult a török hódoltság idején. A XVIII. század elején a Dunántúl nyugati részéről magyar, majd német telepesek érkeztek. A németek és a község földesura katolikusok voltak, a magyarok evangélikusok. A szabad vallásgyakorlat korlátozása miatt az evangélikusok elhagyták a falut, s a mai Orosházát megalapítva az Alföldön telepedtek. le. A falu mezőgazdaságból élt, néhány iparos család látta el a lakosságot iparcikkel. A kiegyezés után malom, téglagyár, sajtüzem épült. A XX. század elején gazdálkodáshoz értő, szorgalmas parasztok éltek itt. Erről árulkodnak a nagy portájú tekintélyes parasztházak, amelyek az utolsó évtizedekben eltűntek, átadva helyüket a modern, új épületeknek. A Zomba és Vidéke Takarékszövetkezet a megye jelentős pénzintézete, a Zombai Mezőgazdasági Szolgáltató Szövetkezet meghatározó szerepet játszik a község gazdasági életében.